Nők az életemben: Csonka András

Édesanyám, Zsuzsa

Anyám már tizenhat éve nem él, de ez a hosszú idő sem homályosította el bennem, hogy a legönzetlenebb, a legintenzívebb és a legszeretetteljesebb kapcsolatot kétségtelenül ő jelentette az életemben. Ő volt a legnagyobb drukkerem és a legönzetlenebb barátom. Apámnak az élete végén volt egy tízéves, hosszú betegeskedése, és ez az időszak édesanyámmal még közelebb hozott minket, hiszen egymás támaszaivá váltunk. Minden magamban őrzött értéket tőle szívtam magamba, tőle kaptam, ő volt, sőt máig ő a legfontosabb példaképem. Sosem volt velem szigorú, de nem is volt szüksége rá: nem voltam olyan gyerek, akivel szemben fegyelmezési taktikákat kellett bevetni. Persze megvoltak nekem is a kis praktikáim és stiklijeim, de alapvetően jó gyerek voltam otthon és az iskolában is. A kamaszkori lázadás is elmaradt nálam, valószínűleg azért, mert normális esetben apám ellen lázadtam volna, de a betegsége miatt nem olyan volt a helyzet, hogy ezt meg lehetett volna oldani, hiába volt a kettőnk viszonya kissé megoldatlan. Kicsit sajnálom is, hogy ez így alakult, mert ha a lázadás kimarad egy kamasz életéből, az felnőtt korában mindenképp visszaüt. Anyámmal szemben nem volt miért lázadni, ő ahhoz túlságosan harmonikus személyiség volt. Aztán jött a főiskola, nem sokkal később pedig a Família kft, ami aztán kiegyensúlyozottságot adott a korábbi nehézségek után, amit apám ápolása hozott magával.

Csonka András és édesanyja, Zsuzsa (Fotó: magánarchívum)

Anyám ma is jelen van az életemben, máig szeretnék neki bizonyítani. A fotói ott vannak a hálószobám falán, és a tőle kapott ajándék is ott van az éjjeliszekrényemen. Nem hiszek abban, hogy a halála után a szeretteinket minél előbb el kell engedni: anyám máig velem van, csak átminősült az én őrző-védő angyalommá. Valamiben legalábbis hinni kell, és én abban hiszek, hogy ő máig figyel rám és tudja, hogy mi van velem. Teljese váratlanul halt meg. Csak egyetlen napig nem voltam itthon, és pont akkor történt. Még attól is megkímélt, hogy ilyen állapotban lássam. Nem láttam őt szenvedni, nem láttam őt megöregedni. Tudom, hogy nagyon büszke volt rám. Mindig örömet okozott neki, amikor az emberek megállították az utcán vagy a közértben, és dicsértek engem, vagy akkor is, ha meglátott egy újság címlapján. A sikereimmel tudtam neki egy kicsit törleszteni a töredékét annak, amit ő az élete során értem tett.

Anyai nagymamám, Olga

„Ha Isten nincs ebben a kapcsolatban, mi nem maradunk együtt” – Kökény Attila és a nők

Hihetetlenül példás életét élt. Szuper nagymama volt, de sosem volt igazán nagymamás, ezért nem is szólítottuk őt annak. Kitaláltunk neki neveket: volt Oli, Olicáj és még ki tudja milyen beceneveket aggattunk rá. Semmi nagyis nem volt benne. Nem kötögetett a kandallónál, igazából főzni se tudott – a rántottája azért zseniális volt – , és mindig nagyon fiatalos volt. Igazi kereskedő vénája volt, volt egy szőrmeüzlete. A világháború közepén szülte a lányait nem akármilyen nehézségek közepette. Lényegében az egész családját kiirtották a koncentrációs táborokban, a férje disszidált Kanadába, ő pedig itt maradt a két lányával.

Csonka András és nagymamája, Olga (Fotó: magánarchívum)

Bármilyen nehéz volt a helyzete, mindig törődött másokkal. Hallomásból tudom, hogy ő is bajban volt, de amikor egy barátnője nehéz helyzetbe került, akkor a nagymamám fogta az értékeit, és zálogba adta, hogy segíthessen. Önfeláldozó és önzetlen volt. Az volt a szlogenje, hogy élni és élni hagyni. Máig emlékszem, hogy egyszer felháborodtam, amikor a temetőgondozásért jókora összeget hagytunk ott, de ő rögtön azzal védte őket, hogy ezeknek az embereknek ez az összes bevételi forrásuk, és ő ezzel segíteni akar. Ahol csak tudott, segített, közben meg egy iszonyatosan vagány nő volt. Ezt nemcsak én, hanem már anyám sem örökölte tőle. A barátnőivel volt egy kis bandája: feleségek, akik rendszeresen leléptek a férjeiktől, hogy együtt bandázhassanak. Olyanok voltak, mint valami galeri. Határozott volt, tudatosan vitte előre az életét, és közben rettentő sok szeretetet adott. Még kilencvenéves korában is közvetlenül tudtam vele beszélgetni, mintha csak a legjobb barátom lenne. Mindent bölcsen látott, hihetetlen érzékenység lapult benne. Vele kapcsolatban is azt érzem, hogy még mindig itt van velem. Szerettem volna olyan lenni, mint ő: csodálatos életet épített fel magának. Emlékszem, mennyire imádta, amikor a kilencvenes évek végén egyszer címlapon szerepeltünk ketten. Az élete végén egy agyérgörcs miatt már akadtak nehézségei, de akkoriban is egyedül lakott, fontos volt számára, hogy el tudja látni magát, bár anyám minden nap felment hozzá. Egy csoda volt ez a nő.

