Kritika a Ferrari című filmről

Szemtől szemben, A bennfentes, Az embervadász, Collateral – A halál záloga, Az erőszak utcái… Filmek férfiakról, akiknek már nem is szakmájuk van, inkább hivatásuk van, és ugyan (szinte) mindannyian vágynak a boldog magánéletre, amikor az összetűzésbe kerül a hivatásukkal és a hivatástudatukkal, ők rendre a hivatásukat választják. Azonban hiába a szakmai sikerek és az újabbnál újabb kihívások, a boldogságot mégsem találják meg, mert ahhoz a kiegyensúlyozott magánéletre is szükség lenne. Ezek a férfiak valahol legbelül tudják, érzik, hogy a boldogságból csak kisebb adagok juthatnak nekik, és mintha ezt próbálnák ellensúlyozni azzal, hogy újabb meg újabb szakmai kihívások elé állítják magukat.

A fenti filmeket mind Michael Mann rendezte, és a zaklatott férfilelkeket bemutató alkotások sorába nyugodtan odailleszthető új munkája, az Enzo Ferrari életének egyik legmeghatározóbb évét bemutató Ferrari is, melyben Adam Driver bújt az olasz autógyáros legenda bőrébe olyan színésztársakkal körülvéve, mint Penélope Cruz, Shailene Woodley, Patrick Dempsey vagy épp Jack O’Connell. A filmben az autóversenyzés hőskorába, 1957-be térünk vissza, egy olyan korba, amikor a versenyzőknek minden verseny előtt ajánlott volt búcsúlevelet írni, mert jó esély volt arra, hogy nem térnek vissza a pályáról élve.

Adam Driver (Fotó: Eros Hoagland)

Úton a tragédia felé

A Mille Miglia ma már inkább egy mutatós veterán autóverseny, de 1927 és 1957 között még egyike volt a legjelentősebb európai autóversenyeknek. A különlegességét az adta, hogy teljes mértékben Olaszország közútjain zajlott, ráadásul egy több mint 1500 kilométer hosszú, maratoni szakaszon, főképp vidéki utakat érintve. Aztán az olasz kormány egy 1957-ben bekövetkezett, óriási tragédiával járó (nem írom le részletesen, mert nem akarom spoilerezni a filmet, de aki mégis kíváncsi, könnyen megtalálja) és nagy botrányt keltő verseny után nemcsak a Mille Migliát tiltotta be, hanem minden közutakon zajló versenyzést Olaszország területén.

Michael Mann rendező filmje, a Ferrari nem véletlenül játszódik épp 1957-ben: egyrészt ezen a drámai autóversenyen a Ferrari színeiben öt autóversenyző is indult, és a film drámai csúcspontja egyértelműen a versenyhez köthető, másrészt ez volt az időszak, amikor Enzo Ferrari rájött, hogy egyedül, külső tőke bevonása nélkül képtelen lesz fenntartani a versenycsapatát és az autógyárát. De van ám harmadrészt is: az olasz autómágnás magánélete ekkortájt igencsak zűrös volt.

Fotó: Eros Hoagland

A nyilvánosság előtt továbbra is együtt élt a feleségével, de a fiuk nem sokkal korábbi elvesztése és hosszas betegeskedése alaposan kikezdte a házasságot, ráadásul Ferrari addigra már amúgy is hosszú évek óta tartott fenn egy titkos kapcsolatot a háború után megismert szeretőjével, aki időközben gyereket is szült neki. Az autógyárosnak tehát gyakorlatilag két családja volt: egy nyilvános, és egy titokban tartott, ami a titokzatoskodás ellenére egy idő után inkább már csak nyílt titoknak számított Modenában.

Michael Mann rendező jó érzékkel tapintott rá arra, hogy nem kell ahhoz valakinek a teljes életét körbejárni, hogy hiteles képet fessünk róla. A Ferrari 130 percébe mindössze néhány hónap történéseit zsúfolta bele, de mivel ebben az időszakban annyi minden kulminálódott a hőse életében, egyáltalán nincs hiányérzetünk a kimaradt dolgok miatt. Enzo autóversenyző múltjából mindössze egy fekete-fehér montázst láthatunk rögtön a film elején, aztán meg is érkezünk 1957-be, ahol két dologgal szembesülünk: a férfi kettős magánéletével, valamint azzal, hogy a Ferrari autógyár komoly anyagi pácban van.

