Amikor a napokban a közösségi médiában arra panaszkodtam, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek a legrosszabb film, amit idén láttam, kommentben egyből emlékeztettek rá, hogy ne adjam ki magamból a dühömet elhamarkodottan, mivel idén debütált a Netflixen a 365 nap második része, és pont a héten érkezik a harmadik is, és ebbe belegondolva valóban egy kicsit jobb színben látom a sötét múltú Delia Owens 2018-as bestselleréből készült filmadaptációt. Például határozott előnyt jelent számára, hogy van rendes, elmesélhető története, és itt már ennyi is elég ahhoz, hogy győztesen jöjjön ki ebből a harcból. Vagyis igazságtalan lenne arról értekeznem, hogy ez az év legrosszabb filmje, kénytelen vagyok beérni azzal, hogy az egyik legrosszabb. Azonban van egy olyan tulajdonsága, amin még a 365 nap-filmeken is túltesz: képes volt felidegesíteni.
A lány, aki egyedül maradt a mocsárban
A sztori gyakorlatilag tragédiák sorozatát mutatja be. A szegény családba születő Kya egy alkoholista, bántalmazó apa mellett éli gyerekkorát. Először az anyja lép le otthonról, hogy aztán egyenként kövessék őt a testvérei, végül pedig egyedül marad az apjával, ám egy idő után még ő is magára hagyja őt a mocsári házban. Egy magányos kislány egyedül a láp közepén? Ehhez jön még bónuszként, hogy a városban ő lesz a titokzatos és a többség által megvetett lápi lány, aki emberek közé menve kénytelen végighallgatni a beszólogatásokat, ráadásul a film egy kritikus pontján még egy nemi erőszakot ábrázoló jelenetet is megnézhetünk, hogy aztán a gyilkosságot, ami a film keretét adja, már ne is említsük.
Ahhoz képest, hogy Kya történetének minden eleme kiált a tragédia, a kegyetlen dráma után, az első filmes Olivia Newman képei végig szépelegnek. Még a mocsár képeit látva is úgy éreztem, mintha egy lakberendező egyenként rendezgette volna el a tavi virágokat, Kya mocsári háza pedig belülről úgy fest, hogy bármikor be lehetne tenni egy lakberendezési katalógusba az „egyszerű, természetközeli vidéki ház” címszó alatt. Bár a hősnőnek elvileg a természetben kell megkeresnie a kenyérre valót, a makulátlan, fehér bőre nem arról árulkodik, hogy túl sok időt töltene odakint, és valahogy még a szúnyogcsípések és a kosz is elkerülik őt egy mocsár közepén.
Ahol a folyami rákok énekelnek (Fotó: Intercom)
Az elhibázott casting: Daisy Edgar-Jones
A brit Daisy Edgar-Jones már a Normális emberek című sorozatban és a Fresh című kannibál horrorkomédiában is bizonyította, hogy nagyszerű színésznő, de vannak szerepek, amiket még a szakma legjobbjai sem tudnak megmenteni. Kya eleve egy passzív, szemlélődő figura, nem annyira cselekvő típus, amit a rendező azzal próbált meg ellensúlyozni, hogy narrációval mutatja be a lány gondolatait, ami igencsak olcsó trükk, ráadásul ezzel a módszerrel sikerül egy csomó álbölcsességet és giccses mondatot a lány szájába adni:
- „Én vagyok minden kagyló, amit partra mosott a víz.”
- „Egyedül kellett élnem, de én tudtam ezt. Régóta tudtam. Az emberek nem maradnak.”
- „A láp volt a mi közös titkunk.”
- „Néha annyira láthatatlannak érzem magam, hogy azon töprengek, itt vagyok-e egyáltalán.”
Ezeket hallva leginkább egy rosszabbul sikerült Nicholas Sparks-regény émelyítő adaptációjában éreztem magam. Edgar-Joneson az se segít, hogy túlságosan szép, túl tiszta és túl kifinomult ehhez a szerephez, a kis szellős nyári ruháiban inkább tűnik egy brit influenszernek, aki épp az amerikai délen turistáskodik, mint egy lánynak, aki egész életében magányosan élt egy mocsár közepén. És akkor azt még nem is említettem, mennyire hihetetlen, hogy egy egészen kicsi lányt minden családtagja szó nélkül hátrahagyjon, és vissza se nézzenek rá, hogy mi történhetett vele, és a városból se vigye el őt a hatóság, de ezen a részén még valahogy túl tudtam tenni magam.
