Egy korábbi cikkünkben már beszéltünk arról, milyen fantasztikus hatással van a TikTok könyves oldala, a BookTok az irodalmi szférára mind kereskedelem, mind a fiatalok olvasási kedve szempontjából. Ebben egy olyan felmérést idéztünk, melyben azt találták, hogy a 16-25 éves korosztály 59 százaléka a TikTok miatt kezdték el (újra) bújni a könyveket, 55 százalékuk pedig a közösségi média oldalról válogatja a következő olvasnivalóját. Itt ugyanis egymásnak ajánlják a fiatalok a regényeket, és ha valamit egyszer beszippant az algoritmus, azt nagyon nehezen engedi el. Így lehet, hogy a BookTok ami képes a sztratoszfériáig repíteni olyan szerzőket, akik korábban csak az „egész jól teljesítő” kategóriát erősítették. Pont ez történt Colleen Hooverrel is. Az írónő a Slammed – Szívcsapás című regényével robbantotta be a karrierjét 2012-ben, hogy aztán egy évtizeddel később a Velünk véget ér olyan népszerű legyen, hogy még a Bibliánál is többet adjanak el belőle.
Ez a döbbenetes siker elsősorban a TikToknak köszönhető. A Velünk véget ér ugyanis 2016-ban debütált, a kiadás első hónapjában pedig úgy 21 ezer példány kelt el, ezután azonban – hiába az erős marketing – az eladások drasztikusan csökkenni kezdtek. Aztán 2020 novemberében valami megváltozott: egyre többen érdeklődtek a regény iránt, 2021 nyarára pedig csak úgy kapkodták kötetet a boltok polcairól. Az újdonsült érdeklődés hatására a kiadó kénytelen állandóan újranyomni a regényt, és az az évi nyár slágerkönyvének deklarálták a Velünk véget ért – annak ellenére, hogy akkor már 5 éve, hogy először piacra dobták.
Colleen Hoover a 2023-as Time100 gálán New Yorkban (Fotó: Getty Images)
Azóta Colleen Hoover mindenhol ott van. Az Instagramon a könyvmolyok véresen komolyan rangsorolják a kedvenc CoHo írásaikat (igen, így hivatkoznak a szerzőre). Az amerikai Barnes & Noble boltokban már külön szekciót szenteltek az írónőnek. De leginkább a TikTokot fertőzte meg a CoHo-mánia: a kezdeti lökést adó #ItEndsWithUs (azaz Velünk véget ér hashtag) videói 3,1 milliárd, a szerző neve alatti posztok pedig már önmagukban majdnem 5 milliárdos megtekintést generáltak a cikk írásának pillanatában. Csakhogy Hoover nem csak hűséges rajongókat mondhat magáénak. Egy egyre növekvő és nagyon komoly vita központi figurájává vált. Mert ahogy egyre népszerűbbé válik az írónő, úgy kezd egyre hangosabbá válni a könyvei körüli párbeszéd, miszerint
Hoover romantikus regényei toxikusak, durván problematikusak, és a legtöbb esetben glorifikálja a bántalmazást.
Mérgező recept
Ugyan a családon belüli erőszakot feldolgozó Velünk véget ér Hoover legismertebb regénye, nem ez az egyetlen, amely abuzív párkapcsolatokról szól. Sőt! Ugyanakkor most jegyeznénk meg, hogy önmagában a bántalmazásról írni nem probléma. Kifejezetten szükség van arra, hogy beszéljünk róla, felhívjuk a figyelmet és ledöntsük az áldozathibáztatás kultúráját. Már ha ezt a témát képes valaki érzékenyen, jelentőségteljesen megfogni. Colleen Hoover azonban gyakran romantikus színezetben tálalja az abúzust.
„Még sohasem akartam nyers erőt alkalmazni egyetlen lánnyal szemben sem, de most legszívesebben leteríteném a földre, és ott tartanám addig, amíg el nem hajt a taxi.” (November 9.)
Egy hooveri történet formulája általában egy olyan problémával indít, ami miatt a főhős hátralép a kapcsolatból (mint az Ugly Love – Csúf szerelemben). A lány pasija ezek után gyakran fizikai erőszakot és/vagy manipulációt alkalmaz annak érdekében, hogy rávegye a barátnőjét a maradásra (lásd: November 9.). A főszereplő sokszor könnyedén szemet huny a durva viselkedést (a Merit nélkül csak egy példa a sok közül), annak ellenére, hogy a férfi ritkán – ha egyáltalán – kér őszintén bocsánatot (mint a Velünk véget érben).
Persze érvelhetnénk azzal, hogy mindez csak fikció, és így is kéne bánni velük. Csakhogy az írónő könyvei futótűzként égették fel a TikTokot, melynek hatására elsősorban tinédzserek, befolyásolható fiatal lányok kezébe kerültek a történetei. Ezáltal az elmúlt években ők váltak Hoover elsőszámú olvasóbázisává, a regényeit pedig a YA, azaz young adult szekcióban árulják, mely a 12-18 éveseket szólítja meg. „Kvázi kislányok olvassák, akiknek nincs érzelmi érettségük, sem gyakorlati tapasztalataik, sokan még a valamelyest poroszos családi felállásba születtek, ahol a szüleik párkapcsolata valamilyen mértékben és formában, de mérgező, és a fejükben azt ülteti el (és ez személyes tapasztalat is), hogy pontosan ilyen drámai és elsöprő kell, hogy legyen a szerelem és egy párkapcsolat” – fogalmazta meg nekünk Barbi hibátlanul a CoHo-problémát, amivel Judit is egyetért. Szerinte abszolút nem 18 év alattiakat kellene megcélozni a könyvek marketingjével, „véleményem szerint a regényei felnőtteknek valók”.
(Most csak csendben tesszük fel a kérdést, hogy ha az LMBTQ mellékszereplőket tartalmazó köteteket jobb esetben a felnőtteknek szóló polcra helyezve, rosszabb esetben egyenesen csak befóliázva lehet árulni, akkor a – jóval károsabb – párkapcsolati erőszakot romantizáló könyvek hogy nem jutottak még hasonló sorsra?!)
Itt érjen véget
Éppen ezért olyan aggasztó a tény, hogy a Velünk véget ér hamarosan filmadaptációt kap. Ugyan a jelenleg is zajló író-, és az ehhez azóta csatlakozó színészek sztrájkja miatt a forgatás egyelőre szünetel, szinte garantált, hogy falkában özönlenek majd a tinik a mozikban. És nem csak Colleen Hoover miatt. Hanem azért is, mert a szupernépszerű könyv feldolgozásában a főbb szerepeket olyan húzónevek alakítják, mint Blake Lively vagy a Jane the Virgin szépfiúja, illetve a Két lépés távolság rendezője, Justin Baldoni. És nem, az objektíven vonzó Baldoni nem a főhősnő gyerekkori szerelmét, a történetben a számára kiutat jelentő Atlast játssza majd, hanem az eleve rózsaszín szemüvegen keresztül megírt bántalmazó Ryle-t.
Justin Baldoni (Fotó: Getty Images)
A Velünk véget ér ugyanis a főszereplő, Lily Bloom eleve kudarcra ítélt kapcsolatát meséli el Ryan Kincaiddel. A könyvben megismerjük Lily gyerekkorát, azt, hogy milyen volt egy abuzív apa mellett felnőnie, majd azt, hogyan köt ki ő is egy bántalmazó kapcsolatban, és végül hogyan szabadul ki és töri meg az abúzus tragikus körét. Hoover írása azonban végsősoron nem bántalmazóként aposztrofálja a történteket, a toxikus szituációkat pedig rendre romantikus fényben tűnteti fel. Csakhogy való életbeli következményei vannak, ha az abúzust romantikaként álcázzuk – ha pedig egyszer valamelyik streaming platformra is felkerül a film változat, az még több embert fog elérni, mint Hoover könyvei.
Kilépni egy abuzív párkapcsolatból sohasem könnyű, és millió komplex oka van annak, miért marad valaki benne egy ilyen viszonyban. De ha normalizáljuk a bántalmazás körforgását, az egyenesen veszélyes lehet. Barbi is így gondolja:
„Toxikus és bántalmazó kapcsolatot felismerni és otthagyni, pláne kapaszkodó és jó minta nélkül szinte lehetetlen. Ha sikerül sincs arra garancia, hogy felismeri a mintákat a későbbiekben, hisz aki ezt hozza már gyerekkorból is, majd ezt olvassa, aztán ezt tapasztalja, az ezt érzi biztonságosnak.”
