Kritika a Smiling Georgia című dokumentumfilmről

Georgiában (vagy Grúziában, ha úgy jobban tetszik) 2012-ben választást tartottak. A regnáló párt akkori miniszterelnöke, Miheil Szaakasvili a szegényebb, vidéki körzetekben egy Mosolygó Georgia nevű kampánnyal próbált magának minél több szavazatot szerezni. Ő és a párt prominensei fogorvos-buszokkal járták a vidéket, és mindenkinek csillogó-villogó, új műfogsort ígértek. Hogy nem csak a levegőbe beszélnek, már a kampány során igyekeztek bizonyítani.

A fogorvosaik szakmányban szedték ki a szegény falusiak fogait, nemcsak az elrohadtakat, hanem a néhány maradék jót is, már akinek még volt ilyenje. Az ígéret az volt, hogy majd a választások után visszatérnek, és mindenki megkapja az új fogsorát. Volt néhány szerencsésebb falu az ország nyugati felében, ahol még a választások előtt megkapták a protéziseket, bár sokan arra panaszkodtak, hogy rossz minőségű műfogsorokkal szúrták ki a szemüket.

Fogsor ajándékba

A legtöbb embernek azonban még ennyi sem jutott. A választások után ott álltak fogak nélkül. A régieket kivették, az újakat pedig nem adják, mivel Szaakasvili elvesztette a választást. Az új kormányzó pártnak pedig eszébe sem volt teljesíteni a riválisa ígéreteit, gondolván, hogy az ebből következő harag miatt ezek az emberek négy év múlva is haragudni fognak az ENM-re.

Egy országot ígért hollywoodi mosollyal

Luka Beradze dokumentumfilmje kilenc évvel a történtek után, 2021-ben veszi fel a fonalat. Bár a rendező maga is grúz, állítása szerint 2012-ben nem sokat hallott erről, ugyanis a kampánynak ezt a részét annyira a szegénységben élő vidéki falvakra fókuszálták, hogy ő a filmje helyszínétől háromórányi autózásra található nagyvárosban nem erről szóltak akkoriban a hírek. Amikor értesült arról, hogy van egy falu, ahol feltűnően sok lakos érintett, úgy döntött, hogy a kamerájával ellátogat oda.

A falu bizarr módon a Névtelen névre hallgat (ne kérdezd grúzul, de az angol feliratban No Name-nek hívták), és látszólag valóban az Isten háta mögött van valahol. Ezen a helyen élénken él az emberekben a 2012-es választások emléke, hiszen szinte nincs olyan család a faluban, ahol ne lenne valaki érintett.

Kampány-plakátok a fákon

Elképesztő sztorikat mondanak el Luka Beradze kamerája előtt. Van, aki arról számol be, hogy egy ültőben 15 (!) fogát húzták ki, rohadtakat és jókat egyaránt, és bár ez a szám már ott is különösen nagynak számít, az már-már gyakori volt, ha valakit 4-6 fogától szabadították meg. Egy nagyon idős néni azt meséli, hogy neki még szerencséje volt: már csak egyetlen foga volt, amikor jöttek a politikus fogorvosai, így ő nem bánkódik annyira. Mindannyian élénken emlékeznek arra, hogy sokszor órákat kellett sorban állniuk a fogorvosra, és mindannyian elhitték a miniszterelnök ígéretét, miszerint hamarosan az egész országnak hollywoodi mosolya lesz. Ebből persze semmi nem valósult meg, sőt a fogsorkampánya legtöbb áldozata azóta is fogatlanul él, mert nincs pénze műfogsorra.

Négyévente hisznek a politikusoknak

Maga a 2012-es kampány egy jó sztori, és érdekes, ahogy sok falusi a film elején visszaemlékezik a kilenc éve történt eseményekre, de ez önmagában még kevés lenne egy egyórás dokumentumfilmhez. Luka Beradze rendezőt elsősorban a politika és a vidéki, szegény emberek kapcsolata érdekli, és ezért is jött neki kapóra, hogy 2021-ben ismét választást tartottak. Név nélkül faluban még a környék fáit is teliragasztották választási plakátokkal, és bár négy éven át magasról tojnak a politikusok a környéken lakókra, ilyenkor egyre-másra jönnek a kampánystábjukkal, hogy elbeszélgessenek a falusiakkal, kérdezzék őket arról, mire lenne szükségük, majd tegyenek néhány felelőtlen ígéretet, amit majd a megválasztásuk után úgysem fognak betartani.

