Bemutatták Ridley Scott eposzi ívű (és hosszúságú) történelmi filmjét, a Napoleont, amely azóta is kap hideget-meleget; a történészektől inkább hideget. A film minőségétől és élvezeti értékétől függetlenül úgy tűnik, hatalmas divat belekötni a történelmi pontatlanságokba és szamon kérni az alkotókon, hogy nem pont úgy történnek és néznek ki a filmbéli dolgok, ahogy a források szerint a valóságban történtek és nézetek ki. A leghangosabban persze a franciák tiltakoznak (akiken Ridley Scott a maga szokásos türhő stílusában nyilvánosan röhög), de most például a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vonatkozó tanszékének egyik oktatója is kirohant a film ellen egy kimerítő posztban, amelyből kiderül, hogy a fegyverektől a helyszíneken át a hadászati manőverekig tényleg nem stimmel semmi.
A felháborodás persze sok szempontból jogos, mi mégsem értjük: Hollywood nem csak hajlamos arra, hogy csúsztasson, maszatoljon, vagy konkrétan hazudjon, ha a történelmi tényekről van szó, hanem az egész történelmifilm-ipar az ilyesmire épül. Alább bemutatjuk az öt legdurvább esetet, ahol a stábok olyan szinten vették semmibe az alapanyagot, hogy az minimum vicces, de inkább – mint a cikk vége felé látjuk majd – végtelenül felháborító.
Gladiátor
Maradjunk is Ridley Scottnál, akinek legnépszerűbb (de korántsem a legjobb!) filmje, a Gladiátor nem csak tartalmaz csúsztatásokat az alkotói szabadság nevében, hanem hemzseg tőlük. Sőt, tulajdonképpen az egész film egy baromságra épül. Mégpedig arra, hogy a gladiátorok élet-halál harcot vívtak a kisebb-nagyobb arénákban, sőt, egész csatákat szimuláltak, minihadseregként aprítottak embert és állatot, amíg fel nem aprították őket, a közönség legnagyobb megelégedésére. A helyzet ugyanis az volt, hogy
az ókori Róma gladiátorai nagyjából olyanok voltak, mint a mai pankrátorok: profi előadóként szórakoztatták a tömeget koreografált összecsapásokkal, és általában az első csepp vérnél abba is hagyták az egészet.
Az a sors, amit a filmben láttunk, a bűnözőkre és a hadifoglyokra várt, őket használták élő csalinak a tigrisek számára, vagy eresztették őket egymásnak, amíg nem gázoltak térdig (vagy feküdtek) a vérben. Az igazi gladiátorok túlságosan értékesek és híresek voltak ahhoz, hogy veszélyeztessék az életüket. Az összecsapások általában kétszemélyesek voltak, a „mindenki mindenki ellen” jellegű előadások és az újra eljátszott történelmi csaták nem voltak jellemzőek. A harci szekereket is a versenyekre tartogatták a Circus Maximusban, át sem vitték őket a Colosseumba, nem hagyták, hogy tönkre tegyek őket a gladiátorok – vagy fordítva. Utóbbiakat egyébként öt év után egyszerűen szabadon eresztették, szó szerint lejárt a szerződésük ugyanis.
Nem mintha panaszkodtak volna, mármint a gladiátorok. Igazi celebek voltak ők, a profibbakat birodalom-szerte ismerték és pont úgy rajongtak értük, mint ma az arénában koncertező szupersztárokért. Annyira, hogy a film készítői konkrétan visszavettek ebből a történetszálból, mert a valóság túl vad volt ahhoz, hogy filmre vigyék. A Maximus-szintű gladiátorok (így hívták ugye Russel Crowe karakterét) ugyanis kész szendvicsemberek voltak, az összecsapások között például a legtöbbet fizető szponzor termékét reklámozták.
Rómában mindennapos látvány volt, hogy egy gladiátor az őrjöngő közönségnek olívaolajat reklámozott, vagy felhívta a figyelmet a frissen piacra dobott legmenőbb sarura.
A mozik közönsége nyilván kinevette volna ezt.
A meccsek alatt a VIP-páholyban élvezkedő császár egyébként nem lefele mutatott hüvelykujjal jelezte, hogy az egyik fél ölje meg a másikat, miután legyőzte (ők ugye ráadásul bűnözők és nem gladiátorok voltak): a „halált rá!” egyezményes jele éppen a felfele tartott hüvelykujj volt, a kegyelemé pedig az előre tartott mutató- és középső ujj. Erről egyébként nem feltétlenül a stáb tehet: hogy elterjedt ez a baromság, az főleg Jean-Léon Gérôme 1872-es Pollice Verso című festményének köszönhető, amely egyébként nagyban ihlette Ridley Scottot is.
