75 éves a Kossuth-díj

Ők kaptak idén Kossuth-díjat

Mint ismeretes, az 1947. augusztus 31-én megrendezett magyarországi országgyűlési választást (a hírhedt ún. kékcédulás választást, amelynek során a kommunisták különböző piszkos módszerekkel manipulálták  és csalták el a saját javukra a szavazást) az MKP, azaz a Magyar Kommunista Párt nyerte. Viszont a párt még így sem tudott abszolút többséget szerezni, úgyhogy – ahogy azt Bolvári-Takács Gábor vonatkozó tanulmánya is írja – az MKP, figyelemfelkeltési céllal, és a más pártokra szavazók szimpátiájának elnyerése érdekében (szóval akár úgy is mondhatnánk, hogy afféle populista húzásként)  1947 szeptemberében bejelentette a propagandasajtóban, hogy a jövőben – a már egy jó évszázada töretlen, de némi kommunista fazonigazításon azért átesett Kossuth-kultusz jegyében – Kossuth-díjjal fogják elismerni az alkotómunka legkiválóbb szellemi és fizikai teljesítményeit.  

„A Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága elhatározta, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel elő fogja mozdítani a szellemi és technikai kultúra teljes kibontakozását. Megállapította, hogy a tudomány, a művészet és a technika felvirágoztatásához a teremtő kezdeményezés, az alkotó munka fokozottabb megbecsülésére és támogatására van szükség. Az MKP Politikai Bizottsága ezért azt javasolja: jutalomdíjjal kell kitüntetni az ország legkiválóbb tudósait, alkotóművészeit, ezenkívül azokat a mérnököket, orvosokat, pedagógusokat, ipari munkásokat és földműveseket, akik az ország újjáépítésének sikeréhez kiváló egyéni teljesítményeikkel különösképpen hozzájárultak. A Politikai Bizottságjavaslata szerint évente 25 darab húszezer forintos és 50 darab tízezer forintos jutalomdíjnak kell szétosztásra kerülnie.  A jutalomdíjak Kossuth nevét viseljék. Az első Kossuth-díjak szétosztása 1948.március 15-én történjék, hogy ezzel is méltóképpen járuljunk hozzá a 48-as centenárium megünnepléséhez.”

Az tehát, hogy lesz Kossuth-díj, már gyakorlatilag 1947 őszén eldöntött dolog volt, ugyanakkor a párt a rend kedvéért azért szépen végigjárta a hivatalos utat is: 1948 februárjának elején a hivatalosan kisgazda politikus, valójában kommunista társutas Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszter (aki később a Hazafias Népfrontban tüntette ki magát) nyújtotta be az Országgyűlésben a díj alapításáról szóló törvényjavaslatot. De ez tényleg csak formaság volt, ugyanis a különböző pártok képviselői között nem alakult ki semmiféle vita a kérdésben; a Kossuth-díj ötletét mindenki példás egyetértésben támogatta.

Mindamellett a törvényjavaslat megtárgyalása és elfogadása így sem zajlott teljesen eseménytelenül. A Magyar Narancs, a Kossuth-díj történetének első évtizedéről szóló cikke idézi egyebek mellett a szociáldemokrata vezérszónokot, aki – ha jól értjük – valamiféle új szocialista-realista művészeti irányvonal bevezetését szorgalmazta a díj ürügyén: „Nem lehet már a demokráciában úgy kezdődnie egy könyvnek, hogy X. Y. Tihamér gróf úr a reggelijét fogyasztotta és nagyot nyújtózkodott vagy ásított, mint ahogyan nem kezdődhetik egy szépirodalmi munka azzal, hogy X. Y. hercegnő a pincsikutyáját hogyan becézte. A népből kell meríteni a témát!” (érdekes, hogy ez mennyire rímel Paul Valéry pár évtizeddel korábbi híres mondására, miszerint ma már nem lehet úgy indítani egy regényt, hogy a „márkiné ötkor távozott”).

