Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy Baz Luhrmann Elvis-filmje hamarabb készül el, mint a Priscilla?
Ez egy nagyon korai szakaszban kiderült, de biztos voltam abban, hogy mi ketten nagyon másféle filmeken dolgozunk. Az ő filmjének középpontjában Elvis és az ő elképesztő karrierje, élete áll, én meg úgy gondoltam, hogy talán érdekes lehet ez a történet a felesége szemszögéből is. Az új szemszög ugyanis alapjaiban forgatja fel a sztorit.
Priscilla egy híres amerikai család híres tagja, és ugyanez rólad is elmondható. Mit gondolsz, ez szerepet játszhatott abban, hogy ennyire foglalkoztatott a története?
Tény, hogy a családi hátteremnek hála tisztán látom, milyen nagy különbségek lehetnek egy híresség nyilvánosság előtt mutatott élete és a valóság között, és ez a perspektíva talán segít abban, hogy hitelesen mesélhessek el hasonló történeteket. Az én családomban is vannak híres emberek, de senki sincs, akinek a hírneve Elvis Presley-éhez lenne fogható, úgyhogy ez azért számomra is újdonságot jelentett. Látom magam körül, hogyan viselkednek az emberek a hírességek közelében, de az Elvis által képviselt hírnév ehhez képest is egy külön kategória. Kíváncsi voltam az emberi oldalára annak, amiből többnyire csak a felszínt láthattuk.
Priscilla Presley Elvis és én című memoárja még 1985-ben látott napvilágot, de egy 1988-as tévés verziót leszámítva nem készült belőle filmadaptáció mostanáig. Láttad a ’88-as tévés változatot? Mit gondolsz, miért nem figyeltek fel rá a filmesek korábban?
Néhány részletet láttam a tévés változatból YouTube-on, de az egészet szándékosan nem akartam megnézni. A látottak alapján a korszak tévés produkcióit idézi, én pedig nem akartam, hogy akár egy kicsit is befolyásoljon, amit láthatnék benne. Azt szerettem volna, hogy a fantáziám szabadon szárnyaljon, és ne legyenek előképeim. Azt pedig nem tudom, hogy más filmeseket miért nem ihletett meg a könyv. Igazság szerint mostanra szinte már megfeledkeztek az emberek a létezéséről. Számomra is meglepő volt a könyvet olvasva, hogy milyen könnyű azonosulni a történetével, és rá kellett jönnöm, milyen keveset tudunk Priscilláról valójában.
Fogalmam sem volt például arról, hogy még gimnazista volt, miközben már Elvisszel élt, és izgalmas volt elképzelni, milyen úgy egy gimiben tanulni, hogy közben mindenki tudja rólad, hogy a világ legnépszerűbb popsztárja a pasid. A gimis lét önmagában elég problémás tud lenni, pláne ennek tükrében.
Priscilla Presley hogyan reagált a kész filmre?
Nagyon örültem, hogy velünk tartott a velencei világpremierre. Megkönnyezte a vetítést, és amikor véget ért, akkor a fülembe súgta, hogy „Ez volt az életem”. Jó volt látni, hogy így érez a film iránt, mert fontos volt nekem, hogy úgy mutassuk be a történetét, hogy azt ő is igaznak érezze.
Fotó: Stefanie Keenan/WireImage
Priscilla Presley executive producerként is részt vett a filmben. Mennyi alkotói szabadságod maradt mellette a film sztoriját illetően?
Priscilla megbízott bennem, mindig arra biztatott, hogy a saját verziómat készítsem el a történetéből. Ha bármin is változtatni akartam a sztorijához képest, előtte mindig átbeszéltem vele. Egyensúlyozni próbáltam az elképzelésem és aközött, hogy hű maradjak a sztorijához. Azt hiszem, sikerült olyan filmet csinálnom, amiben mindkettőnk elképzelései visszaköszöntek.
Nem féltél Elvis örököseinek a reakciójától? Lisa Marie Presley például még a halála előtt elhatárolódott a filmedtől anélkül, hogy egy képkockát is látott volna belőle.
Rendezőként az én feladatom az volt, hogy hitelesen elmeséljem Priscilla történetét. Fair akartam lenni Elvisszel szemben, nem azzal a céllal vágtam bele a film készítésébe, hogy gonosztevőt csináljak belőle. Neki is megvoltak a saját problémái, neki is meg kellett küzdenie velük. Többdimenziós figuraként szerettem volna bemutatni: sem a gonosztevővé tétele, sem a piedesztálra emelése nem érdekelt. De ez nemcsak Elvisre igaz, hanem az összes filmem karaktereire: igyekszem a lehető legérzékenyebben bemutatni őket.
A Marie Antoinette után a Priscilla a második életrajzi filmed. Milyen kihívások elé állít a műfaj?
