Mechiat Zina: „Megbetegedhetünk attól, ha nem foglalkozunk azzal a részünkkel, ami nem racionális”

Miért kezdtél el verset írni, és mikor érezted, hogy az írással komolyabban is foglalkoznod kéne?

15-6 éves lehettem, amikor blogolni kezdtem az akkor még újnak számító freeblogon, de ezek nagyon fura szövegek voltak. Aztán rátaláltam a mek.oszk.hu-ra, ahol az összes Pilinszkyt elolvastam és teljesen odavoltam érte. Ő inspirált arra, hogy a blogos szövegeimből verseket formáljak, de akkor még nem igazán gondoltam komolyan a dolgot. Aztán egyszer az egyik srác, aki fölöttem járt a suliban, azt mondta, hogy Győrben van egy új ifjúsági irodalmi kör, ahová szövegeket visznek a diákok, és beszélgetnek róluk. Elmentem én is, és voltak, akiknek nagyon tetszettek a szövegeim, de olyanok is, akiknek egyáltalán nem, ettől pedig annyira befeszültem, hogy hónapokig nem jártam el. Aztán valahogy mégis visszamerészkedtem, és minden hétfőn ott voltam a Rómer Házban. Az egyik felolvasóestünkre Sütő Csaba András és Szalai Zsolt költők, tanárok is eljöttek a Nyugat-magyarországi Egyetemről, fölkaroltak minket, adtak könyveket, szerveztek nekünk irodalmi tábort, amit azóta minden évben megtartunk, kiadtak nekünk egy antológiát, és ösztönöztek arra, hogy küldjük el az írásokat folyóiratoknak. Organikusan történt mindez, de hosszú belső munka volt azt mondani, hogy nem csak egy játék, amit csinálok.

Önbizalom, megerősítés kellett ahhoz, hogy komolyan vedd az írást?

Egyrészről legitimálás. Csabitól és Zsoltitól nem hagyományos lírát, hanem kimondottan neoavantgárd könyveket kaptam tele faltól falig versekkel, vizionárius képversekkel, amilyeneket én is írtam. A verseimre nagyon sok helyről kaptam negatív visszajelzéseket, mert egyáltalán nem reflektáltak a jelenlegi trendekre,, nem volt bennük semmilyen közéletiség, és az alanyi lírától is messze voltak. Nem voltam benne mindig biztos, hogy ezt lehet, de mégis ezt a formát tartottam érvényesnek. Kellett a megerősítés. A másik dilemmám az volt, hogy hol húzom meg a határt a privát és a publikus között. Eleinte azért írtam prózát, hogy elbújhassak benne, de egyrészt annyira líraiak lettek a szövegek, hogy nem működtek prózaként, másrészt a rejtőzködéssel kapcsolatos elgondolás is hibás volt, mert a prózában ugyanúgy leleplezed magad.

Mit éreztél, amikor kezedbe fogtad a most megjelent, Álomból föl, vidékre le című kötetedet?

Rendesen rosszul voltam. A kötetben sok verset trauma, nehézség inspirált, és amikor újraolvastam így egyben az egészet, az jutott eszembe, „hú, de jó, hogy ez nem velem történt”, aztán padlót fogtam, amikor leesett, hogy ezt én írtam. Felidéződött hirtelen sok minden, ami nem volt jó, de aztán jött a megkönnyebbülés, hogy mindez már kint van.

Nehéz megtalálni ezt a határt az önfelvállalásban, de talán lírai nyelvben megfogalmazva könnyebb finomítanunk a mondandónkon.

Igen, ez egyfajta eltávolodás is. A legtöbb szövegem úgy születik, hogy van egy négyoldalas próza, sűrű folyószöveg, ami kiömlik belőlem. Ha már elég távol vagyok a dologtól, akkor elkezdem meghúzni, vagyis nem egy belső valamiként nézek rá, hanem külső szövegként. Ha olvasói szerepben is működik számomra a vers, akkor van kész, addig csak egy naplójegyzet.

Azon gondolkoztál már, hogy miért pont a lírát választottad önkifejezésnek? Én kamaszként azért kezdtem írni, mert úgy éreztem, sok mindent nem fejezhetek ki a külvilág felé élőszóban, az írás pedig egy tér volt arra, ahol elvontan bár, de őszinte lehetek.