Az első Kossuth-díjakat tehát éppen 75 évvel ezelőtt, 1948. március 15-én, a magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásának százéves évfordulójának alkalmából szervezett nagyszabású ünnepségsorozat keretében osztotta ki Tildy Zoltán köztársasági elnök (akit egyébként pár hónappal később eltávolítottak a pozíciójából, majd csaknem egy évtizedre házi őrizetbe helyezték, de hát akkoriban ugye így mentek a dolgok).

A babérkoszorút formázó, aranyozott melldísszel kitüntettek listája figyelemre méltóan színes volt: kapott díjat egyebek mellett a húszas évek legnépszerűbb színpadi színésznője, Bajor Gizi, a századforduló rég letűnt, napfényes optimizmusát és derűjét elragadó képeken megörökítő, akkor már 83 éves Csók István, a Nemzeti Színház feltörekvő diktátor-igazgatója, a hithű kommunista Major Tamás, a szép fokozatosan a perifériára szoruló, ellentmondásos megítélésű marxista sztárfilozófus Lukács György, a rendszer által hol elhallgatott, hol ünnepelt író, Illyés Gyula, vagy a politikai rendszerek és művészeti divatok felett álló, köztiszteletnek örvendő agg zeneszerző-népzenekutató, Kodály Zoltán.

Posztumusz többek közt a három évvel korábban elhunyt Bartók Bélát, a huszadik század talán legismertebb és legnagyobb hatású magyar zeneszerzőjét tüntették ki, meg persze a már lassan tíz éve halott József Attilát, és ezzel tulajdonképpen meg is kezdődött a nagy proletárköltő már javában éledező kultuszának pártállami kisajátítása. 

A díj II. fokozata mellé 10 ezer, az I. fokozat mellé pedig 20 ezer forint pénzjutalom is járt, ami rengeteg pénznek számított akkoriban; egy szakmunkás kb. 500-700 forintot keresett havonta, ha sztahanovista üzemmódba kapcsolt, akkor meg talán egy ezrest.   

Ami még ennél is érdekesebb, hogy ebben az időben– amint az az MKP fentebbi közleményében is olvasható – még nem csak a Parnasszus ormait ostromló művészeknek, bölcsész-csúcsértelmiségieknek és egyéb Kávéházi Konrádoknak osztottak Kossuth-díjat, hanem tudósoknak, mérnököknek, illetve a termelés frontján derekasan helytálló, egyszerű kétkezi munkásoknak is:

A korai Kossuth-díj (fotó: numisbids.com)

Részint ebből is következik, hogy – az utóbbi évtizedek gyakorlatától eltérően – eleinte feltűnően sok fiatal vagy viszonylag fiatal ember is akadt a díjazottak között: minden idők legifjabb Kossuth-díjasa, Bátai Ilona, a komlói habarcsorhodó például mindössze 16 éves volt, amikor 1950-ben, a totális Rákosi-diktatúra kiépülésének idején elnyerte a Kossuth-díjat. Igaz, ezt megosztva, a Kovács János sztahanovista építőbrigád tagjaként kapta, a csapat „603 százalékos és a munkaversenyben 2384 százalékig emelkedő” teljesítményéért. Bátai Ilona egy 1985-ös interjúban így emlékezett vissza élete nagy eseményre:

„A központból küldtek értünk autót Pestről. Azzal utaztunk egészen az Országházig. Nagyon féltem, mert ott egy gyerek sem volt rajtam kívül. Volt fogadás, pezsgő, konyak, de én nem ittam semmit. Még a Rákosi elvtárs is odajött hozzám. Azt kérdezte, hogy hány éves vagyok. Mikor megmondtam, azt válaszolta, hogy ő ennyi idős korában a szegedi Csillag börtönben ült. A szívem a torkomban dobogott, alig vártam, hogy megint Komlón lehessek.”

A szinte gyermekkorú Kossuth-díjas élete – saját bevallása szerint – a későbbiekben nem alakult túl fényesen (ahogy ő fogalmazott: „elmúlt az idő felettem, anélkül, hogy valamire vittem volna”). A kőművesbrigád hamarosan széthullott, férje (bányász, élmunkás) mindössze 42 éves korában elhunyt szilikózisban, a szekrényben őrzött, befőttes gumival átkötött díj egy költözködés során eltűnt, ő maga pedig a nyugdíjhoz közeledve pulykatenyésztésből próbálta magát fenntartani, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel.