Forrás: Wikipedia
Ehhez képest tényleg mellékes, hogy Russel Crowe karaktere nem létezett: a történelmi figurák valósak és a hatalmi kavarás is többé-kevésbé úgy történt, ahogy a filmben megmutatták, de a kutatók nem találtak egy Maximus nevű katonát/gladiátort sem a korszakban. Maximi akadt ugyan, nem is kevés, de egyik sem volt „hispán” (ez volt a film főszereplőjének becenece), olyan sármos meg pláne nem, mint az ausztrál színész. Legalábbis a fennmaradt források szerint.
Pearl Harbor
Talán nem túl fair Michael Bayen számonkérni, hogy miért nem ragaszkodott a valósághoz: mégis mit várunk attól az embertől, aki filmet készített egy aszteroidára leszálló olajfúró csapatról, vagy kész franchise-t húzott fel robottá alakuló autókra?! Mi mégis számonkérjük, a Pearl Harbor ugyanis már a címében is jelzi, hogy megtörtént eseményen alapul, maga a rendező pedig azt mondta róla, hogy
Próbáltunk hűségesek maradni a valósághoz, de tény, hogy nem történelemórának szántuk a filmet.
Ebből azért sejthető, mire számíthatunk.
Például:
- Azután, hogy a japán légierő figyelmeztetés és provokáció nélkül megtámadta az amerikai bázist, a film hőseit, Dannyt és Rafe-t elküldik lebombázni Tokiót; a valóságban szó sem volt ilyesmiről.
- Rafe nagy lelkesen csatlakozik a brit légierőhöz, amit minden létező jog- és egyéb szabály tiltott már akkor is: mégis hogy engedhetnék, hogy egy amerikai pilóta puszta tettvágyból hadsereget váltson?! A képzetlen brit civileknek jobb esélyük volt csatlakozni a Királyi Légierőhöz, mint bármely más ország pilótájának.
- Fontos mozzanat a filmben, hogy Rafe nagy origamiművész. Az origamit senki nem ismerte Japánon kívül jóval a háború utánig.
- A gonosz japán pilóták a film szerint hidegvérrel szétbombáztak egy kórházat, benne betegekkel, nővérekkel. A valóságban ilyesmi nem történt. A támadásnak egy orvos esett áldozatul, ő is éppen a laktanya udvarán volt.
- A szereplők látványosan szívják a Marlboro Lightot, Dan Akroyd pedig menő keret nélküli szemüveget visel; a valóságban mindkét termék évtizedekkel a háború után jelent meg.
A legcikibb történelemhamisítás azonban az volt, amikor a gyermekbénulás miatt kerekesszékben élő Roosevelt elnök az emberi akaraterő hatalmát demonstrálva (valójában persze a drámai hatáskeltés kedvéért) egyszerűen felállt a székéből és úgy fejezte be buzdító beszédét a vezérkar előtt.
Ilyesmiről szó sem volt, sőt, még az elnöki beszéd is kitaláció.
A baj mindezzel az, hogy sok veterán él ma is, aki végignézte a támadást és részt vett a harcokban (és még sokkal több élt a film 2001-es bemutatójakor); őket mind vérig sértette Michael Bay, a Pearl Harbor pedig az amerikai hadsereg adatbázisa szerint is az egyik legtöbb pontatlanságot tartalmazó történelmi film.
Rettenthetetlen / A hazafi
Ezt a kettőt egy fejezetben tárgyaljuk: mindkét film Mel Gibson rendezésében és főszereplésével készült, és mindkettőben olyan hőst alakított (értsd: olyan hős szerepét osztotta saját magára), aki név szerint ugyan valóban létezett, de ezen kívül szinte semmi sem stimmel. Ez azért is pikáns, mert
míg a Rettenthetetlen kedvéért egy valódi skót forradalmárból csinált hollywoodi szuperhőst, A hazafiban konkrétan egy rasszista tömeggyilkosból sikerült pozitív karaktert faragnia.
Az 1995-ben bemutatott Rettenthetetlen persze nem véletlenül klasszikus: szórakoztató, romantikus és a kellő mértékben véres, arról nem is beszélve, hogy az egész film egy operatőri és technológiai bravúr, amely nélkül például a Ryan közlegény megmentése sem készült volna el, vagy egész másképp nézett volna ki.
Ettől persze még úgy hülyeség az egész, ahogy van. Nem csoda: Randall Wallace forgatókönyvíró (csak névrokona a film főhősének, William Wallace-nak) vállaltan Blind Harry 15. századi skót költő egyik verses eposzára alapozta az egész sztorit történelemkönyvek helyett, és amikor megkérdezték tőle, nem necces-e ez így, azt mondta, „nem tudom, Blind Harry igazat írt-e, de a szívemhez szólt, és ez a lényeg”.
