Szent Sebestyén egy római katonatiszt volt, akit Diocletianus és Maximianus császár egyaránt nagyra becsült, ám keresztény hite miatt végül halálra ítélték és kivégezték (ráadásul mindjárt kétszer is):
Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. Aztán ismét a hóhérok kezére került, és másodszor is halálra ítélték. Bunkókkal verték agyon, majd egy csatornába dobták. Testét ezúttal egy Lucina nevű római asszony vette gondjába, és ő temette el.
Sebestyén vértanúságának története (azon belül is az első kivégzése) a 16. és 17. században kedvelt témává vált, amelyet olyan művészek vittek vászonra, mint Guido Reni, Albrecht Dürer, El Greco, Rubens, Botticelli és később John Singer Sargent. Sőt, bizonyos vélemények szerint ő volt a nyugati világ leggyakrabban ábrázolt férfi szentje: többnyire egy fához vagy oszlophoz kötözött, karcsú, izmos, feltűnően jóképű és csaknem teljesen meztelen fiatalemberként örökítették meg, akinek a felsőtestéből nyílvesszők állnak ki, tekintetét kitartóan az ég felé szegezi, arckifejezése pedig egyszerre árulkodik szenvedésről és valamiféle szent elragadtatásról.
Guido Reni: Szent Sebestyén mártíromsága (forrás: Wikipedia)
Bár folyamatosan nagy köztiszteletnek örvendett mind a katolikus egyházban, mind pedig az ortodoxiában, az évszázadok során Szent Sebestyén alakja és kultusza több változáson is keresztülment. A középkorban az isteni gondviselés letéteményeseként tisztelték, ikonográfiáját pedig Apolló istenhez igazították, aminek eredményeképpen a szentet általában megnyerő fiatalemberként ábrázolták (sokszor páncélban, tekintettel katonai pályafutására). A pestisjárványok megjelenésével azonban a szent képmása a történelmi korához, illetve társadalmi helyzetéhez jobban passzoló, idősebb, tekintélyt parancsoló férfivé változott. Népszerűsége – mint betegségek elleni védőszent- azonban egyre nőtt, és ezzel párhuzamosan ismét megfiatalították a művészek.
Már csak azért is, mert közben beköszöntött a reneszánsz, amikor az alkotók már javában a görög ideák lázában égtek, Szent Sebestyén az ún. ephéboszi szépség megtestesítőjévé emelkedett – kamaszos külsejű, hajlékony, idealizált formájú, gyakran csak ágyékkötővel fedett figurává. Ezek a képek, amint azt fentebb már említettük, a szentet nem a vértanúság tényleges pillanatában, hanem a nyilakkal való kínzás költőibb pillanatában mutatták be. Ahogy azt artnet.com is írja, ezek a reneszánsz és barokk festmények és egyéb művek a szentek istenivel való egyesülésük során megélt eksztázisról szóló katolikus tanításokban gyökereznek – aztán pedig úgy alakult, hogy ezeket az ábrázolásokat később a meleg közösség is felkarolta, amelynek tagjai valamiért saját élményeiket látták Szent Sebestyén magasztos szenvedésében tükröződni.
Sebestyén melegikonná válásának Guido Reni Szent Sebestyén mártíromsága (1615 körül) című festménye ágyazott meg, amely talán a szent leghíresebb ábrázolása (Reni hat változatot festett). Oscar Wilde – minden idők talán legarchetipikusabb homoszexuális írója – köztudottan imádta a művet, amely a genovai Palazzo Rosso gyűjteményében található. Élete utolsó éveiben, párizsi száműzetésében pedig felvette a Sebastian álnevet, nyilván nem véletlenül.
Reni festménye hasonlóan nagy hatással volt a híres 20. századi – mellesleg nagy Wilde-rajongó – japán íróra, Misima Jukióra is: 1949-es regényében, az Egy maszk vallomásaiban a könyv kamasz főhőse akkor ébred rá önnnön homoszexualitására, miközben ugyanezt a festményt nézegeti. Sőt, Misima – aki egyszerre volt meleg és ultranacionalista – egészen odáig ment, hogy egyenesen Szent Sebestyénként pózolt egyik legismertebb fotóján, amely nem sokkal az író 1970-ben bekövetkezett öngyilkossága (szepukkuja) előtt készült. Valószínűleg ez a kép volt az első, amely ilyen direkten kapcsolta össze, illetve erősítette meg a szent vértanúságának extázisát és kínjait a melegek alapvető üldöztetés-élményével. Aztán: az 1970-es években Luigi Ontani olasz művész készített egy provokatív fotósorozatot, amelyen a szentet egyértelműen melegikonként mutatta be, az 1976-os Szent Sebestyén című filmben pedig Derek Jarman rendező vizsgálta meg alaposan a szexuális és spirituális extázis közötti kapcsolatokat, kifejezetten homoerotikus szemszögből.
Hogy a huszadik században miért pont így értelmezték újra Szent Sebestyén alakját, azt sokan sokféleképpen igyekeztek magyarázni. Susan Sontag szerint – aki a szentet mintaszerű szenvedőnek nevezte – Sebestyén érzelmeinek mélységeit elrejti, a kínokat és az örömöket egyaránt magányosan éli meg, amivel számos meleg férfi tud azonosulni mind a mai napig.
Mások a szent testét átszúró nyilakat fallikus szimbólumokkén és a homoszexuális szexre tett rejtett utalásokként értelmezik, míg a kötéllel összekötött kezeit a szadomazochisztikus aktusként. Sokan pedig úgy vélik, hogy Szent Sebestyén története párhuzamba állítható a bezárkózó meleg közösség tapasztalataival és félelmeivel – amikor Sebestyén eltitkolt valódi (keresztény) identitását felfedték, a hatalmon lévők kitaszították, megkínozták és megölték, amelyet tulajdonképpen egy klasszikus kikényeszerített coming out-történetként (ún. outoltatás – sajnos erre nincs igazán megfelelő magyar kifejezés) is lehet értelmezni.
További csavar a történetben, hogy az AIDS-válság idején számos művész – mint pl. Keith Haring és David Wojnarowicz, akik mindketten HIV-fertőzésben haltak meg – mintha inkább Szent Sebestyén alakjának középkori értelmezéséhez talált volna vissza; azaz ők nem a szent extázisban kerestek vigaszt, hanem a betegségek elhárítóját, a gyógyítót, vagy akár az egész meleg közösség védőszentjét látták ebben a különös sorsú mártírban, és műveikben is inkább ezt az oldalát domborították ki.