Lehet, hogy valami hasonló játszódott le bennem is, de ezen még nem gondolkodtam el igazán. Másrészről nagyon szerettem olvasni. Nem nagyon voltak barátaim az általánosban, majd a középiskola elején, amíg az irodalmi kör be nem lépett az életembe, csendes, visszahúzódó lány voltam. Emlékszem, hogy teljesen rá voltam függve Kunderára 16 évesen, és az jutott eszembe, „Úristen, milyen jó lehet, ha az emberek el akarják olvasni a gondolataidat”. Az írás egy olyan tér volt, ahol nem kellett arra figyelni, hogy mit mondok el, hogy mit gondolnak rólam.

A versekkel kapcsolatban mostanában az a tapasztalatom, hogy nagyon le kell lassulnunk ahhoz, hogy befogadjuk. A híres dél-koreai filozófus, Byung-Chul Han azt mondta, a virágok és a versek is el fognak tűnni a világból, mert az emberek nem olvasnak verseket. Mindenki pörög a közösségi médiában, robotpilóta üzemmódban daráljuk a feladatainkat, de a versekhez le kell ülni és átkapcsolni jobb agyféltekés üzemmódba.

Érdekes, amit mondasz, pedig a versek rövidségük miatt illenek a közösségimédia-felülethez. Fodor Ákos és Rupi Kaur indiai költő szövegei is nagyon mennek ezeken a felületeken, mégsem magától értetődő, hogy az emberek levesznek egy verseskötetet a polcról, és olvassák. Pedig szerintem nagy belső éhségünk, antropológiai igényünk van arra, hogy az agyunknak azt a részét is használjuk, amivel a verseket értelmezni tudjuk. Nem biztos, hogy mindenkinek a vers fekszik, lehet ez akár a kortárs tánc is, amit szintén nem racionálisan fogadsz be elsődlegesen, hanem belemész a valóságába, amit – ha kell – utána racionalizálhatsz. Nagy szükségünk van a versekre egy olyan világban, ahol mindent folyamatosan értelmezünk, sikerességi rátákat állítunk fel, azzal foglalkozunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy máshol tartsunk az életünkben, más színben tűnjünk fel a külvilágban. Erre nem alkalmas az ember hosszú távon. A mentális betegségek mögött szerintem az is áll, hogy nem foglalkozunk azzal a részünkkel, ami nem racionális. A verset nem úgy olvasod, mint mondjuk ezt a cikket, hanem beleolvasol, aztán nézed a fákat, gondolkozni kezdesz azon, hogy ehhez neked mennyi közöd van, aztán hirtelen máson jár az eszed, majd újra elolvasod, és egy hét múlva eszedbe jut megint, visszamész hozzá.

Van rá igényünk, csak nincsenek rá eszközeink, ezért az emberek előbb olvasnak életsegítő könyvet, mint verset. Nem akarom érvényteleníteni az önsegítő könyveket, de egészen másként működik egy vers, sokkal többet adhat, mintha elolvassuk, „hogyan legyünk boldogok”, hiszen a líra nem célelvű. Ha arról olvasunk egy versben, hogy valaki élmény- vagy érzésszinten azon ment keresztül, mint amin mi magunk is, akkor az sokat segíthet. De hasonló biztonságérzetet adnak az imák is.

Ha már az imát említetted, a kötet utolsó verse, a La hawla láncszerű építkezése, az ismétlődések miatt is ad egyfajta stabilitásérzetet.

Ez a vers pont erről szól, hogyan tudod magad megnyugtatni, továbblendíteni egy-két mondattal. A versszakonként ismétlődő „La hawla wala Quwwata illa billah” fohász jelentése: nincs hatalom és erő Allahén kívül. De ezt a sort nem a szó szoros értelmében kell venni, inkább arra utal, hogy ha egy szituációban te mindent megtettél, és a megoldás már rajtad kívül áll, akkor nyugalommal átadhatod Allahnak, mert úgy lesz jó, ahogyan lesz.  Sokszor ezt a hozzáállást passzivitásként értelmezik az emberek, pedig inkább arra utal, hogy a küzdelemben is van egy pont, ahol már nem az én kezemben van az irányítás.

Az apukád Algériából jött. Hogyan volt hatással a származásod a költészetedre?

