Az utolsó évem volt a Wellesley-n. Ahogy minden tavasszal, mióta a kampuszra érkeztem, kimentem szurkolni a futóknak. De volt valami különleges ezen a maraton napján: mint egy szikra, ami végigszáguldott a vezetéken, úgy terjedt a hír a sorban állók között, hogy egy nő is van a futók között. Aztán a pletyka kicsit alábbhagyott. Lélegzetvisszafojtva pásztáztuk az arcokat, az izgatott tömegben mindenki őt kereste, és amikor a felismerés hulláma végigfutott a sorokon, úgy szurkoltunk neki, ahogy soha korábban. Úgy kieresztettük érte a hangunkat, mint még soha, mert éreztük, hogy ez a nő nemcsak önmagáért ugrotta át a sportban a nők elé tett akadályokat, hanem ennél jóval többet tett
– így emlékezett vissza Diane Chapman Walsh, a Wellesley College diákelnöke évekkel később, milyen érzés volt életében először egy nőt, Bobbi Gibbet látni a bostoni maraton futói között.
Még azelőtt diszkvalifikálták, mielőtt elindult volna
Roberta „Bobbi” Gibb Bostonban nőtt fel, de az apja csak 1964-ben vitte ki először a maratonra, hogy együtt szurkoljanak a futóknak. Ez inspirálta arra, hogy maga is futni kezdjen, bár az anyja nem igazán támogatta ebben:
Sosem fogsz magadnak férjet találni, ha folyton a környék erdeiben futkározol a kutyákkal.
Már az iskolába is futva közlekedett, napi 12 kilométert futott le az otthona és a suli között. Az indulás a bostoni maratonon nem egy hirtelen ötlettől vezérelve jött: addigra már két éve tudatosan készült a versenyre, gyakran 50-60 kilométereket futva.
Bobbi Gibb a Boston Maratonon, 1967-ben (Fotó: Paul Connell/The Boston Globe via Getty Images)
Mivel a bostoni maraton szabálykönyve nem tért ki a nemek kérdésére, Gibb úgy gondolta, nem ütközne szabályba az indulása. Csakhogy a versenyt szervező Amatőr Atléták Szövetsége másképp látta ezt: a belső szabályzatuk szerint egy nő nem futhatott 2,4 kilométernél hosszabb távot, mivel szerintük a nők testfelépítése nem bírna el ekkora terhelést. A szervezők pedig nem vállalták a felelősséget az esetleges egészségügyi problémákért, amit a maratonon indulás egy nő esetében okozhatna. Erre hivatkozva levélben utasították vissza Gibb nevezését, még azelőtt diszkvalifikálva őt, mielőtt elindult volna.
Az elutasító levél azonban csak még inkább feltüzelte a futót. Akkoriban Kaliforniában tanult, és három és fél napot buszozott onnan, hogy hazautazzon Bostonba, a szülei házába. A verseny előtti napon ért oda, kialudta magát, másnap reggel pedig útnak az anyja fuvarozta el a rajtvonalhoz, hogy beálljon a futók közé. A lábán a Vöröskeresztnél dolgozó ápolónők fehér cipőjét viselte, mivel akkoriban még gyártottak futócipőket nőknek. Az apja nem kísérte el, mert marhaságnak gondolta a lánya indulását.
A nagy trükk
Gibb tudta, hogy nincs esélye hivatalos rajtszámhoz jutni, ezért nem állt a startvonalra a többi futó közé. Fekete fürdőruhára húzott egy kék kapucnis pulóvert, felvette a bátyja bermuda rövidnadrágját, és nem messze a rajtvonaltól, a sűrű bokrok között rejtőzött el. Miután eldördült az indítópisztoly, Gibb megvárta, míg a futók nagyjából fele elhaladt mellette, majd beugrott a legsűrűbb tömeg közepébe, és ott futott, próbálva kerülni a feltűnést. A kapucnit azonban nem bírta sokáig a fején viselni, így gyorsan kiszúrták az emberek, hogy egy nő is rajthoz állt a bostoni maratonon. A legnagyobb meglepetésére a futók nem voltak vele ellenségesek, sőt egy idő után azt vette észre, hogy a nézők közül sokan lelkesen biztatják.
Bobbi Gibb 3 óra 21 perc alatt futotta le a távot, ezzel pedig gyorsabb volt a versenyen induló futók kétharmadánál. A célban még John Volpi, az állam akkori kormányzója is kézfogással gratulált a teljesítményéhez. A futása ugyan nagy visszhangot kapott, és több lap is vezető anyagban írta meg, hogy bebizonyosodott, hogy a nők is képesek lefutni a maratoni távot, mivel nem volt rajtszáma, hivatalosan nem Bobbi Gibb számított az első női maratonfutónak. Ez a cím egy évvel később Kathrine Veronica Switzernek jutott, aki egy sajátos trükkel indulhatott a bostoni maratonon, méghozzá teljesen szabályszerűen.
Miért nem futhattak régen a nők?
„Aggodalmak voltak afelől, hogy a nők »férfiasabbá« válhatnak, ha sportolnak, és hogy véges mennyiségű energiájuk van. Ha ezt az energiát oktatásra, politikára és sportra fordítják, az eltérítheti őket a szaporodási képességeiktől” – Jamie Schultz, a Penn State University kineziológusa.
Véletlenül kiskapura lelt
A németországi születésű Kathrine Veronica Switzer 1967-ben a Syracuse Egyetemen diákja volt, ahol beállt a férfi hosszútávfutók csapatába. Bár az edző Arnie Briggs nem igazán hitt benne, látta az elkötelezettségét, ezért bevette a csapatba, ahol együtt edzhetett a fiúkkal.
