1947. április 25-én három kacsacsőrű emlős – Penelope, Cecil és Betty – érkezett a bronxi állatkertbe, egy ausztrál zoológus-házaspár, David és Sigrid Fleay társaságában. Az állatkert egy külön kifutót épített nekik, amelyben mindhármuknak saját úszómedencéje és saját odúja volt. Sajnos azonban Betty nem sokkal később elpusztult a szokatlanul zord New York-i hidegben. Cecil és Penelope viszont jól érezték magukat: napközben aludtak (lévén éjszakai állatok) – kivéve egy egyórás szünetet, amikor a látogatók megtekinthették őket – éjszaka pedig előbújtak, hogy elfogyasszák fejedelmi vacsorájukat, ami 25-35 élő rákból, 200-300 gilisztából, egy békából és néhány tojásból állt.
A kacsacsőrű emlősről fontos tudni, hogy igen szemérmes állat, fogságban gyakorlatilag nem vehető rá párosodásra, vagy csak nagyon-nagyon ritkán; alig több mint egy tucat ilyen eset ismert. Ám David Fleay-nek 1943-ban – elsőként a történelemben! – már sikerült tető alá hoznia egy kacsacsőrű-nászt az ausztráliai Healesville-ben található állatkertben, amiből aztán egy egészséges utód is született, szóval a bronxi kollégák joggal bízhattak abban, hogy ezúttal is összejön majd a bravúr, Penelope és Cecil (előbbi volt a nőstény, utóbbi a hím, ha nem lenne egyértelmű) pedig majd egymáséi lesznek.
„Penelope nem kedveli Cecilt”
Csakhogy a terv eleinte kudarcba fulladni látszott, mivel Penelope ellenállt Cecil közeledésének: 1951 tavaszán, amikor az állatkerti gondozók Cecilt Penelope ketrecébe helyezték, a nőstény kiszámíthatatlanul és agresszívan kezdett viselkedni, éles karmaival megsebezte a hímet, majd a vízbe menekült előle. „Penelope nem kedveli Cecilt, így az eljegyzést felbontották, legalábbis jövő őszig” – számolt be a fontos kacsacsőrű-ügyi fejleményről a Townsville Bulletin nevű ausztrál napilap.
A rangos Time magazin értesülései szerint pedig Cecil meglehetősen rendhagyó módon udvarolt: ráharapott a nőstény hosszú és lapos farkára, és miközben Penelope a medencében keringett, körbe-körbe húzta őt. Szóval az látható, hogy korántsem csak a bronxi állatkert dolgozóit foglalkoztatta Ausztrália ikonikus állatainak szexuális élete (pontosabban annak fájó hiánya), hanem a szélesebb közvéleményt is.
Az egyik (sajnos nem tudjuk, melyik) kacsacsőrű emlős egy héttel az érkezése után (Fotó: Jerry Cooke/Getty Images)
A rákövetkező évben aztán mintha csoda történt volna: Penelope már nem idegenkedett annyira Ceciltől, és mikor együtt voltak, egyáltalán nem viselkedett agresszíven vagy idegesen. Sőt: nagyon úgy festett, hogy kicsinyeket vár. Legalábbis egyértelműen erre utalt az a tény, hogy odújában serényen egy jókora fészket kezdett építeni eukaliptuszlevelekből, ahogy az a vadon élő kacsacsőrű emlősöknél szokás.
Innentől kezdve természetesen a bronxi állatkert összes alkalmazottja, valamint a média jeles képviselői – fotósok, újságírók – egyaránt folyamatosan Penelope körül ugráltak, és nagyjából olyan kiemelt bánásmódban részesítették, mint egy hollywoodi sztárt. Még a fejadagját is megduplázták. De persze érthető, hisz mint említettük, kacsacsőrű emlős még soha nem szaporodott Ausztrálián kívül, pláne fogságban.
Készülődés a szülésre
Júliusban Penelope visszahúzódott az odújába, és hat napig ki sem mozdult onnan; nyilvánvalóan azért, hogy tojásokat rakjon, majd annak rendje és módja szerint kiköltse őket. A gondozók pedig felkészültek az aprócska, szőrtelen és teljesen vak kacsacsőrűemlős-porontyok érkezésére. David Fleay úgy számolta, hogy a kicsik nagyjából két hónapon belül készen fognak állni arra, hogy elhagyják a fészket. Micsoda fantasztikus kilátások!
Tizenhat hét elteltével aztán a gondozókból, zoológusokból és az állatkerti vezetés egyéb reprezentánsaiból álló, kb. ötven darab (!) fotóssal és újságíróval feldúsított különítmény ünnepélyesen a fészekhez vonult, hogy megtekintse az első Amerikában született kacsacsőrű emlősöket. Hosszú órákon át ástak és keresgéltek a Penelope odújában, azonban nem találtak egy darab kölyköt sem – csak Penelopét.
A lapok beszámolói szerint az állatkerti dolgozók mélységesen fel voltak háborodva: úgy érezték, hogy Penelope „becsapta őket”, és azzal vádolták, hogy „vemhesnek tettette magát, csak azért, hogy dupla fejadagokon élhessen luxuséletet”. Fleay ugyanakkor más véleményen volt: szerinte Penelope valóban rakott tojásokat, de „valami nyilvánvalóan rosszul sült el”. Hogy pontosan mi történt, az azóta sem derült ki, és vélhetően már nem is fog.
A nagy szökés
1957 júliusában aztán Penelope rejtélyes módon eltűnt, és az állatkert egy tizenöt fős csapatot bízott meg a közeli vizek, köztük a Bronx folyó átkutatásával, bár sok reményt nem fűztek a dologhoz; ugyanis az állat számára teljesen ismeretlen terepen bolyongott, ráadásul a nőstény kacsacsőrű emlősök – a hímekkel ellentétben – nem viselnek a hátsó lábaikon méreggel átitatott ún. sarkantyúkat, így jóval sebezhetőbbek egyedül a vadonban. Pár hét után az állatkert le is fújta a keresést, majd kiadott egy közleményt, miszerint a „nőstény feltehetően elveszett és elpusztult”.
A New York Times azt írta, hogy Penelope „valószínűleg kimászott az odújából, és a drótkerítésen keresztül elmenekült partnere, Cecil közeledése elől”. Cecilt egyébként rendkívüli módon megviselte Penelope eltűnése: aggasztó szokásokat vett fel (például a saját fejét karmolászta), nem evett, és pár nappal azt követően, hogy Penelope keresését hivatalosan is lefújták, elpusztult. Az ügyet körülvevő média- és egyéb hisztériára nagyon jellemző, hogy a tragikus kacsacsőrű-románccal foglalkozó korabeli cikkében a Time magazin így mutatta be Penelope-ot:
„egyike volt azoknak a pimasz nőstényeknek, akik szeretik a férfiakat dróton rángatni”.
1958-ban a bronxi állatkert három további kacsacsőrű emlőst kapott, amelyeket Paulnak, Pattynek és Pamelának neveztek el; egy éven belül mindhárom elpusztult. Még további hatvan évig, azaz 2019-ig kellett várni arra, hogy újabb kacsacsőrű emlősök érkezzenek az Egyesült Államokba. A pár ma is a San Diegó-i állatkertben él (ezen a webkamerán meg is lehet tekinteni őket). Ha minden igaz, rajtuk kívül jelenleg nincs több kacsacsőrű emlős Ausztrálián kívül.