Nagyon sokáig nem gondolkoztam rajta, mert adott dolog volt, nem érdekelt. Kiskoromban nem is tanultam meg arabul, mert sírni kezdtem, ha apa arabul beszélt. Szokatlan volt a nyelv dinamikája, hangos volt, tele fura hanggal. Aztán pár évvel ezelőtt, 2019 őszén megütötték a fülemet az arab szavak a városban, és hirtelen rádöbbentem, hogy nekem ehhez közöm van. Beiratkoztam arabra, a kultúra is jobban érdekelni kezdett, kalligráfiát tanultam, ami esztétikailag csodaszép, de nagyon szigorú, matematikai szabályai vannak. Különösen a nyelv struktúrája fogott meg igazán. Bár létezik náluk is létige, de csak akkor mondják ki, ha nagyon fontos. Még érdekesebb az időkezelésük.  Nincs lineárisan múlt, jelen vagy jövő, inkább dimenziók léteznek egymás mellett, és mindig az számít, hogy mihez képest mondasz valamit, például beszélhetsz a múltról jelen időben, ha egy korábbi múlthoz képest mondod. Ugyanez igaz a feltételes és a felszólító módra is. Nagyon felszabadító, egyben otthonos volt végre visszaigazolást kapni arról, hogy az én szövegépítkezésem, gondolkodásmódom, egyéniségem is rendben van.

Úgy érted, ezek a nyelvi szabályok öntudatlanul is beleivódtak a gondolkodásmódodba?

A szövegeimmel kapcsolatban merült föl mindig, hogy az idősíkok sokkal szorosabb kapcsolatban vannak, nem válnak el. Végtelen mondatokat írok, mindegyik történetbe belefonódik egy másik. A hétköznapokban is van úgy, hogy ülök a teraszon, és erősen feljön egy emlékkép például arról, hogy Horvátországban fekszem egy sziklán. Pontosan újraélem, mit éreztem akkor, milyen hangokat hallottam, mit láttam, ezért nem tudom rá azt mondani, hogy ez a múlt, annyira összefonódik a jelennel. Néha visszagondolok magamra, milyen voltam gyerekként, mi maradt meg ehhez képest most, mi az, ami folyamatosan jelen idejű, mi az, ami már elmúlt. De kicsit mintha egyszerre lenne mindegyik. A nyelven kívül az is foglalkoztatni kezdett, hogyan viszonyulok innen Európából az arab világhoz úgy, hogy belülről és kívülről is látom egyszerre.

Nőként hogyan állsz ehhez a világhoz?

Sokat foglalkozom ezzel most magamban, de erre még nincsenek kész válaszaim. Európából azt látjuk, hogy erős patriarchátus uralkodik sok arab országban. Még középiskolás koromban kérdeztem erről apukámat, aki elmondta, hogy ahonnan ő jött, ott nagyon tisztelik a nőket, csak más ennek a formája, kifejezési módja. Az eltakarás védelem. Ez az ő értelmezése, a sajátomat még nem ismertem meg, és nem is vagyok biztos benne, hogy van-e jogom egyáltalán értékelni, állításokat megfogalmazni erről, hiszen sosem éltem Algériában, nem vagyok vallásos és igazából távolról ismerem ezt a világot én is. Amikor idén tavasszal kint jártam, többeket is megkérdeztem a kendőről, és azt mondák, szívből hordják. Hozzá kell tenni, hogy Algéria sokáig francia gyarmat volt. A felszabadulás óta a kendőhasználat ott plusz tartalommal is bír, hiszen identitásformáló ereje is van, legalábbis én így láttam. Egyébként érdekes, de én nagyon-nagyon utálom a tabukat, azt viszont közel érzem magamhoz, ahogyan az emberi kapcsolatokhoz viszonyulnak az arab világban.

Kifejtenéd, mit jelent ez?

A kapcsolatoknak erős szabályai vannak. 

Számomra az indulatok amplitúdója is nagyon otthonos. Ha egy európai meghallja az arab szót, rögtön egy mérges, kiabáló férfira gondol. De náluk a szeretet, a kedvesség kifejezése is nagyon erős, és kifejezetten nagyvonalúak. Ez a szabályrendszer, illetve az, hogy sokszor több generáció él egy házban, erős közösségi érzést, igazodási pontokat ad. Számomra a hiedelemviláguk is egy ilyen biztonságos keret. Például nem hagyhatsz mosatlan edényeket vagy ételt az asztalon éjszakára, mert jönnek a dzsinnek és megnyalogatják. Biztos furán hangzik, hogy tartom ezeket a babonákat, de egyfajta támpontot jelentenek egy olyan világban, ahol minden elképesztően viszonylagossá vált.

