A magyar kabarétörténelem leghíresebb alakja, Hofi Géza már 20 éve elhunyt, de a poénjai még mindig köztünk élnek, és bár már egy generáció is felnőtt azóta, történetei a mai napig megmaradtak. Elnehezül az ember szíve az ilyen évfordulókon, de két évtized elteltével is méltón szeretnénk megemlékezni, ebben felesége, Hofi Ildikó segített.
Valószínűleg rengeteg van, de ki tudna egyet emelni az életük legkedvesebb pillanataiból?
Nem legkedvesebb emlékem van a Gézával töltött évekből, hanem legkedvesebb poénom. Ez pedig az, amikor odahajolt hozzám és megkért, hogy legyek a felesége. Végül rájöttem, hogy komolyan gondolta, egyáltalán nem poénnak szánta. Az a borzasztó, hogy mindig mosolyogva, boldogan és lelkesen beszélek Gézáról, de a mosolyom ilyenkor megjátszott. Nem szeretem ezeket az évfordulókat, ez nem egy olyan nap, amit ünneplünk, hanem inkább egy emléknap. Ugyanakkor jólesik, hogy a héten, amikor a temetőben jártam, már rengeteg virág volt a sírnál. Jó érzés látni, hogy ennyien látogatják és a mai napig megemlékeznek róla. Húsz évvel ezelőtt, amikor elment, azt hittem, hogy ő csak az én halottam. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy rajtam kívül is rengetegen gyászolják. Számomra döbbenetes volt az a hatalmas tömeg, ami a temetésén volt.
Hofi Ildikó (Fotó: Birton Szabolcs)
Hofi Géza olyat alkotott életében, melyet a mostani, fiatal generáció is ismer. Azt hinné az ember, hogy a viccei szépen lassan a múlttá válnak, majd meghallja, hogy mai tinédzserek idéznek a „nagy Hofitól”. Milyen érzés ez önnek?
Nagyon meglep. Először akkor szembesültem ezzel, amikor éppen kint voltam a temetőben, rendezgettem a sírt és egy húsz év körüli fiatalember megállt, majd nagyon figyelmesen, óvatosan odaköszönt. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Volt nála egy csokor virág, szerette volna a sírra helyezni. Egy vadidegen fiatalember, hiszen mint kiderült, még csak rokonságban sem állt Gézával. Elmesélte, hogy a szülei Hofit hallgatnak minden hétvégén és ő is imádja, ezen nőtt fel. Most pedig kilátogatott a temetőbe, hogy egy csokor virággal lerója a tiszteletét. Az elmúlt húsz év távlatában felnőtt egy generáció, de még mindig ismerik Hofi Gézát. Akkor is rengeteg fiatal eljött, amikor emléktáblát avattak. Olyanok, akik a környéken laknak és azóta rendszeresen találkozom velük. Az ő világuk teljesen más, és mégis megszólítanak. „Csókolom, hallgattuk tegnap a Gézát és ez a mondata…” – mondják és pontosan idézik. Számomra nagyon meglepő, de elképesztően boldoggá és büszkévé tesz. Húsz éve nincs mellettem a férjem, de mégis itt van.
Rengeteg embernek hiányzik, de különösképpen önnek.
Elment, nagyon nagy bánatot okozva, a halála pedig az egész országot megrázta. „Tegnap még fellépett” – mondták sokan. A fellépés után három nappal pedig meghalt. Olyan tragikusan… Előző nap még énekeltünk a kocsiban, kirándultunk, lefeküdt aludni és úgy döntött, hogy többet nem kel fel. 65 éves volt. 65 évesen nem való meghalni. Nagyon nehéz évek voltak ezek lelkileg. Sokáig visszavártam, mindig mindent úgy csináltam, hogy ha hazajön, tetsszen neki. Eladtam az autóját, és abban az időben többször azt álmodtam, hogy hazajött Géza és lelkiismeretfurdalás gyötört, amiért túladtam a kocsin. Álmomban mondtam neki, hogy eladtam az autót, de veszek másikat. Majd felébredtem, és rájöttem, hogy Géza már nincs velem, nem kell vennem autót.
Nehezére esik felidézni ezt az időszakot?
Szeretek róla sztorikat mesélni, de a halálának az évfordulóját nagyon nehezen élem meg. Emlékszem arra a napra. Emlékszem, hogy jöttek a mentősök, és alig tudtak elmenni, mert annyi ember volt itt. Olyan sok befejezetlen dolgot hagyott maga mögött. Ilyenkor nem tudok olyan szépen és felszabadultan beszélni róla, ahogy szeretek és ahogy ő is szeretné.
Hofi Géza és felesége Ildikó (Fotó: Story-Best Archívum)
A fájdalmat és a gyászt semmi sem enyhítheti, de mennyire érezte az emberek támogatását akkoriban?
Képzelje el, hogy engem simogatnak Géza helyett. Amikor megyek az utcán, és látom, ahogy az emberek szeme, arca felvidul, amikor felismernek. Aztán finoman közelítenek és megkérdezik, hogy „Ugye ön?”, és ki sem kell mondani, már mondom, hogy igen. Rögtön elkezdenek simogatni, mondják, hogy hiányzik nekik és nagyon szeretik. Persze, hogy jólesik. Tudom, hogy ez nem is nekem szól, de mivel őt nem tudják simogatni, hát simogatnak engem. Előfordult, hogy a sírnál odajött hozzám egy időseb hölgy és elmondta, mennyire hálás a férjemnek. Gondoltam azért, mert megnevettette. De még mennyire?! Elmesélte, hogy kórházban volt és biztosan nem épül fel, ha nem hallgatja Géza lemezeit.
Sokan őrzik a hagyatékát.
Géza egyfolytában jelen van. Ez köszönhető többek között azoknak, akik Hofi klubokat tartanak, a Hungarotonnak és a könyvkiadóknak, akik kérték, hogy adjam az anyagot és ők összeállítják a könyvet. Hihetetlen boldogságot okozott, hogy dolgozhattam vele, miután elment.
Annak idején elkísérte a fellépésekre?
Természetesen, mindenhova. Délelőttönként itthon volt és gyűlölte, amikor porszívóztam, ezért akkor kellett elvégeznem a házimunkát, amikor elment otthonról. Aztán a hangzavarban megcsörrent a telefon és a színházi titkár hívott, hogy üzeni a főnök, hogy nemsokára mennem kell érte.
Hofi Géza a Magyar Televízió Null – nulla című 1970. évi szilveszteri előadásán (Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)
Milyen volt a kapcsolatuk?
A féltékenységnek nyoma sem volt, Gézát nem kellett féltenem emiatt, egy fantasztikus ember volt. Azt mondta, hogy szeret, én vagyok a mindene és az nem becsapás, nem ámítás volt, ez pont így volt. Én pedig mosolyogva néztem kicsit távolabbról, amikor udvarolt. De sosem volt féltékenység. Ajándékként tekintettünk a másikra, az otthonunk pedig a béke és a nyugalom szigete volt. Nagyon nagy kár, hogy ilyen hamar vége lett. Közeledek a 70 felé, és sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha egymás mellett, kézen fogva sétálhatnánk. Óriási fájdalom számomra, hogy nem így alakult. Amikor látok totyogó öregeket, mindig elgondolkozom rajta, hogy miért vették el tőlem őt. De mindig rájövök, hogy bár nincs már közöttünk, de mégis itt van és még így is sok örömet okoz nekem, meg a rajongóknak is.