Gimnáziumi osztályfőnököm, Márta néni

A nyolcvanas években jártam a Petőfi Sándor Gimnáziumba. Márta néni az a fajta igazán kemény pedagógus volt, aki nem azért volt kemény, mert annyira szigorú volt velünk, hanem azért, mert tekintélyt parancsoló személyiség volt. Ma már kevés az ilyen ember. Egyrészt hihetetlen tudással rendelkezett – történelmet tanított nekünk – , másrészt nagyon okosan és ügyesen tudott megismerni minket. Mindenkiről tudta, hogy mik azok az értékei, amiket érdemes kidomborítani, engem is ő lökött az iskolában működő irodalmi színpad irányába, amit a másik kedvenc tanárom, a magyar tanárom vitt. Ott voltak az első „sikereim”, és ott döntöttem el véglegesen, hogy színész leszek és a Színművészeti Főiskolára fogok jelentkezni.

András és Márta néni (Fotó: magánarchívum)

Kicsit féltünk is tőle. Amikor meghallottuk a kulcscsörgését a folyosóról, akkor mindenki azonnal a helyére ült, és az utolsó pillanatban próbált még a fejébe szívni a könyvéből némi tudást. Az érettségi után is kapcsolatban maradtunk, és ez a kapcsolat ma is tart. Furcsa néhány évvel később felidézni a középiskolai éveket a tanároddal, mert akkor már más dimenzióban látsz rá a dolgokra és más hangon beszélgettek, hiszen már nincs ott a tanár-diák viszony köztetek. Közben meg persze mégis ott van, mert egy ilyen viszony sosem szűnik meg teljesen, teljen el akárhány év. Imádom a határozottságát, ezzel nekem mindig is példát mutatott. Tanárként fontos, hogy valaki kézben tartsa a dolgokat, és ő mindig is ezt sugározta magából. A nem magabiztos tanároknak egy osztálynyi diák nagyon hamar a fejére nőhet, volt is ilyen tanárunk, de ez Márta nénivel elő nem fordulhatott. Most volt kilencven éves: az alkalomból megkerestem a régebbi osztályait, és csináltunk neki videókat. Volt egy családi ünnepség, és ott ezeket levetítették neki. Amíg élnek az életem és a gyerekkorom legfontosabb tanúi, addig én is tudom néha gyereknek érezni magam, legyen az a gyerekkor bármilyen messze. Neki én mindig a tanítványa leszek, nekem pedig ő mindig a tanárom marad. A hivatalos Facebook oldalamra tavaly kiraktam Márta néniről egy videót, ahol egy nagy mártírmonológot ad elő arról, mennyi baja volt velünk, milyen lehetetlen diák voltam én is, és mesél a matekérettségiről is, ahol meghúztak minket. Imádták az emberek a videót, vagy hatszázezren megnézték.

Nővérem, Edit

„Nem volt neki könnyű egy ekkora sztár mellett” – élete legfontosabb nőiről mesélt Zámbó Krisztián

A nővérem még az édesapám előző házasságából született, vagyis technikailag féltestvérek vagyunk, és nem együtt nőttünk fel, de én mindig is teljes értékű testvéremként tekintettem rá. Nagy a korkülönbség köztünk, én hároméves voltam, amikor ő férjhez ment Szegedre. Egészen hihetetlen, hogy tizenhárom éves korában ismerte meg a férfit, aki a mai napig a férje. Az életemben nem láttam még olyan kapcsolatot, mint az övék. Ők ketten tűz és víz – a férje orvos, ő pedig kozmetikus – , de pont ettől jók együtt.

Amikor megszülettem, biztos nem volt neki könnyű, hiszen apám új családot alapított. Szerencsére nem érezte magát kirekesztve soha, és bár Szegeden élt, az ünnepeket mindig együtt töltöttük. Mindig jöttek húsvétkor és karácsonykor, és minden nyáron a családi nyaralóban a Balatonon legalább két hetet töltöttünk együtt. Ő is határozott nő – úgy tűnik, szeretem magam ilyen nőkkel körbevenni – , a férjével való kapcsolatában is ő számít a határozottabb jellemnek. Mióta anyám és nagymamám személyében meghaltak azok, akik a legközelebb álltak hozzám, a nővérem lett a legközelebbi hozzátartozóm. Korábban is sokat jelentett nekem, de ma már egyértelműen ő jelenti számomra a családot, ő nekem a minden. Ő és a férje az én utolsó kapaszkodóim. Persze ott vannak még az ő negyven év feletti ikerfiaik is – nagyon jó srácok, rengeteget beszélünk és találkozunk – , de ők kint élnek Londonban, így most Edit a legfontosabb támaszom. Én nagyon könnyen elbizonytalanodom, döntésképtelen vagyok, sok mindenen elszontyolodom, és jól jön, ha valaki néha határozottan rákoppint a fejemre, hogy szedjem össze magam. Ő az, aki lecsesz engem, ha kell. Erre olykor szükségem van. Soha nem akarta átvenni az anyám szerepét, nem erről van szó, csak tudja, hogy most már ő a legfontosabb kapaszkodóm, és így áll hozzám. Folyamatosan gondoskodik rólam, mindig ezerhatszázféle kajával vár, küldi nekem a lefagyasztott ételeket és ő viszi az ünnepeket is. Edit egy igazi tyúkanyó. Minden karácsonyom Szegeden van, ő számomra a bázis.

Csonka András és nővére, Edit (Fotó: magánarchívum)