Szerintem ezek a rítusok egészséges mértékben, még ha racionális szempontból értelmetlenek is tűnnek, nagyon fontosak, csillapítják a szorongásainkat, ahogy te is mondtad, keretet adnak. Akárcsak a versforma a gondolatok szabad hömpölygésének. Ezért vannak évszakokra osztva a verseid a kötetben?

Számomra nagyon fontos a ciklikusság, mert nem hiszem, hogy bármilyen történet lezáródik. Megpróbáltam tematikusan felosztani a verseket, de ez nem működött, mert nagyon eltérő dinamikájú szövegek kerültek egy ciklusba, mintha egy dobozba raknál selymet és köveket, és azt mondanád, hogy ezek összetartoznak csak azért, mert szürkék. A válogatási elv inkább a hasonló anyag, a hasonló minőség, ritmus, dinamika, érzés, intenzitás volt. A tavasziszél ciklus magas pulzusú futás, űzött vadság, kezdet, mert számomra ezek az érzések, létélmények kötődnek ehhez az évszakhoz. A nyártükör ciklus, akárcsak a nyár, vizionárius, merengős és szabad, ezeket a verseket a legnehezebb érteni. Az ősziéjjel már nyugodtabb, érzed valaminek az előszelét. A tél pedig hazavágyás, az utolsó, télihomok ciklusba kerültek a szülői házzal, családdal kapcsolatos szövegek. A kötet mindeközben egy párkapcsolati veszteségből indul, és felveti azt a kérdést, hogyan írod, definiálod újra magad, amikor már nincs ott a másik, a kötet vége pedig egyfajta visszatalálás magadhoz.

Egy tanárom azt mondta, az írás öngyógyítás. Volt, hogy helyreraktál magadban valamit az írás által?

Nemcsak az olvasásra, hanem az írásra is igaz, hogy segíti a megértést, de nem direkt módon, nem úgy, hogy „épp nem tudom, mit csináljak ezzel a problémával, írok akkor egy verset”. Nálam ez úgy működik, hogy írok valamit, majd amikor egy héttel később visszaolvasom, megértek belőle bizonyos belső folyamatokat. Előfordult, hogy megírtam egy verset, majd néhány napra rá szakítottam az akkori fiúmmal, és visszaolvasva láttam csak meg, hogy a vers már előjelezte ezt. De vannak olyan életesemények, amikor sokkal tudatosabb eszközökhöz nyúlok, meg akarom érteni, mi történik velem.

Visszakanyarodva kicsit a beszélgetésünk elejére: szerinted, amikor verset olvasunk, tényleg mindent értenünk kell? Azt vettem észre magamon, hogy kényszeresen érteni akarom rögtön a mondandóját. Talán azért, mert megszoktam, hogy az információkat ennyire készen tálalva kapom a mai világban.

Úgy vagyok a versek értelmezésével, mint a zenével és a tánccal – nem érteni, sokkal inkább érezni kell őket. Az, hogy miként hozod majd ezt tudatos szintre, már mindegy, a hangsúly azon van, mire hasonlít az érzés, amit a vers keltett benned, és ha ez hozzáad valamit a megoldásodhoz, az már nagyon jó. Anyukám mindig mondja, „szép, szép ez a vers, de nem értem”. Erre azt tanácsolom neki, ne az agyával értelmezze, ne olvassa, hanem érezze, legyen benne a versben. Amikor így kapcsolódsz egy szöveghez, az sokkal mélyebb, mint amikor egy racionalizált szöveg, például egy újságcikk szól hozzád. Bár utóbbiak is feldolgoznak nagyon fontos témákat, a versek mégis más élményt adnak, máshol „ragadnak be”.

Min dolgozol most? Hagyod, hogy megérintsenek dolgok, vagy van koncepciód?

Nem akarom még egyszer ugyanazt a könyvet megírni. Ha az ember rátalál egy nyelvre, témára, van egy építkezési elve, akkor könnyű ahhoz visszanyúlni. A természet most nagyon elől van nálam. Hobbiszinten terepfutok, túrázom, voltam az El Caminón, és nagyon megérintenek a természet minőségei, a szél, a köd, a benne rejlő tapasztalatok és élmények, az újjászületés képessége, a heggyel való megküzdés, a saját határaink feszegetése vagy egy fa jelenléte. Mindig érdekel az is, hogy ezek a jelenségek miben hasonlítanak az emberhez. Számomra nagyon ijesztő és fájdalmas, hogy ennyire elszakadtunk a természettől, hogy az emberi kapcsolódások is folyamatosan csökkenek. 

Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le, Scolar Kiadó, 2023