Hát így kerültek a filmbe olyan apró pontatlanságok, mint az első éjszaka joga, amely konkrétan soha, sehol nem létezett (ettől még persze kényelmes bosszúmotiváció lehet hősünknek), vagy az, hogy Wallace – ezek az ő szavai – olyasmiért küzd, „amink még sosem volt: a független Skóciáért”. A valóság ezzel szemben az, hogy az angolok mindössze a forradalom előtt egy évvel szállták meg Skóciát, amely egészen addig független volt, tehát a film alapkonfliktusa is tiszta hülyeség. A film William Wallace-a egyszerű farmer, aki tiszteli a földet és semmi mást nem akar, csak békében élni a többi földművessel; a valódi William Wallace művelt és világlátott középnemes volt, aki nem hogy nem haverkodott a parasztsággal, hanem jó eséllyel nem is nagyon látott belőlük semmit élete végéig. Illetve annyiban mégis, hogy szívesen sorozta be és akasztotta fel őket, miután a győztes stirlingi csata után kinevezték Skócia régensének, és még ennél is kegyetlenebb volt, amikor a falkirki veresége után igyekezett I. Eduárd király kedvében járni. (Sikertelenül: a hírnevének lőttek, szégyenében elbújdosott, csak évekkel később fogták el és végezték ki.)
A filmbe persze kellett szerelmi szál is: a falkirki csata után Wallace hosszas oda-vissza üzengetés után összejön a Franciaországból importált Izabella hercegnővel (Sophie Marceau – 1995-ben mégis, ki más alakította volna?!); ezzel csak annyi a baj, hogy abban az évben a valódi Izabella hároméves volt és valahol Párizsban élt. Ez persze mind eltörpül a legsúlyosabb történelemhamisítás mellett, amely Hollywood történetének egyik legnagyobb divatbűne is:
A skótok – legyenek harcrakész parasztok vagy nemesek – nem hogy nem úgy hordták a leplet és a szoknyát, ahogy a filmben látjuk, hanem egyáltalán nem hordtak ilyesmit abban az időben. Gibsonék persze nem engedhették meg maguknak, hogy a skótokat ne szoknyában ábrázolják, hiszen a skótok szoknyát hordanak és kész.
A film felpörgette a skóciai turizmust (a helyiek mondjuk érthető módon vegyes érzéseket tápláltak eziránt), a Rettenthetetlen-láz pedig évekig nem csillapodott. 1997-ben egy Tom Church nevű szobrász felállított egy Mel Gibsonról mintázott, egyébként borzalmasan ronda szobrot a Wallace Monument parkolójában (ez egy csodálatos, 67 méter magas torony Sterling közelében), amely alá odaírta, hogy „szabadság”, és ha valaki így sem értené, hősünk pajzsába belevéste, hogy „Rettenthetetlen”. A skótok utálták az egészet, egy helyi férfi a híradónak azt mondta:
Szégyen, hogy egy ilyen szarrakással szentségtelenítik meg Wallace emlékét.
Forrás: Wikipedia
Egy évvel később megrongálták, mire az önkormányzat kitalálta, hogy akkor éjjelente ketrecet építenek köré, hogy ez ne ismétlődhessen meg; ettől csak még pikánsabb lett a szerencsétlen szobor üzenete. Ez a sztori persze nem filmes baki, de azért jól rávilágít arra, milyen abszurd helyzetet teremthet egy felszínes, hatásvadász, tiszteletlen műalkotás.
Ezek után gyorsan tudjuk le A hazafit is, amely Gibson következő, szintén kosztümös filmje: egy gyászoló és kétségbeesett, hétgyerekes családapáról, Benjamin Martinról szól, aki a gonosz, megszálló, kegyetlenségben a nácikra emlékeztető britek ellen harcol, amely leosztást természetesen végtelenül torz és igazságtalan. (Hollywoodban mondjuk a legfőbb jele annak, ha egy szereplő gonosz, hogy brit kiejtéssel beszél angolul.) A fő baj a filmmel mégsem ez, hanem az, hogy Gibson vállaltan Francis Marionról mintázta szabadságharcos hősét, aki valóban létezett, „mocsári róka” volt a beceneve, ami, lássuk be, kifejezetten menő. Ami kevésbé menő, hogy Marion:
- rabszolgatartó volt, aki előszeretettel erőszakolgatta a birtokán dolgozó nőket;
- amikor nem ezzel szórakoztatta magát, akkor sportból vadászott a közelben élő őslakosokra;
- gyerekei a film cselekményének idején még nem voltak, ők csak a háború után születtek meg – miután Marion feleségül vette az unokahúgát.