Ha egy nő képes lehet erre, akkor te biztosan, de be kell bizonyítanod nekem. Ha az edzésen teljesíted a távot, én leszek az első, aki elviszlek Bostonba
– mondta az edző, és tartotta a szavát.
Kathrine Switzer 1975-ben a Boston Maraton előtt (Fotó: Profimedia)
Switzer beadta a hivatalos nevezését, csakhogy nem Kathrine Veronica Switzer, hanem K.V. Switzer néven jelentkezett – állítása szerint nem akart szabályt kijátszani, egyszerűen írásban gyakran használta így a nevét –, amiből a szövetség nem jöhetett rá, hogy a név valójában egy nőt takar. A nevezést elfogadták, a nevezési díjat befizette, a nagy napon pedig az egyik Syracuse Egyetemi fiú csapattársát kérte meg, hogy vegye át a rajtszámát. A 261-es rajtszám gazdája aztán beállt a csapattársaival – köztük az edzőjével, Arnie Briggsszel és az akkori szerelmével, Tom Millerrel – az indulók közé. Kapucnis pulcsit viselt, de néhány kilométerrel a rajt után ez lehullott róla, így sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy ismét van egy női futó a bostoni maratonon, csak ezúttal hivatalos rajtszámot is kapott.
A balhé
Ezúttal azonban nem ment olyan békésen a dolog, mint egy évvel korábban Bobbi Gibb esetében. A verseny társrendezőjeként dolgozó Jock Sempre tudomására jutott, hogy egy nő is van a versenyzők közt, méghozzá rajtszámmal. A feldúlt férfi megtalálta Kathrine-t a tömegben, utána futott, felszólította a rajtszám levételére, majd amikor ennek nem engedelmeskedett, megpróbálta saját kezűleg letépni róla. Switzer futótársai azonban nem engedték ezt, a feldúlt Sempre erre földre rántotta Kathrine edzőjét, és egy másik csapattársát is fellökte.
Egyedül Kathrine amerikai focista pasija, Tom Miller tudta az útját állni: kitette a könyökét a rohanó férfi elé, aki erre elesett, és már nem tudta utolérni a távolodó Switzert. A dolog szépséghibája a dühödt Sempre szempontjából az volt, hogy a teljes eset a sajtókocsik mellett történt, számos fénykép örökítette meg a dulakodást, a fotók pedig kiváló illusztrációi voltak annak, miért és hogyan kell küzdeniük a jogaikért a nőknek.
Switzer folytatni tudta a versenyt, de nem mindennapi teher nehezedett rá:
Nagyon nehéz volt végigmennem. Akkor már éreztem, hogy nemcsak magamért futok, hanem a női nemért. Tudtam, hogy ha nem fejezem be, annak olyan üzenete lesz, hogy a nők nem tudják lefutni a maratont. Ha kiszállok, akkor Jock Semple és a hozzá hasonlók nyernek. Ezért végigcsináltam
– mesélte egy évtizedekkel későbbi interjú során. Végül 4 óra 20 perc alatt futotta le a távot, és az indulása hatalmas szenzációnak bizonyult, nem utolsósorban a dulakodásról készült látványos képeknek köszönhetően. A botrány elhomályosította azt a tényt is, hogy 1967-ben Bobbi Gibb megint ott volt a futók között, ezúttal is rajtszám nélkül, és nagyjából egy órával gyorsabban futotta le a versenyt Kathrine Switzernél.
Kathy Switzer a Boston Maraton futói között 1974. április 15-én (Fotó: Frank O’Brien/The Boston Globe via Getty Images)
Az úttörők
Az Amatőr Atléták Szövetsége szabályszigorítással próbálta elejét venni a hasonló botrányoknak. Az új szabály szerint nők semmilyen futószámban nem indulhattak együtt férfiakkal, és aki a szabály ellen vétett, az elveszítette a jogát, hogy az élete során bármelyik általuk rendezett futóversenyen indulhasson.
Az elrettentés azonban nem volt sikeres. Évről évre több nő állt rajthoz a bostoni maratonon rajtszám nélkül, így egy idő után tarthatatlanná vált számukra az érv, miszerint a nők szervezete nem képes a maratoni táv lefutására. A közvélemény nyomására végül 1972-ben változtattak a szabályokon, és már nők is indulhattak a bostoni maratonon, ami új lehetőségeket és utakat jelentett a női maratonfutóknak.
Bobbi Gibb a 120. Boston Maratonon, 2016-ban (Fotó: Maddie Meyer / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)
1996-ban, a bostoni maraton születésének 100. évfordulóján a Bostoni Atléták Szövetsége hivatalosan is elismerte Gibb 1966-os, ’67-es és ’68-as indulását és eredményeit, 2021-ben pedig szobrot avattak róla A futó nő néven, hivatalosan is elismerve azt, hogy ő volt az első nő, aki lefutotta a bostoni maratont. Gibbet évtizedeken át bántotta, hogy ezt a címet Switzernek tulajdonították, akinek „csak a második hely jutott egy olyan versenyen, ahol összesen két nő indult”.
Mind Gibb, mind Switzer még ma is élnek, előbbi 81, utóbbi 76 éves. Az életük során rengeteget tettek a női futók érvényesüléséért, amiért számos kitüntetést kaptak. Switzer 70 évesen, 2017-ben lefutotta a New Yorki maratont.
