Több mint száz éve dübörög az orosz propaganda

Dmit­­rij Moor (1883–1946)

Dmit­­rij Moor (A Haramiák c. Schiller-drámából kölcsönzött Moor egyébként művésznév) a szovjet propagandaművészet egyik régi veteránja volt, aki az 1917-es, nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett eseménysorozat idején is már bőven elismert és sokat foglalkoztatott karikaturistának számított. Az új rendszer megszilárdulása után, a húszas évektől kezdve aztán még magasabb fokozatba kapcsolt, és folyamatosan dühödt gúnnyal támadta két kedvenc pofozóbábuját, a burzsoáziát és a vallást; jellemző, hogy az 1925-ben alapított Bezbozsnyik (Istentagadó) nevű újságnak is ő volt a vezető művésze, karikatúráit, plakátjait pedig a kommunisták előszeretettel függesztették ki a templomok bejáratára az egyházi vagyon államosítására felszólító szlogenek kíséretében.

Iraklij Toidze (1902–1985)

A grúziai (pontosabban georgiai) Tbilisziben született, 1937-től Moszkvában élő Iraklij Toidze a szocialista realizmus leggiccsesebb és legpátoszosabb vonala mellett kötelezte el magát (sőt, hát ott serénykedett már a műfaj születésénél is): lobogó vörös zászlók előtt a néphez szózatot intéző Leninről, bölcs vezetőként szónokló Sztálinról és más hasonlókról festett szép, színes propagandaképeket, amelyek ábrázolásmódjukban, témaválasztásiakban stb. egyébként részben – és kissé meglepő módon – némileg a 19. század nemzeti romantikus törekvéseit is visszatükrözték, csak éppen alaposan le voltak öntve valamiféle kommunista generálszósszal.

Kukrinyikszi

A Kukrinyikszi nem egy ember volt, hanem egy kollektíva: egy szovjet grafikusokból és festőkből álló trió, Mihail Kuprijanov, Porfirij Krilov és Nyikolaj Szokolov, akiknek szatirikus – és legtöbbször a vélt vagy valós fasiszta ellenséget támadó – karikatúráit többek között a Pravda és a Krokodil című szocialista újságok közölték. A Rákosi-korszak egy emblematikus művészeti lapja, a Szabad Művészet így méltatta őket 1950-ben: „A Kukrinyikszik karikatúrái világosak és egyszerűek. Rendkívül éles szemű megfigyelők, de ezt a tehetségüket sohasem pazarolják el a jelentéktelen részletek aprólékos kidolgozására, hanem mindig a fontos, jellemző részleteket hangsúlyozzák ki. Éles szerszámaikkal felboncolják a konkrét tényeket és gyilkos szarkazmussal tárják fel az aktuális események eszmei jelentőségét. Könyörtelenül leleplezik az egész világ előtt a háborús gyújtogatok titkos szándékait, amiket a cinikus háborúra uszító politikai kalandorok szeretnének eltitkolni saját népük előtt.”

Alekszander Geraszimov (1881–1963) 

Geraszimov az egyik legismertebb orosz impresszionista festő, Konsztantyin Korovin tanítványaként kezdte pályafutását, szóval nem volt éppen magától értetődő, hogy később a szocialista realizmus vezéralakja váljon belőle, aki legszívesebben magát Sztálint örökítette meg képein, különféle hősiesebbnél hősiesebb pózokban: fáradozásaiért cserébe négy alkalommal is elnyerte a Sztálin-díjat, és a hírek szerint ő volt a szovjet diktátor kedvenc képzőművésze, vagy mondjuk amolyan udvari festője.

Dmitrij Nalbangyan (1906–1993)

A Toidzéhez hasonlóan Tblisziben született, munkáscsaládból származó (apja vízvezeték-szerelő és a forradalom hősi halottja) Nalbangyan munkásságának középpontjában Lenin ábrázolása állt, akinél választhatott volna esztétikusabb modellt is, de hát különös idők jártak akkoriban. Maga az alkotó így nyilatkozott erről: „A művészet az ideológiai harc színtere, ahol ki kell állni az emberiség humánus eszményei mellett. A Lenin-téma a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a kor kérdéseivel, a szocialista és a burzsoá ideológia küzdelmével. A művésznek, aki a Lenin-életműhöz fordul, pontos gondolkodásra és a gondolkodás konkrét történetiségére van szüksége. Úgy érzem, hogy minden alkalommal nemcsak művészeti, hanem ideológiai érettségből is vizsgázom.” Azért Leninen kívül időnként festett mást is, pl. Sztálint, Brezsnyevet, Hruscsovot, illetve levezetésképpen néhány tájképet.