Ráadásul Hoover történeteiben a családon belüli erőszak gyakran amolyan „megoldható problémaként” jelenik meg, amitől – felnőttként pontosan tudjuk, hogy – a valóság nem is állhatna távolabb.
Hogy visszatérjünk konkrétan a Velünk véget érre: a kötetben Ryle nem rossz emberként van megjelenítve, hanem „egy emberként, aki rossz dolgokat tesz”. Egy olyan férfiről beszélünk, aki előre megtervezte a felesége megerőszakolását, fizikailag is bántotta, és a saját traumájával igyekezett igazolni a bántalmazó viselkedését, hogy rávegye Lily-t a maradásra. És ezek után a férfi a könyv végén megváltásra talál. Ha ezt ízléstelennek találod, akkor nem is akarsz tudni arról, hogy Hoover egy felnőtt színezőt tervezett kiadni a Velünk véget érből – de végül az érthető felháborodás után inkább lefújta a projektet.
Legalább jó író?
Az olvasók egyszerűen falják a könyveit, és nyilván nem ítélkezünk senki olvasási szokásai felett. Sőt: addig jó, amíg az emberek olvasnak, de az még jobb, ha azt tudatosan teszik. Judit például kedveli Hoover regényeit, ugyanakkor tudja a helyén kezelni is őket. „Szeretem, hogy nehezebb témákat is feldolgoz, így jobban beleláthatunk több személyiségbe, problémába, amivel a hétköznapokban nem feltétlenül találkozni, vagy nem tudjuk, azokat hogyan kezeljük. És minden egyes könyvet tátott szájjal tettem le a végén. Én kívánom az írónőnek a sikereket, de közben sajnálom is, hogy TikTok-szenzáció lett, mert tényleg olyanok kezébe kerül, akiknek még nem való, sokan nem tudják éretten kezelni a bennük lezajló eseményeket.” Kata is a csavarokat szereti CoHo történeteiben, illetve a „jó érzéssel megélt, laza befejezéseket” – de azért bevallja, hogy a szerzőtől olvasott első mű után „kellett fél év mire ismét kézbe tudtam venni a következőt. Viszont nem bántam meg és szerintem csak meg kell szokni a stílusát.”
Mely stílus abszolút nem való mindenkinek – ahogy az a mini-közvéleménykutatásunkból is kiderült. Mert míg ami egyeseknek friss és egyedi, addig az másoknak unalmas és elcsépelt. Lili szerint „CoHo inkább egy közepes történetmesélő, mint igazi író”, mégpedig azért, mert látszólag csak önmagát ismétli. „Elolvastam a Vallomást, ami nagyon jó volt, de ahogy olvastam egymás után a többi könyvet, csak az jutott eszembe, hogy ezt már olvastam, ezt is olvastam, ezt már 2-szer is olvastam, 3-szor, és már az előző alkalmaknál se tetszett…”
„Amikor azt a tehénszart kente rám, simán úgy beindultam, mint még soha életemben.” (Velünk véget ér)
Anna pedig ugyan megérti, ha valaki szereti az írónő könyveit, de vele egyáltalán nem tudott rezonálni sem a stílus, sem a tartalom. „Miközben olvastam olyan érzésem volt, mintha megint 16 éves lennék és Wattpaden olvasnék egy fanfictiont. Az egész írásmódja számomra nagyon egyszerű és »gagyi«, ha lehet így mondani. A toxikus témákkal is szerintem már túlzásba esik, szerintem nagyon káros ilyen kapcsolatokat romantizálni, illetve úgy bemutatni mintha minden elnézhető lenne (pl.: Miles esetében a Csúf szerelemben). Az én szememben ezek semmivel sem jobb könyvek, mint a Miután sorozat.”
Párkapcsolati abúzusról, toxikus viszonyokról olvasni nehéz. Filmen nézni még nehezebb lesz. Ezért nagyon reméljük, hogy a Velünk véget ért adaptáló filmesek képesek lesznek levenni a rózsaszín szűrőt a kamera lencséjéről, hogy úgy meséljék el ezt a történetet, ahogy CoHo nagyrészt fiatal közönsége megérdemli. Úgy, hogy tudják: nem oké elviselni a terrort, mert az minden, csak nem romantikus.
(Forrás: Publisher’s Weekly, Cosmopolitan US, Yahoo)
