Utazni mindig nagyszerű, az izgalom már a reptérre menet feledteti az emberrel, hogy egy tömött buszon ül, az öv és cipő kapkodva lerángatása sem különösebben kellemetlen, hiszen már tényleg csak egy biztonsági kapu (majd egy duty free shop, majd némi sorban állás egy rakás vadidegennel) választja el a szintén tömött géptől, leszállás után pedig újabb tömeg, újabb sorok (sebaj, mindjárt ott vagyunk!), majd megérkezés a szállásra, ahol, ha szerencsénk van, nem csekkolnak be sokan előttünk, ezután pedig már tényleg csak egy kicsit kell kerülgetnünk a vendégeket és a személyzetet, hogy elfoglaljuk a szobánkat, ahonnan már megyünk is tovább belevetni magunkat a kalandokba, azaz – igen, jól sejtitek – az emberek közé.
Ebben persze semmi rossz nincs, ám ne felejtsük el, hogy nem mindenki élvezi a pörgést, a tömeget, vagy úgy általában az emberek társaságát. Nem csak a kényszerű helyzetekre gondolok – sorban állás, egymás hegyén-hátán utazás –, hanem általában a társas szituációkra. Van, akinek egyszerűen elege van, és azért utazik el, hogy egy kicsit egyedül, vagy a szerelmével lehessen, és van, akit gyárilag úgy huzalozott a teremtő – ateisták kedvéért: a genetika –, hogy egyáltalán ne, vagy csak ritkán és kicsit vágyjon emberek közé. Bár az utóbbi időben egyre többet cikkeznek róluk, még mindig méltatlanul elhanyagolja őket a média, a szolgáltató szektor és a turizmus. Őket hívjuk úgy:
introvertáltak.
Bár nem szeretnénk általánosítani, azt azért megkockáztatjuk, hogy ahelyett, hogy fesztiválok nagyszínpadjának harmadik sorában tombolnának, romkocsmákban támasztanák a pultot csúcsidőben, vagy szervezett városnéző túrákon vennének részt, ők inkább ilyesmit szeretnének látni, ha kinéznek az ablakon, lehetőleg mindennap és egész nap:
Fotó: Neményi Márton
Én a fenti lelki alkat egy egészen különleges alműfaját képviselem: az úgynevezett Covid-introvertáltak közé tartozom. Ők azok, akik korábban társaságba szívesen járó arcként tartották magukat nyilván, de a sorozatos karanténok közben rájöttek, hogy ki tudnak teljesedni a négy fal között is, az egyedüllét (és ebbe most beleértem a partnerrel való együttélést is) a feltöltődést jelenti, és valójában nem is maradnak le semmiről azzal, hogy nem mennek sehová.
Elhatároztam hát, hogy megkeresem az ország legintrovertáltabb (pontosabban leginkább introvertáltkompatibilis) szálláshelyét. Ebben segítségemre volt a szintén velem tartó barátnőm, aki még csak nem is amolyan kocaintrovertált, mint én, hanem születése óta büszkén az.
Megtalálni nem tartott sokáig, igaz, kicsit csaltunk: tavaly jártunk Noszvajon, a Treehouses szálláson, amely a fák közé, sőt, félig-meddig a fákra épített elvonulós faházakból állt, és egyik fő vonzereje – a jacuzzi és az infraszauna mellett – az érintés- és találkozásmentes reggeli volt. Bár a hagyományos szállásokhoz képest tényleg egyedül voltunk, a társas érintkezést azért nem úsztuk meg: egyrészt egy viszonylag forgalmas turistaút és egy festői tó mellé épült a Treehouses, másrészt maga Noszvaj is változatos és szezonon kívül is élettel teli falu. Ezt akkor nem bántuk, most azonban tovább szerettünk volna menni, a szó mindenféle értelmében.
Fotó: Neményi Márton
Így akadtunk rá a Treehouses másik „kirendeltségére”, a Szikla nevű szálláshelyre. Már a térkép alapján is ígéretes volt: még csak nem is Kapolcson, hanem a Művészetek Völgye kapcsán ismert falu és Vigántpetend közt félúton található, pontosabban mindkettőtől kicsit feljebb, a semmi közepén, még a GPS is zavarba jött, kellett némi manuális rásegítés. Kapolcsról és a Völgy falvairól tudni kell, hogy a fesztivál alatt ugyan hatalmas a nyüzsgés, ám azon kívül szinte megáll az idő és az élet, mintha mindenki azt az egy hetet pihenné ki. (Valószínűleg erről is van szó.) Az tehát biztos volt, hogy ember nem lesz a közelben, a többi vendéget és a személyzetet leszámítva. Abból kiindulva, hogy itt összesen hat kétszemélyes házikó található, tumultusra nem számítottunk.
