Kritika a Hadik című magyar filmről

Talán még tíz perce sem megy a Hadik, amikor a címszerepet játszó Trill Zsolt szembekerül egy gonosz porosz ezredessel (László Zsolt karakteréről onnan tudhatjuk, hogy gonosz, hogy úgy morog, mint egy ork A Gyűrűk Urából), és ahogyan James Bond is tenné, ő is megejti a nagy bemutatkozását: „Hadik András. Huszár. Magyar huszár”.

emiatt elintézi ugyan a felfuvalkodott poroszt, de annak rendje és módja szerint életben hagyja, mert szükség lesz később egy nagy ellenségre, akivel majd megküzdhet a film fináléjában. Bár a film több mint százperces, és a játékidő nagy részében Hadik András is szerepel, nem tudunk meg róla többet annál, mintsem, hogy ő egy

Trill Zsolt és László Zsolt a Hadik című filmben (Fotó: Hadik Projekt)

Egy gondolat bánt engemet

Egy csinos jógaoktató lány pink automata puskával: ő szivárogtatta ki az Egyesült Államok legféltettebb titkát

A csillió forintból készült Hadik egyik tagadhatatlan érdeme, hogy újraélesztette a régi szovjet partizános propagandafilmek szellemiségét. Igazi melldöngetős, magyarkodó, páváskodó röhejesség, aminek a totálisan leegyszerűsített világképe tökéletesen megfeleltethető a mai magyar kormány-narratívának. Vagyis vagyunk mi, magyarok, a senki által meg nem értett, tökös, ravasz legínyek, akiket ugyan nyugaton talán kiröhögnek, de titkon mégis felnéznek ránk és tartanak tőlünk. Aztán ott van mindenki más, a nálunk sokkal értéktelenebb nem magyarok, akik vagy nyíltan az ellenségeink, vagy csak kavarják a kakis kondért a hátunk mögött, és még ha olykor találhatunk is köztük alkalmi szövetségeseket, nem árt, ha őket is gyanakodva figyeljük. Az igazi hazafi pedig az, aki egy percig sem gondolkodik, ha híja a haza, hanem megy, és csinálja, amit kérnek tőle, mert ő

Kritikus gondolkodásnak, a parancs megkérdőjelezésének ebben a világban nincs helye, mert az eskü az bizony eskü. Hadik itt az első pillanattól hős. Alighogy meglátjuk őt, máris olyan zene csendül fel a mozi hangfalaiból, hogy arra még William Wallace is kifeszítené a mellkasát. Elképesztő, hogy Szikora János rendező és Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró mennyire nem gondol semmit Hadik Andrásról azon kívül, hogy

A tök helyin levésének bizonyítékaként megtudhatjuk róla, hogy házas, családos, családcentrikus, istenfélő édesapa (tehát Fid…, akarom mondani, igaz magyar), ám a család valójában a teljes játékidőből nem nagyon kap öt percnél többet, azt is egy giccses, zenés montázs formájában, amit mintha a Magyar Turisztikai Ügynökség rendelt volna be azzal a céllal, hogy arra biztassa a magyarokat, hogy költözzenek vidékre, mert ott milyen idilli az élet.

Molnár Áron a Hadik című filmben (Fotó: Hadik Projekt)

A jó Hadik

A jó Hadikot ugyan a film hősként ábrázolja, de semmilyen személyes motivációt nem ad neki legendás akciója Berlin elfoglalásához. Egyszerűen csak jön a parancs Mária Teréziától, hogy menni kell, márpedig ha menni kell, akkor ő megy is, mert

Viszont a filmből egy olyan férfi képe sejlik fel, aki akkor is menne, ha az lenne a parancs, hogy fel kell gyújtani egy falut, teljes lakossággal együtt. Mert ez a Hadik valójában egy parancskövető katona. Az akciói mögül hiányoznak a személyes érzelmek, a hősiessége leginkább abban rejlik, hogy nem ismer lehetetlent, akkor is megy tovább előre, ha minden körülmény a siker és a parancs ellen szól. Mert

Kimondottan vicces, hogy a Hadik család női mellett összesen két valamirevaló női karakter szerepel a filmben. Az egyik Mária Terézia, a másik pedig a nagy ellenség, II. Frigyes porosz király felesége, braunschweig-beverni Erzsébet Krisztina, és időnként mindketten úgy néznek Hadikra, mint akik begerjedtek tőle, ami végül is teljesen érthető, mert

Bordán Lili és Trill Zsolt (Fotó: Hadik Projekt)

Pénz nem számít

24 év után talált rá az élete szerelmére, csakhogy akkor ő már férjnél volt

A fenti nem túl kedves sorok után valami jót is illene már mondanom. Nem mehetek el a tény mellett, hogy bár a film sok jó magyar adóforintból készült, de ez látszik is rajta: olyan film benyomását kelti, ami emberes költségvetéssel bírt. Lovak, kosztümök, ágyúk, CGI-tájak, tömegjelenetek, nagy díszletek: minden a helyén van, és érződik rajta, hogy a sok nálunk forgó külföldi produkcióban edződött stábtagok már vannak annyira profik, hogy azokhoz hasonló (de azért még mindig nem olyan) látványvilágot már egy hazai filmben is össze tudjanak hozni. Jó film lesz ettől a Hadik? Egyáltalán nem.

