Az 1920-as években furcsa betegség söpört végig az Egyesül Államok bizonyos részein: fiatal, alapvetően egészséges nőket diagnoztizáltak anémiával és daganatos elváltozásokkal. A legriasztóbb tünet azonban az volt, hogy a legtöbbjüknél nekrózis alakult ki az állcsontban – tehát jóformán elrohadt a szövet a fogaik körül.
A betegekben egy közös volt: mindannyian munkásnők voltak és az U.S. Radium Corporation gyáraiban dolgoztak. A nőket festőként alkalmazták a cégnél, órák számlapjait, hajók és repülőgépek alkatrészeit rajzolták meg egy különleges, rádiumot tartalmazó, világító festékkel.
A cégnél dolgozó fiatal nőket szellemlányoknak is hívták, ugyanis a műszak végére maguk is ragyogtak a sötétben zölden foszforeszkáló portól. Sokan közülük a legjobb ruháikban jártak dolgozni, hogy aztán este az udvarlóikat elkápráztathassák, és a fogukra és a körmükre is kentek a festékből. Amit nem tudtak, az volt, hogy ezzel a saját halálos ítéletüket hajtották végre.
Rádium, a csodaszer
Bár ma már mindenki számára világos, hogy nagyon nem jó ötlet sugárveszélyes dolgokat a szánkba venni, az 1920-as években ez korántsem volt ilyen egyértelmű: magát a rádiumot is csak mindössze 20 évvel korábban, 1898-ben fedezte fel Marie és Pierre Curie. Ez volt a harmadik ismert radioaktív elem és hamarosan arra is rájöttek, hogy általa kibocsátott sugárzás képes elpusztítani az élő sejteket.
Marie Curie maga is a sugárfertőzés okozta vérszegénységben halt meg
(Fotó: Getty Images)
Az orvosok emiatt a tulajdonsága miatt elkezdték a daganatos megbetegedések kezelésére használni, a köztudatba pedig úgy vonult be, mint a rák elleni csodaszer.
Sokan arra jutottak, hogy ha jó a rák kezelésére, akkor alapvetően is egészségesnek kell lennie: a rádiumot elkezdték fogkrémekbe, arckrémbe, egyéb kozmetikai szerekbe, italokba, de még gyerekjátékokba is rakni. Bizonyos cégek még akkor is az új „csodaszerrel” reklámozták a termékeiket, ha az valójában egy mikrogrammnyi rádiumot sem tartalmazott.
A marketing olyannyira működött, hogy még a rádiummal dúsított vizet is úgy vették, mint a cukrot: a Radithor nevű tonik a felső tízezer kedvenc itala lett.
A Radithor az 1920-as évek egyik legdivatosabb energiaitalának számított
(Fotó: Wkikmedia Commons)
Eben Byers, egy közkedvelt acélmágnás például éveken át mindennap lehajtott egy üveggel belőle a jó egészség reményében – ironikus módon a férfi 1932-ben, hosszú szenvedés után és lényegében alsó állkapocs nélkül távozott az élők sorából mindössze 51 évesen.
Undark, a világító festék
Az Egyesült Államok 1917 tavaszán hivatalosan is belépett az első világháborúba, a hadiipar pedig hamar felfedezte magának a rádiumot: ők tonik helyett órák számlapjára és hadigépek alkatrészeire szánták. Rájöttek ugyanis, hogy fluoreszkáló festéket lehet belőle keverni, ami lehetővé teszi például, hogy a katonák leolvassák az óráik számlapját a sötétben is.
A festék gyártását a már említett U.S. Radium Corporation nevű cég vette kézbe, hamarosan pedig gyárakat hoztak létre New Jersey, Ottawa és Illinois államokban. Az órák megfestéséhez azonban munkaerő is kellett, a sok háború miatt dolgozni kényszerülő fiatal lány pedig kiválóan alkalmas volt arra, hogy elvégezze az aprólékos feladatot.
A számlapok festése egyébként kifejezetten jó munkának számított a korszakban, háromszor annyit fizetett, mint más, nők által végzett gyári munkák és nem volt túl nehéz sem. A dolgozóknak mindössze egy dolgot kellett megtanulni: hogy miként fessék fel az apró, néha mindössze néhány milliméteres számokat.
Órafestő munkásnők a gyárban
(Fotó: Wikimedia Commons)
Nem nehéz kitalálni, hogy ehhez egy rendkívül precíz ecset kell, amit úgy értek el, hogy a pemzli szőrét időről időre megnyalták. A módszer annyira elterjedtté vált a gyárban, hogy egy idő után már a betanítás alatt ezt javasolták az új dolgozóknak. Aki kételkedett az eljárás biztonságosságában, azt a munkafelügyelők azzal nyugtatták, hogy a rádiumtartalmú festék teljesen ártalmatlan.
Ez azonban nem volt igaz és a munkásnők minden egyes alkalommal egy kevés mérget juttattak a szervezetükbe. Megemésztve a rádium úgy viselkedik a szervezetben, mint a kalcium: beépül a csontokba. Csakhogy ahelyett, hogy erősítené őket, nekrózist és rákot okoz.
A betegség kialakulása persze még a munkások által ‘fogyasztott’ mennyiséggel is évekbe telt, a szakma pedig az első gyanús halálesetig rendkívüli népszerűségnek örvendett. A húszas évek elejére körülbelül kétezren dolgoztak rádiummal a gyárakban.
A rádiumlányok
Azonban nem sokkal később a két-három éve ott dolgozó nők hasonló tünetekre kezdtek panaszkodni: fájt a fejük, a lábuk és fogproblémáik lettek.
