Alison Rissot 7 éves unokaöccsének kellett megvigasztalnia a Szájkosaras kosaras című film alatt. A washingtoni marketing- és kommunikációs igazgató a vígjáték egyik különösen szomorú jelenete alatt sírva fakadt. Sírt a Kutyám, Skip című film alatt, és nem volt hajlandó megnézni a Marley meg én című filmet. „Amikor egy kutyát fenyegetés ér, az olyan, mint egy gombnyomás. Egyszerűen kiborulok” – mondja.
Sokakat jobban megvisel egy kutya filmes halála, mint egy emberé
Chelsea Hunt-Rivera, egy Los Angeles-i állatvédő tudja, mire gondol Risso. Hunt-Rivera, a SimpleWag.com nevű kisállat-wellness oldal alapítója nem tudta élvezni a 2014-es Keanu Reeves bosszúfilmet, a John Wicket. A történet elején a kutyáját megölik. Azt mondja: „a film alatt végig csak sírtam, mert nem tudtam nem a kutyára gondolni.”
Állatbarátokként sokan nem akarjuk látni, hogy kutyákat bántanak a filmvásznon vagy azon kívül. De úgy tűnik, nem ugyanígy érzünk a moziban elpusztuló emberek esetében. Risso egyetért ezzel. „A Trónok harca című sorozatban az embereknek levághatják egymás fejét, és engem nem érdekel, de amikor az óriásfarkasok (dire wolf) meghalnak, az kiakaszt.”
Miért ragaszkodunk ennyire a filmes kutyákhoz?
A pszichológusok elismerik, hogy ez egy általános jelenség. A Northeastern University 2013-as tanulmányában emberek reakcióit követték nyomon egy kitalált hírre. A kutatók négy különböző cikket hoztak létre olyan verésekről, amelyek vagy egy kutyával, egy kiskutyával, egy gyerekkel vagy egy felnőttel történtek. Az emberek akkor reagáltak a legerősebben, amikor egy gyermek megveréséről olvastak, de szorosan mögötte a kiskutya és a felnőtt kutya iránti érzelmeik következtek. A felnőtt ember kapta a legkevesebb együttérzést.
„A kutyák rendelkeznek az állatvilág legjobb tulajdonságaival, amelyek szerethetővé teszik őket az emberek számára – hűségesek, ártatlanok, és nem sok rossz dolgot tesznek azon kívül, hogy a szőnyegen mennek vécére, vagy időnként megrágnak egy cipőt” – mondja Dave Popple, a pszichológiát az üzleti életben alkalmazó PsyNet Group alapítója. Szerinte az összes állat közül a kutyák, delfinek és macskák kapják a legtöbb odaadást a társadalomtól, szemben az olyan emlősökkel, mint a tehenek, amelyek nem kötődnek ugyanilyen módon az emberekhez.
Miért nem sajnáljuk annyira az emberek halálát?
Az ember legjobb barátjával való kapcsolatunk gyakran azonnali. Gondoljunk csak egy film főszereplőjére, akit szeretünk. Ha valami borzalmas dolog történne vele, az mindannyiunkat lesújtana. Amikor egy kutya jelenik meg a képernyőn, az a kapcsolat, amit a film első 45 perce alatt sikerült kialakítanunk a főszereplővel, egy szempillantás alatt megszületik.
A kutyákkal azonnal kapcsolódni tudunk
Az embereknek külön-külön kell kiérdemelniük a bizalmunkat, de a háziállatok már akkor megkapják az együttérzésünket, amikor először találkozunk velük. „Azonnali kapcsolat alakul ki közöttünk – mondja Jennifer Blough, a Deepwater Counseling alapítója. – Tudjuk, hogy egy kutya tiszta és ártatlan. Az embereket arra programozták, hogy gondoskodók legyenek, az állatok pedig tehetetlenek és ránk vannak utalva, ezért nem akarjuk látni, ahogy szenvednek.”
Annak ellenére, hogy a kutyák más fajhoz tartoznak, mint mi, mégis úgy tekintünk rájuk, mint akiknek ugyanazok az érzéseik és gondolkodási mintáik vannak, mint nekünk. „Csak korlátozott számú lehetőségünk van a világhoz való viszonyulásra, ezért automatikusan az emberek szemüvegén keresztül látunk, amit antropomorfizmusnak nevezünk” – magyarázza Popple. Ha így látjuk őket, az még fájdalmasabbá teheti az elpusztulásuk látványát.
Egy filmes kutyahalált azért is nehéz lehet nézni, mert felidézheti egy régen elvesztett szeretett háziállat emlékeit. Blough így magyarázza: „a háziállat elvesztése a gyász egy olyan fajtája, amelyet a társadalom nem fogad el könnyen. Gyerekként nem mindig van lehetőségünk arra, hogy teljesen meggyászoljuk a háziállatainkat, ezért a filmvásznon látva ez eszünkbe juthat.”
Hogyan kerüljük el a kutyahalálos filmeket?
Egy állat elhunytát filmben látni olyan kellemetlen lehet, hogy egyesek előzetesen felkutatják ezt az információt, és nem hajlandóak megnézni a könnyfakasztó filmet. A doesthedogdie.com honlapot erre a célra hozták létre, és naponta átlagosan 3000 megtekintést kap.
John Whipple, a honlap fejlesztője nyolc évvel ezelőtt a nővére sürgetésére indította el. „Ő állatbarát, és nem bírta elviselni, ha egy kutya veszélyben van” – magyarázza. Kezdetben Whipple és nővére maguk adták hozzá a filmeket. Most már bárki bejelentkezhet, és tájékoztathat másokat, hogy biztonságos-e a filmek megtekintése.
Azoknak, akik a lehangoló jelenetek ellenére is bátran bemennek a moziba, Popple-nek van néhány tanácsa. „Sírd ki magad. Ritka, hogy valaki 10-15 percnél tovább sírjon egyhuzamban. Amikor átérzed a fájdalmat, amit a film felkavar benned, és túljutsz rajta, rájössz, hogy túl tudod élni. Ez a tapasztalat segíthet az életed sok más területén.” Ami elvezet minket egy másik okhoz, amiért a kutyák halála annyira fájhat – mert a jelenlétük oly módon gazdagítja a saját életünket, amiről nem is tudunk.
(Forrás: be chewy, Fotó: Unsplash)