A település, aminek nincs neve

Azt gondolhatnánk, hogy a 2012-es fogászati események után az emberek megedződtek annyira, hogy ne higgyenek a politikusok üres ígéreteinek, de a Smiling Georgia számos eseten keresztül mutatja be, hogy a naivitásuk még ma is él: egyszerűen nem feltételezik, hogy bárki is hazudni akarna nekik, és mindenkit jóhiszeműen fogadnak, sőt örülnek, ha négyévente valaki rákérdez – még ha érdekből is teszi –, hogy mi van velük. Persze látunk azért ellenpéldát is, hiszen a film egyik jelenetében egy tévériporter csapata ingyen műfogsort ajánl fel az egyik 2012-es károsultnak, ám a férje úgy elhajtja a nőt, hogy öröm nézni.

– üvölti utána, és úgy fest, ő tényleg tanult az esetből. A többiek azonban még mindig hisznek a négyévente őket letámadó politikusoknak. Végre úgy érzik, hogy számítanak. Akkor is, ha ez csak illúzió. Mert hinni akarnak.

Az emberek, akik csak négyévente lesznek fontosak

Luka Beradze filmje statikusan ábrázolja a csendes falusi életet, és a szegénység mellett meglátja annak a szépségét is, ahogy harmóniában élnek együtt a természettel. Két szereplő az erdő szélén ücsörögve beszélget a politikáról, amikor egyszer csak besétál egy óriási malac a képbe, és elkezd hozzádörgölőzni az egyik nagy fához. Csodás kép az is, ahogy a film elején bemutatja az erdő teliplakátozott fáit, majd a választások végével már láthatjuk, ahogy a plakátokat idővel leszedte a szél és az eső, és ma már csak a foszlányaik maradtak a fatörzseken. Elkoptak, mint a politikusok a környékről.

Pompás életképekben pillanthatunk be a falusiak életébe is akár egy esti tévénézés vagy egy nagy lakodalom képeiben. A rendező empátiával közelít a szereplőihez, a naivitásukat nem kinevetni, hanem megérteni próbálja, és azt is bemutatja, hogy éljenek ugyan rendkívül szerény körülmények között, és hiányozzon akárhány foguk, nevetni még így is tudnak, mert nevetni kell. Csak úgy lehet kibírni az életet.

A Smiling Georgia csúcsjelenetét aztán a film utolsó harmadában kapjuk meg. Ebben egy tévériporter a népes stábjával a választások előtt kopog be a 2012-es eset érintettjeihez. Végül kiköt egy idős asszonynál, elkezdenek beszélgetni, majd egy ponton kiderül, hogy a néninek már van műfogsora, mert a fia megsajnálta őt, és összegyűjtötte a pénzt rá. Bár a műfogsor már nem igazán jó, több mint nyolcéves, és örülne egy újnak, a riporter teljesen kiakad a stábjára, hogy miért hozták őt egy olyan asszonyhoz, akinek már van műfogsora.

Smiling Georgia

Hosszas viták után – melyek az idős néni előtt zajlanak – elmennek azzal, hogy megbeszélik a dolgot, és visszajönnek, majd se szó, se beszéd, pakolnak és elhúznak onnan, ott hagyva a várakozó nénit a háza előtt. Ahogy a politikusok, úgy a riporter is csak addig volt kedves és érdeklődő vele, amíg azt hitte, hogy a hasznára lehet. Amikor rájött, hogy nem tudja használni, köszönés nélkül eldobta őt. Mert ezek az emberek sajnos csak négyévente érdekesek a nagyvilágnak.

A Smiling Georgia című dokumentumfilmet az 57. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. Magyar premierről egyelőre nincs információnk.