Súlytalan gyilkosság
A film leginkább abban változtat a könyv szerkezetén (amit nem olvastam, és ezek után már nem is fogok, ugyanakkor utánaolvastam), hogy a kronologikus sorrendet lecseréli, és a gyilkosság miatt rács mögé kerülő Kya a tárgyalása előtt emlékszik vissza az addigi életére. Ezt nyilván azért csinálták így, hogy így előtérbe kerüljön a könyv „murder mystery” oldala, a nézőt pedig már a sztori elején berántsa a gyilkossági üggyel, és izgalomban tartsa az által, vajon ki lehet a gyilkos. Csakhogy Olivia Newman rendezőnek nincs érzéke a feszültségteremtéshez, és filmkészítőként sokkal inkább érdekli a főszereplője kapcsolata a két neki tetsző fiúval, mint a gyilkosság és annak következményei. Egyszerűen túl keveset foglalkozik vele ahhoz, hogy a nézőre igazán hatással legyen, ezért is hat erőtlennek és borzalmasan művinek a váratlannak szánt, de igazából iszonyatosan buta és erőltetett befejezés.
Taylor John Smith és Daisy Edgar-Jones az Ahol a folyami rákok énekelnek c. filmben (Fotó: Intercom)
Az Ahol a folyami rákok énekelnek sem a mocsári életet nem ábrázolja jól (sőt, mondjuk inkább azt, hogy nem ábrázolja), sem a karaktereit. Az írónő borzasztóan egyszerű világképpel rendelkezhet, hiszen nála mindenki vagy velejéig jó vagy velejéig romlott. Az Atticus Finchre hajazó, David Strathairn által játszott segítőkész ügyvéd végig fehér öltönyt visel, hogy ezzel is kifejezzék a jóságát, a fekete boltos pár pedig az egyszerű, megbecsült, de szerény, becsületes emberek iskolapéldái. A Harris Dickinson által játszott helyi ficsúr, Chase Andrews egy igazi antipatikus tahó, a toxikus maszkulinitás tankönyvi példája, míg a másik srác, a Taylor John Smith által alakított Tate Walker az igazi tiszta szívű szerelmes. Kár, hogy a két srác szerepére annyira hasonló kinézetű színészeket választottak, hogy időnként jól jött volna, ha egy felirattal jelzik, épp kit látok éppen.
Az Owens-botrány
A hetvenes éveit taposó írónő, Delia Owens maga is belekeveredett egy gyilkossági ügybe. A férjével hosszú éveken át egy vadvédelmi övezetet üzemeltettek Zambiában, ahol egy járőrözés közben valaki lelőtt egy orvvadászt. Bár nem vádolták meg a házaspárt, ők semmilyen módon nem segítették a nyomozást, és immár 27 éve nem sikerült egy tanúvallomást kiszedni belőlük, mivel az Egyesült Államokba utaztak, és soha többé nem mentek vissza Zambiába. Mivel a tettest azóta sem találták meg, a zambiai hatóságok nem zárták le az esetet.
Netflixre való
Az Ahol a folyami rákok énekelnek olyan szempontból egyértelműen bravúros film, hogy gyakorlatilag semmi sem működik benne. Nem tudom, hogy ebben mennyire ludas az alapanyag, de gyanítom, hogy a könyv nem lehet ennyire rossz, ha már tizenkétmilliót el tudtak adni belőle. Akik olvasták, azok szerint az erősségei közé tartozik a mocsár és a mocsári élet lírai és találó leírása, amiből a filmben szinte semmi sem maradt, csak sok szépelgő kép naplementével, vonuló madarakkal satöbbi.
A lány drámája nélkülöz mindenfajta hihetőséget, ráadásul sikerült az egészet annyira melodramatikusan tálalni, hogy az már a melodrámák rajongóinak is elcsaphatja a gyomrát. A szereposztásnál pedig hiába jók a színészek, ha nem a megfelelő szerepekre választották ki őket. A lápi lány nagy kalandja annyira egyszerűen és stílustalanul lett elmesélve, hogy túl nagy lesz neki a nagy vászon, sokkal inkább el tudnám képzelni a Netflix tucatfilmjei között, mint a mozivásznon nézve. A producerként a projektben részt vevő Reese Witherspoon valószínűleg úgy gondolta, hogy neki nem kell megerőltetnie magát, hiszen a regény sikere majd eladja a filmet is. Ezzel a hozzáállással esély sem volt rá, hogy ez jobb legyen.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek már látható a magyar mozik műsorán.