Nem csoda, hogy mindezek után egy olyan hősről készített filmet, akibe kevesen mernek belekötni: Jézusról.
Pocahontas
Igen, egy Disney-mesefilmet is előveszünk történelemhamisításért. Nem, nem szégyelljük magunkat. Értjük, hogy miért fura ez: miért kérne bárki számon bármit egy olyan filmen, amely nem csak hogy nem állítja magáról, hogy történelmi lenne, de egészen konkrétan kézzel rajzolták a szereplőit?! A Pocahontas azonban egészen különleges a Disney felhozatalában: egyfelől ez a stúdió első animációs filmje, amelyet valódi események, helyszínek, szereplők ihlettek, másrészt olyan töménységben tartalmazza a kisebbségek elnyomására épülő szórakoztatóipar összes borzalmát a fehér megmentőtől a „bajba jutott hercegnő” és az „egzotikus szépség” kliséjén át a whitewashing jelenségig, hogy az még egy 1995-ös filmtől is ciki.
Csak egy gyors emlékeztető: Pocahontas valóban élt az 1600-as években, születési neve Amonute volt, felnöttkorában Matoakának keresztelték el, ez „két patak közt búvó virágot” jelent. Az angol hódítók megérkezésétől nagyjából az egész élete arról szólt, hogy verték, alázták és erőszakolták, akárcsak a többi Werowocomoco falu közelében élő őslakost, különösen a nőket és a gyerekeket. A törzs vezetőjének lányaként különösen veszélyes helyzetben volt: a kolonizálók biztosra mentek, elrabolták a fontosnak tűnő „vadembereket”, hogy ezzel is zsarolják a közösséget, amikor pedig már nem voltak hasznukra, egyszerűen megölték őket.
Pocahontas épp csak megházasodott és teherbe esett, amikor elrabolták. Férjét megölték, a gyereket elvették tőle. (Bizonyos források szerint még pont ott tudta hagyni a törzs nőinek a kicsit.) Egy angol hajóra vitték, ott tartották fogva, miközben egy katonatiszt azzal hitegette apját, hogy hamarosan visszakapja a lányt. Amikor visszaindultak Angliába, egy rézedényt adott a törzsfőnöknek azzal, hogy „tessék, itt a lányod” – azt állította ugyanis, hogy erre az edényre cserélte őt egy vásáron, tehát ennyit ér az élete. Valójában magukkal vitték Angliába és évekig szexrabszolgaként használták. Született egy Thomas nevű fia, őt pedig – amikor már megunták az erőszakot – megkeresztelték és a Rebecca nevet adták neki.
Ezt a történetet látta jó ötletnek feldolgozni a Disney, ám mivel ebből az alapanyagból családbarát verzió bajosan kanyarítható, újra kellett írni az egészet. Na jó, de legalább Pocahontas szerelme, a kíváncsi, nyíltszívű brit, John Smith valódi, és a kapcsolatuk is pont olyan megható, mint a rajzfilmben, ugye…?
Természetesen nem. A lány 9 éves lehetett, amikor a 27 éves férfi a faluba érkezett, és sok minden fűződik a nevéhez, de az pont nem, hogy őszintén beleszeretett volna egy őslakos nőbe. Ehelyett előszeretettel fenyegetőzött fegyverrel és zsarolta a törzsfőnököket ellátmányt, élelmet követelve. Pocahontassal csak Angliában találkozott évtizedekkel később; ott egy ideig (amikor éppen nem erőszakolták) az őslakosok és a „civilizált” Európa békés közeledésének szimbólumaként használták és turnéztak vele országszerte. Az biztos, hogy a nő végig tisztában volt kizsákmányolt és alávetett helyzetével, elmesélte a történetét John Smithnek is, ezek után pedig megigérték neki – talán a férfi közbenjárására is –, hogy hazamehet. Előtte azért még megvacsoráztatták fogvatartói, köztük az őt elrabló katonatiszt; másnap reggelre halott volt. Ezzel ő az egyik első fehérek által igazoltan elrabolt és meggyilkolt őslakos nő, akit millióak követtek ás követnek is a mai napig.
Azzal, hogy ezt a történetet cuki zenés-kisállatos love storyvá lúgozta a Disney, nem csak a ma élő kizsákmányolt őslakosok millióit sértette meg, de azt üzente a gyerekeknek: nincs itt semmi látnivaló, semmi rossz nem történt, győz a jó, és ha a magatehetetlen, színes bőrű kisebbségek bajba is jutnak, mindig jön egy lelkiismeretes fehér ember és helyreteszi, akit helyre kell.
Egyébként ki nem találnátok, ki John Smith eredeti szinkronhangja.
Hát persze, hogy Mel Gibson.
