Linné virágórája

Számos virágos növény van, amely a nap folyamán mindig meghatározott időpontokban nyitja és zárja virágait. Az ember, aki elsőként megfigyelte és dokumentálta ezt a jelenséget, Nagy Sándor admirálisa, Androszthenész volt, aki egy trópusi tamarindfát tanulmányozott hosszasan, majd megállapította, hogy a növény nappal felemeli a leveleit, éjszaka pedig lehajtja őket. Később, az I. században ugyanerre jutott idősebb Plinius római enciklopédista, majd Albertus Magnus, a XIII. században élt német püspök.

1729-ben Jean-Jacques d’Ortous de Mairan francia csillagász elvégezte a történelem első ún. kronobiológiai kísérletét, amelynek során fogott egy Mimosa pudica-t, vagyis egy szemérmes mimózát, és állandó sötétségben tartotta egy szekrény mélyén. A növény pedig a napfény hiánya ellenére is katonás rendben nyitotta és zárta minden egyes nap a virágait. Érdekes módon de Mairan nem vette észre – talán mert nem volt botanikus -, hogy ez csak a belső óra létezése miatt lehetséges; ehelyett azt a következtetést vonta le, hogy a növény képes érzékelni a Napot anélkül, hogy látná azt. A növények ritmikus mozgását vezérlő belső órák koncepciója jóval később alakult ki.

Carl Linné (1707-1778), svéd botanikus, a rendszertan atyja vetette fel először az ötletet, miszerint a virágos növényeket minden mechanikai eszköznél megbízhatóbb pontosságú időmérő eszközként is lehetne hasznosítani. Linné nagy tekintélyű tudósnak számított, mivel kidolgozta az élőlények elnevezésének, rangsorolásának és osztályozásának ma is használatos rendszerét, így aztán lehetőséget kapott e jelenség alapos tanulmányozására, amikor 1741-ben a svédországi Uppsalában egyetemének orvosprofesszorává nevezték ki, és ezzel egyidejűleg az intézmény botanikus kertjéért is felelős lett. A következő tizenöt évben Linné aprólékosan tanulmányozta a kertben lévő növényeket, és néha hajnali négytől este tízig dolgozott.

Egy Linné-féle virágóra (forrás: Wikipedia)

Tíz évvel azután, hogy átvette a botanikus kert vezetését, Linné kiadta a Philosophia Botanicát, amelyben összeállított egy listát negyvenhat olyan növényről, amelyek a nap bizonyos időszakaiban nyílnak. Ha ezeket a növényeket a nap folyamán virágzásuk sorrendjében rendezzük, egyfajta virágórát (ahogy Linné nevezte: horologium florae-t) lehetne létrehozni: tehát mondjuk a réti bakszakáll 3-kor nyílik, a közönséges oroszlánfog 4-kor, a szelíd csorbók ötkor és így tovább (a teljes listát pl. itt lehet megnézni)

A 19. század első felében számos botanikus kert próbált virágórákat építeni Linné megfigyelései alapján, de nem sok sikerrel, mivel a svéd tudós nem tudott egy fontos tényről: a virágok nagyon érzékenyek a nap hosszára, és így a földrajzi szélességre is.

Carl Linné portréja (forrás: Wikipedia)

Linné megfigyeléseit és méréseit az északi szélesség 60. fokán fekvő Uppsalában végezte, ahol a nyári nappalok hosszúak, az éjszakák pedig rövidek. Az általa kiválasztott növények közül sokan alkalmazkodtak ezekhez a körülményekhez, de másképp viselkednének, ha egy másik helyre, más szélességi fokon vinnék őket. Ráadásul a kiválasztott növények némelyike a nap hosszától függetlenül virágot hoz, de a kinyílásuk ideje az évszaknak megfelelően változik, ezért időmérőként kevéssé használhatóak. Más szempontok, például a hőmérséklet és a páratartalom szintén befolyásolják a virágok nyitási és zárási idejét. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz működő virágórát készíteni – habár nem is teljesen lehetetlen, mondjuk az érthető, hogy a virágórák miért nem terjed el szélesebb körben.

Mindenesetre, ha valaki esetleg szeretne ilyesmivel kísérletezni, annak itt van egy magyarországi viszonyokra adaptált verzió: