Edward Aloysius Murphy Jr. 1918-ban született és pilótaként szolgált a második világháborúban. A háború után mérnöki tanulmányokat folytatott, majd a Wright-Patterson légibázis Wright Air Fejlesztési Központjának kutatás-fejlesztési tisztje lett, és vészhelyzeti rendszerek fejlesztésén dolgozott.
1949-ben csatlakozott az úgynevezett MX981-es projekthez, melynek célja az volt, hogy tesztelje a nagy sebesség hatását olyan berendezésekre, amelyek túl érzékenyek vagy túl veszélyesek voltak a repülőgépeken való használatra, mindez ugyanis elengedhetetlen volt a katapult ülések fejlesztéséhez. Bár katapult üléseket már a második világháború előtt is használtak, ám ezek nem a szuperszonikus gépek 1000-2000 km/h-s sebességéhez készültek.
A kísérleteket vasúti vágányon, úgynevezett rakétaszán segítségével, a légierő kaliforniai bázisán végezték. A fejlesztés vezetője és egyben kísérleti alanya John Stapp fizikus, az Egyesült Államok légierejének ezredese volt, aki azért „áldozta be” magát, mert nem volt szíve állatokat kínozni a rakétaszánon. Az ezredes mindegyik tesztsorozatot vérzésekkel, csonttörésekkel, zúzódásokkal zárta. Minden alkalommal, miután a rakétaszán megállt, a kutatók kirángatták az ülésből, és a sérülései alapján igyekeztek meghatározni, hogyan lehet javítani a hevedereken.
Edward Aloysius Murphy Jr. (Fotó. NASA)
Stapp azonban felismerte, hogy a tesztsorozatok nem eredményeznek kellőképpen pontos és értékes információkat ahhoz, hogy olyan ülést fejleszthessenek ki, amely túlélné a szuperszonikus sebességet. kilökődés. Szakértőre volt szüksége, ezért hívta meg a kutatócsapatába Ed Murphyt. Az ő korábbi fejlesztései között szerepelt ugyanis egy 16 érzékelőből álló rendszer is, amelyet a tesztpilóták hevedereire és öveire erősítettek, hogy tájékozódjanak azok állapotáról.
Az első kísérlet reggelén, 1949 decemberében eredetileg nem Stapp lett volna üléshez szíjazva, hanem egy csimpánz, méghozzá azért, hogy baleset esetén a légierő ne veszítse el a kiváló tudóst. Stapp azonban az utolsó pillanatban úgy döntött, megkíméli az állatot és maga vette át a helyét. A rakéták kigyulladtak, a szán végigsüvített a pályán. Amikor aztán megállt, Murphy és a többi kutató rohant ellenőrizni, hogy mit rögzítettek az érzékelők, de azzal kellett szembesülniük, hogy semmit. Mint kiderült, bár a berendezést a kísérlet előtt többször ellenőrizték, azonban a technikusok véletlenül fejjel lefelé dugták be az érzékelőket. Murphy az asszisztensét hibáztatta mindezért és dühösen megjegyezte: „Ha annak a fickónak van módja hibázni, megteszi.”
A mondat, némi módosítással ugyan, de szinte azonnal szállóigévé vált:
Ami el tud romlani, az el is romlik.
Murphy törvényét írott formában először Anne Roe klinikai pszichológus és kutató rögzítette 1951-ben megjelent, The Making of a Scientist című művében.
Murphy ragyogó mérnöki karriert futott be, élete során olyan projekteken dolgozott, mint az Apollo űrszonda, a fantomsugár és az Apache helikopterek fejlesztése.
Miután 1990-ben meghalt, fia úgy nyilatkozott, hogy apja, racionálisan gondolkodó mérnökemberként, akinek meggyőződése volt, hogy a hibák tudatos tervezéssel kiküszöbölhetők, gyűlölte a nevéhez fűződő törvényt.