Végül pedig bekövetkezett az elkerülhetetlen: 1922-ben Mollie Maggiának, egy 21 éves munkásnőnek annyira leromlott az egészségügyi állapota, hogy el kellett hagynia a gyárat.
A fiatal nő hónapokkal előtte fogfájdalommal fordult orvoshoz, aki először kihúzta egy, majd két fogát is. A beavatkozással azonban nem múltak el a problémák, sőt. A fogak helyén csúnya, fekélyes sebek alakultak ki, Mollie pedig egyre erősödő fájdalmat érzett a végtagjaiban is. A mindössze 23 éves lány néhány hónap leforgása alatt elvesztette majdnem az összes fogát és már járni sem tudott. Az egyik utolsó kezelése során az orvos finoman megérintette az állkapocscsontját, és az egyszerűen a kezében maradt. A nő alsó állkapcsa olyan szinten károsodott, hogy az orvos puszta kézzel ki tudta emelni.
Mollie szervezete végül 1922. szeptember 12-én feladta a harcot. Annak ellenére, hogy semmi sem bizonyította, az orvosok a szifiliszt nevezték meg a halál okaként. Nem sokkal később Mollie egy másik munkatársnője is hasonló körülmények között veszítette életét, de a cég még két éven keresztül el tudta tussolni a megbetegedéseket és haláleseteket.
Rádiummérgezés okozta álldaganat
(Fotó: Getty Images)
A szóbeszéd azonban megállíthatatlanul terjedt: az egykor népszerű vállalat már alig talált munkaerőt, amikor 1924-ben végül belső vizsgálatot indított. Az erre felkért független szakértő megállapította, hogy a munkásnők betegségei és a rádium között szoros összefüggés van, a cég elnöke azonban nem akarta ezt elfogadni.
Felbéreltek hát egy másik kutatót is, aki egy busás összeg fejében az ellenkező eredményre jutott, a vállalat pedig közleményben hirdethette ki, hogy a beteg munkások hazudnak. Így akarnak pénzt lehúzni a cégről a gyógykezelésük költségeinek fedezésére – állították.
A csontok nem hazudnak
Miután a cég eltitkolta a valódi tanulmányt, a munkásnők semmivel sem tudták bizonyítani, hogy a rádiumtól lettek betegek, így pedig jogi lépéseket sem tehettek.
Így volt ez egészen 1925-ig, amikor egy Harrison Martland nevű patológus felfedezte, hogy az elhunyt rádiumlányok csontjaiból egyértelműen kimutathatók a mérgezés jelei. A rádium még a munkásnők életében szabályos lyukakat fúrt a csontjaikba, ami pokoli kínokhoz és korai halálhoz vezetett. A fluoreszkáló anyag a sötétben szó szerint átvilágított a károsodott szöveten.
Bár a rádiumlobby megpróbálta hiteltelennek beállítani Martland eredményeit, ez és az egyre növekvő társadalmi visszhang – no meg az első férfi munkások halála – egyértelművé tette, hogy valami bűzlik a vállalat körül.
Számlapfestő lány az Ingersoll gyárban, 1932-ben (Fotó: Daily Herald Archive/SSPL/Getty Images)
Az ügy élére egy Grace Fryer nevű munkásnő állt, aki maga is a rádiummérgezés következményeitől szenvedett. A nő több éven át hiába keresett ügyvédet, míg végül 1927-ben egy Raymond Berry nevű fiatal, ambiciózus ügyvéd elvállalta a képviseletüket. Ekkorra azonban Grace és négy kolleganője már súlyos beteg volt, mindössze 4-5 hónapot jósoltak nekik az orvosok. U.S. Radium Corporation tudta, hogy egy kis időhúzással nyert ügyük van, így végül egy peren kívüli megállapodás született.
Bár a per nem nevezhető sikeresnek, olyan szempontból mégis jó volt, hogy a rádiumlányokra terelte a sajtó figyelmét: az egész Egyesült Államokban tudósítottak az eseményekről.
Eközben a munkásnők sorra haltak: volt, aki Maggie-hez hasonlóan állkapocsproblémák miatt, de egyre több olyan eset is napvilágra került, ahol a betegek méretes szarkómával küzdöttek. Ez egy olyan kötőszöveti daganat, ami fájdalmas csontkinövést okoz.
Ebben szenvedett egy Catherine Wolfe nevű munkás is, akinek a csípőjére grapefruit méretű daganat nőtt. A nő pert indított a cég ellen és bár az 1938-as tárgyaláson már konkrétan a halálos ágyában fekve tett tanúvallomást, sikerre vitte az ügyet.
Catherine Wolfe ügyéről az országos sajtó is tudósított
(Fotó: Library Of Congress)
A bírósági ítélet hivatalosan is elmarasztalta és felelősségre vonta a munkáltatót a dolgozók megbetegedéséért és haláláért.
A szellemlányok öröksége
Bár a rádiummérgezésben elhunyt munkásnőkről méltatlanul kevés szó esik, lényegében megalapozták a munkavállalói érdekképviseletet az Egyesült Államokban.
A rádiumlányok ügye az egyik első olyan eset volt, amelyben a munkáltatót felelőssé tették a vállalat alkalmazottainak egészségéért. A perek hozzájárultak a Foglalkozásbiztonsági és Egészségvédelmi Hivatal (OSHA) létrehozásához, ami a mai napig védi az amerikai munkavállalókat.
Az OSHA felállítása előtt évente nagyjából 14 000 ember halt meg a munkahelyén; ma ez az arány alig több mint 4500. Bár a rádiumlányok önmagukat nem tudták megmenteni, az életükkel és halálukkal akaratlanul is hozzájárultak munkások generációinak megmentéséhez.