Borisz Joganszon (1893–1973)

A svéd származású, de Moszkvában született Joganszon példája mindennél fényesebben bizonyítja, hogy még a legromlottabb diktatúra szolgálatába állított propaganda is képviselhet komoly művészi értéket: a szocialista realizmus egyik szülőatyjának tartott festő fiatalon még az impresszionizmus, majd a konstruktivizmus bűvöletében alkotott, aztán a nagy 19. századi realista, Ilja Repin talán legméltóbb követőjévé emelkedett (ami már csak azért is komoly teljesítmény, mert akkoriban csak úgy hemzsegtek a Szovjetunióban a jobb-rosszabb Repin-klónok), és képeinek nagy része, bár ideológiailag – mondjuk így – meglehetősen terhelt, mégis kiállta az idők próbáját. Nem úgy, mint a kommunizmus!

Iszak Brodszkij (1883–1939)

A mai Ukrajna területén született Brodszkij a már említett Repin-tanítványa volt, és leginkább arról ismert, hogy előszeretettel nyúlt a nagy októberi szocialista forradalom témájához, illetve akárcsak Nalbangyan, mániákusan sokat foglalkozott Leninnel (mondjuk abban az időben ki nem). Egy ismert anekdota szerint 1920-ban Brodszkij részt vett egy petrográdi (szentpétervári) kongresszuson, ahol vázlatokat készített Leninről, majd megmutatta neki az egyik vázlatot, és megkérte, hogy írja alá. Bár a forradalom vezetője úgy találta, hogy a rajzokon nem igazán emlékeztet önmagára, végül a társasági nyomás hatására azért odafirkantotta a szignóját. De azért muszáj volt hozzáfűznie, hogy „életemben először írok alá valamit, amivel nem értek egyet”. Iszak Brodszkij volt egyébként az első festő, aki megkapta  a Lenin-rendet, 1934-től haláláig pedig ő volt a petrográdi képzőművészeti akadémia igazgatója.

Vera Muhina (1889–1953)

Végre egy nőnemű propagandista! Ráadásul nem is festő vagy karikaturista, hanem szobrász. Vera Muhina Rigában (ma Lettország) született, jómódú kereskedők sarjaként. Eleinte festeni tanult Moszkvában, majd 1912-ben Párizsba ment, ahol a huszadik század egyik legnagyobb francia szobrásza, Émile Antoine Bourdelle vette a szárnyai alá. Hírnevet a szocialista realizmus szellemében készített szoborportrékkal és emlékművekkel szerzett, 1927-től a moszkvai művészeti akadémia tanára volt, 1941 és 1952 között pedig öt alkalommal nyerte el a Sztálin-díjat. Legismertebb műve az az 1937. évi Párizsban megrendezett világkiállítás szovjet pavilonjába szánt Munkás és kolhozparasztnő című monumentális acélszörnyeteg volt, ami a mai napig a vezető szovjet/orosz filmstúdió, Moszfilm logójaként szolgál.

Alekszandr Dejneka (1899–1969)

Dejneka munkáscsaládban született, 1918-ban belépett a Vörös Hadseregbe, és már a fegyveres erők tagjaként ment a moszkvai iparművészeti és képzőművészeti főiskolára tanulni. A vizuális művészet szinte minden ágával foglalkozott hosszabb-rövidebb ideig: volt fotós, illusztrált folyóiratokat, festett, szobrászkodott, középületekre mozaikokat és freskókat készített, sőt, még a bolsevik ideológia terjesztésében ’17 és ’22 között jelentős szerepet játszó ún. agit-vonatokat (azaz olyan szerelvényeket, amelyek az ország legeldugottabb szegleteibe is szállították a propagandát) is dekorált. Jó barátságot ápolt Majakovszkijjal. Műveiben – a lehetőségekhez képest – egészen változatos témákat dolgozott fel: forradalom, iparosítás, technológiai fejlődés, tömegsport, a hétköznapi munka szépsége, és a többi. Igen termékeny alkotó volt, szimbolizmusból, posztimpresszionizmusból és német expresszionizmusból egyaránt táplálkozó művészete ráadásul nem is oldódott fel teljesen a szocialista realizmusban.

Alekszandr Szamohvalov (1894–1971) 

Az időnként még a szürrealizmussal is flörtölő festő, akvarellista, grafikus és illusztrátor Alekszandr Szamohvalov ugyancsak az eredetibb, sajátosabb látásmóddal bíró propagandaművészek sorát gyarapította: az ún. leningrádi festészeti iskola egyik alapítója és egyúttal talán legkiemelkedőbb képviselője volt, aki főként zsáner- és portréfestészetének köszönhetően vált híressé.

(A cikk a rbth.com összeállítása alapján készült.)

Kapcsolódó cikkeink:

• “Nem adjuk oda a bárányt farkasnak!” – egyik 20. századi diktátorról sem született annyi bájos gyerekmese, mint Leninről
• Gumiabroncsgyárban dolgozott az első női űrhajós
• Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit
• Átlagos kommunista propagandának indult, a szovjet-kínai szivárványcsaládok ünnepe lett belőle