Bátai Ilona, a legfiatalabb Kossuth-díjas, 1985-ben (fotó: Magyar Hírlap)

A Kossuth-díjakat 1948 és 1963 között még évente osztogatták, aztán 1963-ban (ez ugye nagyjából az ún. konszolidációt követő érett Kádár-korszak kezdőpontja) újragondolták az egészet: egyrészt a vájároknak, traktorosoknak, marósoknak, téeszelnököknek és olvasztároknak (na meg a gépészmérnököknek és biológiaprofesszoroknak) egyéb díjakat kreáltak, a Kossuth pedig kizárólag a művészeknek, illetve a kulturális élet egyéb nagyra becsült szereplőinek járt, másrészt meg innentől kezdve csak háromévente került sor a díjosztásra (legalábbis elvileg, mert ’65-ben és ’66-ban is volt, aztán meg négy év kimaradt – 1991 óta viszont ismét évente dobálják a Kossuth-szobrocskát  a haza nagy alkotóinak).

Míg kétszeres Kossuth-díjasokkal tele van a padlás, a háromszoros díjazottból mindössze nyolc darab akad, és egyikük sem él már: Bán Frigyes, Fábri Zoltán és Keleti Márton filmrendezők, Fischer Annie zongoraművész, Nádasdy Kálmán opera-, színházi és filmrendező, Illyés Gyula író, Kodály Zoltán zeneszerző és Törőcsik Mari színésznő (egyébként Kodály és Törőcsik Kossuth-nagydíjat is kaptak)

Apropó, nők: azon valószínűleg senki nem fog csodálkozni, hogy a nemek aránya a Kossuth-díjasok között aligha nevezhető kiegyensúlyozottnak. Az atlo 2019-es adatvizualizációja szerint a női díjazottak száma valamivel 200 alatt van, míg a férfiaké jó másfélezer.

Talán meglepő, de Kossuth-díjat – elvileg – csupán egyetlen egyszer vontak vissza utólagosan: mégpedig Nagy Gábortól, a kazincbarcikai Borsodi Kooperáció vezérigazgatójától, 1953-ban. Őt egy évvel korábban azért tüntették ki, mert feltalált valamilyen barnaszén-elgázosításra vonatkozó új technológiát, csakhogy kiderült, hogy egy létező eljárást lopott el (vagy koppintott le) az NSZK-ból. Habár 1957-ben komolyan felmerült, hogy a disszidenseket, valamint az ’56-os tevékenységük miatt elítélt, korábban kitüntetett művészeket (Déry Tibor, Háy Gyula, Aczél Tamás, Szörényi Éva stb.) is meg kellene fosztani a Kossuth-díjuktól, erre végül nem került sor.  

A Kossuth-díj odaítélése amúgy nem jelentette feltétlenül azt, hogy az illető művészt tenyerén hordozta a kommunista kultúrpolitika (jó, azért többnyire azt jelentette): noha az Iszony és Égető Eszter szerzőjének, Németh Lászlónak hajtókájára 1957-ben személyesen Dobi István tűzte ki a babérkoszorút, és utána alighanem maga Kádár János is gratulált neki, az írót – ahogy azt a PIM honlapján is olvashatjuk – alig egy évvel később már az MSZMP Központi Bizottsága – több népi író társával együtt – hivatalos határozatban bélyegezte meg az 1945 előtti nacionalista, kispolgári, harmadik utas nézetei miatt. (érdekesség: 1957-ben kapott Kossuth-díjat az akkor már 86 éves Heltai Jenő, a századforduló egyik leghumorosabb magyar írója és színpadi szerzője is, aki úgy festhetett az átadón, mint valami réges-rég elsüllyedt világ véletlenül előbányászott ősmaradványa; pár hónappal később meg is halt).

Kiemelt fotó: illusztráció, MTI Fotó: Koszticsák Szilárd