A legjobb csatajelenetek is üresek és izgalommentesek maradnak, ha nincsenek emberi tulajdonságokkal felvértezett szereplők, akikért izgulhatunk. Hadiknak nemcsak személyes motivációi nincsenek, hanem gyengeségei sem: a legrosszabb tulajdonsága, amit megtudhatunk róla, hogy puskával nem lő olyan ügyesen, mint amilyen jól karddal harcol. Nem bánik túl bőkezűen a forgatókönyv a legjobb emberét alakító Molnár Áronnal sem, akinek a film során végig nagyon elszántan kell néznie, és időnként macsósan kötekednie valakivel, hogy érezzük, még fiatal és tombolnak benne az energiák, meg persze

Csatajelenet (Fotó: Hadik Projekt)

A melldöngetés és az elszántság amúgy is rendkívül fontos a Hadikban, ugyanis a játékidő jó része azzal telik, hogy a magyar huszárok és a szász zsoldosok együttes erővel, fáradhatatlanul és tempósan kutyagolnak/lovagolnak Berlin felé, kedvezve azoknak a nézőknek, akik szeretik, ha egy filmben sok a ló és sok a lovaglás. Természetesen tudjuk, hogy Hadik annak idején sikerrel járt, de az már baj, hogy mintha a karaktere is tudná: Hadik Andráson nem látni kételyt, az első perctől biztosnak tűnik a sikerben, és ha ő nem izgul, mi nézőként miért izgulnánk érte? Amikor pedig a nagy csata végén egy haldokló társa megkérdezi tőle, hogy győztek-e, Hadik András rávágja, hogy úgy győztek, hogy azt tanítani kéne. Egy filmben nincs is annál szebb, mint amikor egy történelmi karakter már a tette pillanatában tudja, hogy történelmi tettet hajt végre, és ezt ki is mondja a nézőknek…

Kurzusfilm

A csatajelenetek ugyan kinéznek valahogy, de itt is azzal a trükkel próbálják megúszósra venni őket, hogy kegyetlenül gyors vágásokkal elérjék, hogy ugyan érezzük a lendületet, de közben alig lássunk bármit is abból, ami valójában történik. Így talán nem tűnik olyan nevetségesnek a sok-sok ügyetlen kardcsapkodás. A tömegjelenetekben sem sikerül mindig rendesen megidézni a tömeget, de ha az Aranybulla a mérce, akkor jelentem: a Hadik csatajelenetei attól azért fényévekre vannak, még ha jónak ettől még nem nevezhetők.

Fájó pont, hogy hiányzik az igazi konfliktus a cselekményből. Hőseink csak mennek a céljuk felé, aztán elérik azt. Nincs közben morális dilemma, igazi akadály, nincs semmi, ami kapcsán ők, vagy mi nézők elgondolkodhatnánk/izgulhatnánk valamin. Ami kevés mégis van, arról meg gyorsan kiderül, hogy nincs jelentősége. Felmerül, hogy a szász katonák a zsold átvétele után cserben fogják hagyni Hadikékat, és bár semmi nem történik, ami indokolná, hogy mellette maradjanak, végül ők is hősiesen harcolnak Berlin ostrománál. Mária Terézia udvarában is ármánykodnak Hadikék küldetése ellen, de erre is nagyon gyorsan pont kerül, mielőtt komolyabb/érdekesebb bonyodalom származhatna belőle. A Hadik forgatókönyvének cselekményénél csak a dialógusai rosszabbak: szinte mindenki tételmondatokban beszél, normális, emberi kommunikáció nem zajlik a szereplők között. Szikora a színészei tehetségét is bőkezűen pazarolja el. Derzsi Jánost például behozza pusztán azért, hogy a színész jóízűen káromkodhasson egyet, Gáspár Sándor pedig a pap szerepében szinte láthatatlan, akár egy statisztára is bízhatták volna a szerepét, az eredmény nem lett volna látványosan más.

A Hadik látványosan jelzi, mi lett az évekig jó formában lévő hazai filmszakmával. A tehetséges alkotóink pályázatait sorra dobják vissza, sőt többen közülük már inkább nem is pályáznak, mert tudják, hogy úgysem nyerhetnének. Eközben minimális szakmai múlttal rendelkező alkotók rekordösszegekből forgathatnak ilyen üres történelmi giccsparádékat, tehetség és jó ízlés nélkül, nulla élvezeti értékkel.  De legalább igazi

A Hadik március 9-től látható a magyar mozik műsorán.