Hollywoodtól lassan már megszoktuk, hogy mindent folytat, mindenhez csinál előzményfilmet, saját filmet kapnak olyan mellékszereplők, akikre sosem voltunk igazán kíváncsiak, és akkor a remake- és reboot-lázat még nem is említettem. Amikor hallottam, hogy Roald Dahl teremtménye, a Charlie és a csokigyár Willy Wonkája kaphat egy saját filmet a fiatalkorára fókuszálva, azt gondoltam, hogy ez sem lesz több a szokásos ihlettelen pénzhajhászásnál, valami édes sziruppal leöntött, látványos giccsnél. Csakhogy a bejelentésnek egy másik része is volt, méghozzá az, hogy a rendezést Paul King vállalta magára.
Paul King? Az meg ki? Kedves olvasó, a kérdés jogos. Paul King nem egy agyonsztárolt rendező, pedig annak kéne lennie. Amit a Paddington-filmekben művelt, arra nincsenek szavak. Ha pedig valaki úgy olvassa ezt a cikket, hogy még sosem látta a Paddington második részét (az első is szuper, de a második maga a megahiperszupergyönyörűség), akkor az olvasás után azonnal kezdje el nézni. A köszönetnyilvánító leveleket és képeslapokat az ajánlásért a szerkesztőség Montevideo utcai címére kérem küldeni. Szóval ha Paul King csinál valamit, arra oda kell figyelni. Márpedig Paul King megint megcsinálta. A Wonka az év családi moziélménye!
Timothée Chalamet a Wonka című filmben (Fotó: Profimedia)
Régimódi, de nem poros
Hát lehet egy film rossz, amiben a mosodatulajdonos gonosztevőket Suvicknének és Hipó úrnak hívják? Lehet nem szimpatizálni egy filmmel, amiben a pap a halottbúcsúztató mise kellős közepén a „Halló, szentszék!” mondattal veszi fel a megcsörrenő telefont?
Lehet nem imádni egy filmet, amiben a főgonoszok egy titkos csokikartellt működtetnek, és az összes galád tettüket tartalmazó főkönyvüket egy templom alatti raktárban őrzik egy korrupt klerikus és száz csokoholista csuhás segítségével?
Lehet nem rajongani egy filmért, amiben a korrupt rendőrt folyton csokoládéval fizetik le? Lehet bármi rosszat gondolni egy filmről, amiben Hugh Grant narancssárga arccal és zöld hajjal, törpe méretben énekel és táncol?
Hugh Grant az Umpa-lumpa (Fotó: Profimedia)
A Wonka maga a kirobbanó kreativitás, amiből az irónia és a szarkazmus csírája is hiányzik: az első pillanattól kezdve könnyedén megkülönböztethetők egymástól a jók és a rosszak, a szereplők érzelmes dalokban éneklik ki magukból a fájdalmukat, az örömüket és az álmaikat, a film vizuális világa színes, bombasztikus és a bemutatott világ szándékosan kissé díszletszerű. A csoda és a varázslat pedig itt van, létezik, és még csak nem is kell megmagyarázni, mert a jelenléte annyira természetes. Paul King filmje ugyan sok szempontból nagyon régimódi, mégis frissnek hat, és aki porosnak meri nevezni, azt rögvest kihívom egy csokievőversenyre.
Egy dickensi világ, csak könnyedebb kivitelezésben
A Wonka Willy Wonkája még nem befutott csokigyáros, hanem egy csóró, de mágikus csokikészítési képességekkel bíró srác, aki néhány tallérral a zsebében érkezik meg a nagyvárosba, hogy befutott csokikészítő legyen. Csakhogy a csokikartell ellene fordul, mert megijednek a tehetségétől, és a szállásadói is csúnyán kihasználják az írástudatlanságát, és gyakorlatilag a szobáért cserébe egy rabszolgasági szerződést íratnak alá vele. Timothée Chalamet ragyogó a szegény, de nagy álmokkal bíró és az álmait soha fel nem adó fiú szerepében, aki egyszerre naiv és ravasz, és akinek fiatalon még jó a szíve.
Paul King egy erősen dickensi ihletettségű világot álmodik a főszereplője köré, azzal a különbséggel, hogy ő azért sokkal könnyedebb és kevésbé drámai történetekre használja ezt, mint a jó öreg Charles.
A gazdag-szegény ellentét például a Wonkában is kiemelten fontos, amit jól jellemez, hogy az egyik gonosztevő már a pórnép szó hallatán is rögtön öklendezni kezd. A film ugyan nincs túlzenélve, de a musicalbetétek gyönyörűen simulnak bele a prózai jelenetek sorába, és kicsit fura is musicalnek neveznem a filmet – pedig az –, mert nem musicalélményt adott a látványos, fantasztikus koreográfiák és fülbemászó dalok ellenére sem.
Chalamet a király
King részben a Paddington receptjét követi: egy naiv, jószívű, egyszerű lelkű hőst állít a középpontba, akit körbevesz szórakoztatóan gaz gonosztevőkkel, valamint kedves, szerethető és emlékezetes mellékszereplőkkel. Nála jobban senki nem használja a mesegonoszokat: amit Olivia Colman és Tom Davis művel Suvickné és Hipó úr szerepében, tökéletes iskolapéldája ennek. Igazán ripacs, kicsinyes és színpadias gonosztevők ők, de csodálatos az is, amit Keegan-Michael Key bemutat a korrupt, a sok felzabált csokoládétól egyre csak hízó rendőrfőnök szerepében, aki a végére már annyira kövér, hogy alig bír kiszállni a kocsiból.
Timothée Chalamet a Wonka című filmben (Fotó: Profimedia)
A Wonka egyik legfőbb erőssége, hogy Paul King képes hihetővé varázsolni a mesevilágát. A képeinek erős hangulata van, és a humora annyira bájosan gyermeki, hogy azzal bárkit képes öt perc alatt levenni a lábáról. Timothée Chalamet újfent bizonyítja, hogy okosan választ szerepeket. A sok független mozi után a Dűnével már kipróbálta magát a nagy hollywoodi stúdiófilmekben, de ott még sok-sok sztárral osztozott a felelősségen. A Wonka azonban már egyértelműen az ő filmje – hiszen címszereplő –, aminek sikere nagyrészt az ő vállán nyugszik. Olyan sármmal, bájjal és jó értelemben vett lazasággal játszik, hogy egészen biztos: nemcsak a lányokat képes levenni a lábáról. Az biztos, hogy ha ott állna előttem csokival, kilószámra venném tőle. A film után pedig érdemes célba venni egy jó kis kézműves csokiboltot.
A Wonka december 14-től látható a magyar mozik műsorán, de premier előtt már most is számos moziban vetítik.