Csúcspont után csúcspont

Mann egyike a klasszis amerikai rendezőknek, aki saját stílussal, sajátos témákkal bír, de tény, hogy az utolsó két filmjével (Közellenségek, Blackhat) már nem mutatott olyan jó formát. Idén februárban betöltötte a nyolcvanat, az utolsó nagyjátékfilmjét nyolc évvel ezelőtt mutatták be, ezért félő volt, hogy az életkora rajta is kifogott, és már csak halovány árnyéka lesz egykori önmagának. Be kell vallanom, a film első felében aggódtam egy kicsit. Nem volt nagyjelenet, ami egyből behúzna, a tárgyalások a Ferrari gyárban lassan csordogálnak, a két kapcsolatot fenntartó férfi sztorija pedig azért ismerős más filmekből. Azt azért nem mondanám, hogy ez a rész unalmas lenne, távolról sem az, de itt még csak mértékkel sejlik fel a rendezői zsenialitás és csodálatos feszültség, amiért Mann filmjeiért hosszú évek távlatából is rajongani lehet.

Az autókról többet beszélnek, mint amennyit a pályán látjuk őket, ami szintén hiányérzetet hagyott bennem, viszont szerencsére a rendező a játékidő második felére magára talál. Bár túl lassan fűzi össze a szálakat, azok egy idő után mégis összeérnek, és a játékidő második fele már jóval sűrűbb, drámaibb, és teli van olyan emlékezetes képekkel ezekről az öngyilkosságba száguldó őrültekről, hogy tátott szájjal néztem, ami a vásznon zajlik.

A rendező nem is egy, hanem mindjárt két csúcspont felé terelgeti a filmjét: az egyik értelemszerűen a versenypályán történik meg, és Mann olyan elemi erővel borzaszt el minket mindössze néhány másodperc alatt, hogy a képsor valószínűleg örökre beleégett a retinámba. A másik csúcspont pedig egy nagyon is intim beszélgetés Enzo és a felesége között, ahol a két karakter végre nyílt kártyákkal játszik, és az erős, hatalomhoz szokott férfinak kell szoknia, hogy olyan helyzetbe került, melyben kivételesen nem az ő kezében vannak az ütőkártyák.

Penelope Cruz (Fotó: Lorenzo Sisti)

A Ferrari utolsó harmada kamatostul kárpótol a film első felének kisebb hiányosságaiért, és Michael Mann újfent megmutatja, hogy még mindig tud olyan nagyjeleneteket alkotni, mint amilyen a Szemtől szemben gyorséttermi beszélgetése vagy véres utcai harca volt. Bár a Ferrari elsősorban egy férfiről szól, aki elsősorban a hivatásának szerelmese, a rendező azt is világosan megmutatja, hogy ez a férfi mit sem ér a nők nélkül, akik körülveszik őt. Míg Shailene Woodley nagyon finoman, visszafogottan játszik, addig Penélope Cruz jóval sztereotipikusabb olasz nőt prezentál, és sajnos néha a határán van annak, amit ripacskodásnak hívunk. Mann a színésznőivel jellemzően sosem – vagy csak nagyon ritkán – tudott olyan jól bánni, mint a színészeivel, és ez most, két ilyen erős női szerep mellett bizony kicsit visszaüt.

A Ferrarit nem tehetjük oda Mann legnagyobbjai mellé a polcra, de ettől még hatalmas szívű, páratlan képeket felvonultató, a végén szíven ütő mozi, amiben egy nagymester megmutatja, hogy még nyolcvanévesen is több vér van a pucájában, mint sok fiatal alkotónak. A szenvedély még megvan, de a tempón és a fókuszon már lehetne javítani. Pláne, ha egy filmnek a Ferrari címet adta.

A Ferrarit a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. A magyar mozikba várhatóan december 28-án érkezik.