Még hogy házikók! A hely neve nem véletlenül Szikla. Természetesen semmi köze sem Dwayne Johnsonhoz, sem Nicolas Cage méltatlanul alulértékelt akciófilmjéhez. Erről van szó:
Fotó: Neményi Márton
A HelloWood hat faépítménye tényleg szikla alakú, egyszerre organikus és geometrikus, annyira, hogy a látogató sem ajtót, sem ablakokat nem talál rajta. Ez nemcsak tudatos tervezés, hanem okos döntés:
a házak egyik fele hatalmas üvegfelület, itt van a terasz, az ajtó és az ablakok, másmerre nincs ki- és belátás.
Azaz a házak egymástól elfele néznek, mezőkre és dombokra, tehát csupa olyan helyre, ahol biztosan nem jár senki, eltekintve a távolban naponta egyszer-kétszer felbukkanó traktoroktól és szántógépektől. A vendégek tehát legfeljebb véletlenül találkozhatnak, miközben a pallókon egyensúlyozva mennek haza vagy el hazulról, de ez is legfeljebb egy csendes köszönést jelent.
A házakat egy mezőn szórták szét, mértanilag átgondoltan, de mégis organikusan. Ez a hozzáállás mindenütt visszaköszön: a tekintélyparancsoló, sötétbarna (bizonyos fényekben sötétszürke) lécekből készült házak egyszerre geometrikusak és olyanok, mintha a természet hozta volna létre őket, a háromszögletű bejárat (amely valójában a teraszra vezető lépcsőt rejti) pedig egy kicsit olyanná teszi őket, mintha egy pogány templom előtt állnánk. A zen és a skandináv építészet találkozása a magyar tájjal.
Fotó: Neményi Márton
Az eligazítás a mindentől távol eső recepción nagyjából negyven másodpercig tartott, utána egyedül maradtunk. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora élmény és megkönnyebbülés, hogy nincs szükség körbemutogatásra (amely, tudjuk jól, az esetek jó részében véget nem érő marketinglózungokat jelent), instrukciókra és semmire, csak egy QR-kódra, amelynek hála egy pár perces videóban elmondanak mindent, amit tudnunk kell. Nem mintha ne lenne minden magától értetődő. (A jacuzzit mindenesetre tényleg ne nyomogassátok össze-vissza!) A minibárban helyi borok, sörök és üdítők, a kávé- és teakellékek előkészítve, a jacuzzi pedig a párkapcsolatok különböző fázisainak megfelelően is kényelmes két főnek, a színes világításról nem is szólva.
Fotó: Neményi Márton
A Szikla legnagyobb fegyverténye a már említett reggeli, amely egy kis hőálló kosárban várt minket reggel nyolckor (vagyis állítólag akkor, természetesen tíz előtt nem kászálódtunk ki az ágyból) az ajtó mellett, ebben egy teljes, két (falánk) főnek bőséges DIY svédasztal lapult, összetevők és allergének ügyében szintén QR-kóddal. (Természetesen van wifi.) Utána a lépcső alján hagytuk a kosárkát az üvegedényekkel, és másnap kezdődött az egész elölről. Az hagyján, hogy minden, ami benne van, csodálatos; az érzés, hogy
reggelente nem kell az asztalokat módszeresen lerabló idegenek között zavartan toporogni egy svédasztalnál, majd, amennyire a másnaposság engedi, civilizáltan elfogyasztani a kissé következetlenül összeválogatott felvágottakat, hanem úgy és akkor eszünk, amikor és ahogy csak szeretnénk,
leírhatatlan. A hagyományos szálláson elfogyasztott reggelit introvertáltként ki kell pihenni. Itt a reggeli maga a pihenés.
Forrás: Treehouses
A Sziklában megszállni pedig maga a program; tényleg ne nagyon szervezzen semmit, aki megszáll ott. Megpróbálkoztunk némi kirándulással, mint a normális emberek, még két (szabadon elvihető) strapabíró Csepel bringára is ráültünk, de fél óra után hagytuk is az egészet; ez nem az aktív kikapcsolódásról szólt, hanem az egyszerű, szó szoros értelmében vett kikapcsolódásról.
Fotó: Neményi Márton
Meg a vacsoráról, amelyet ősszel és télen esőálló és fűthető, tavasszal és nyáron szellőző, árnyékot adó igluban szolgálja fel egy helyi néni, aki azonnal mindenki kedvence lett: tyúkanyóként terelgette a vendégeket, tökéletes ritmusban tálalta, mit tálalta: intézte a fogásokat, az evés inkább interaktív színielőadás volt, mint hagyományos vacsora. Minket például két fogás között elküldött naplementét nézni („a csirkének még úgyis kell egy kicsi”), vacsi után pedig sétálni. Mi pedig nagyon hálásak voltunk neki, mutatjuk, miért.
A Sziklában kis túlzással megszűnt a tér és az idő, két nap alatt elfelejtettük, hol és mikor vagyunk, és ez nagyon-nagyon jót tett. Csak a zen életérzést egy pillanat alatt megsemmisítő autópályán esett le, hogy ez még mindig Magyarország.
Fotó: Neményi Márton