Egy élet keretei mindig sokkal tágabbak, mint egy filmé, ezért fontos számomra, hogy találjak magamnak egy olyan szakaszt, amire fókuszálhatok. Izgalmas ezt az időutazást a film nyelvén át produkálni, és mindig az a legnehezebb benne, hogyan tudom a lehető legkevesebb történéssel a lehető legtöbbet megmutatni az adott karakterből. Filmkészítőként ez olyan, mintha egy nagyon nehéz puzzle-t próbálnék összerakni. A Priscilla készítésekor óriási segítséget jelentett, hogy Priscilla bármikor a rendelkezésemre állt, ha kérdésem volt hozzá, mondjuk érdekelt valamilyen részlet, amit nem fejtett ki annak idején a könyvben.
Sokszor mesélsz felnövéstörténeteket, időről időre visszatérsz a témához. A Priscilla is beleillik ebbe a sorba. Mi vonz bennük annyira?
Csak érdekel, hogy az emberek személyisége hogyan, milyen utat bejárva alakul ki. Priscilla édesanyám generációjához tartozik, és már csak ezért is érdekelt a története, ráadásul ez egy olyan sztori, amihez mindenki ki tud alakítani magában valamilyen érzelmi viszonyt. Van egy univerzális aspektusa, hiszen Priscilla olyan dolgokon ment keresztül, amin más lányok is átmennek, miközben felnőnek.
Karakteres, erős nőkről szoktál filmeket készíteni, de nemrég nyilatkoztad, hogy egyre nehezebbnek érzed, hogy előteremtsd ehhez a szükséges pénzt. Mi vesz rá, hogy ne add fel ezt a küzdelmet, és menj el helyette mondjuk Marvel-filmeket rendezni?
Szerencsére kényelmesen érzem magam az alacsony költségvetésű filmek világában. Nem vágyom arra, hogy kitörjek onnan, ugyanis fontos számomra, hogy azokat a történeteket mesélhessem el, amik igazán érdekelnek, amikhez kapcsolódni tudok. Biztos, hogy küzdelmes a dolog, de amíg ezek a filmek valahogy megvalósulnak, addig boldog ember vagyok.
Fotó: Christoph Soeder/Getty Images
Szintén visszatérő téma a filmjeidben, hogy a főhőseid így vagy úgy, de börtönben érzik magukat, miközben gyönyörű helyeken vannak. Mintha aranykalitkában lennének. Mi foglalkoztat ebben?
A világ nagyon sok korlátot emel a nők köré, meg akarják mondani nekünk, hogyan éljünk. Gyakran mesélek történeteket nőkről, akik sok-sok generációval előttem éltek, és az életvitelük szabályai és a határok, amiket nem léphettek át, fontos részét képezik a róluk szóló történeteknek.
Mesélnél arról, hogyan teremtettétek újra Gracelandet a filmhez?
Próbáltam úgy bemutatni Gracelandet, amilyennek Priscilla először látta. Előtte sokáig Németországban élt egy kicsit szürke, katonás világban, aminek Graceland a kontrasztját jelenti: minden csupa szín, élő és ragyog. Azt akartam bemutatni, hogy Elvisszel lenni egy valóra vált leányálom volt akkoriban, nem csoda, hogy Priscilla valósággal ragyogott a boldogságtól. Megvoltak a fotóink és terveink a korabeli Gracelandről, amihez többnyire tartottuk magunkat, de ha úgy éreztük, hogy arra van szükség, akár el is tértünk tőle. Érdekes volt felépíteni Elvis hálószobáját, ami egy elsőre talán kissé félelmetes férfibarlangnak tűnhet. A cél végig az volt, hogy Priscilla szemszögéből mutassuk be a környezetét.
A boldogság Elvisszel együtt idővel eltűnik Gracelandből, mivel az énekes sokszor hagyta hosszabb időre magára őt. Próbáltam bemutatni, milyen lehetett ott lennie a szerelme nélkül ebben a hatalmas házban. Nem voltak ott barátai, akikkel az érzéseiről beszélhetett volna, és dolgozni sem mehetett el, mert Elvis nem engedte neki. Ilyen szempontból Graceland afféle börtönné vált számára.
Csak ült ott az aranykalitkájában, és arra várt, hogy végre hazajöjjön a szerelme. Azt szerettem volna bemutatni, hogy ez milyen lehet. Caileenek (Cailee Spaeny, a címszereplőt alakító színésznő – a szerk.) ez nagy feladatot jelentett, mert érzelmek sokaságát kellett visszaadnia szavak nélkül. Ő egy nagyszerű színésznő, aki kiválóan megoldotta a feladatot. Amikor Elvis ott volt, a ház mindig teli volt emberekkel, folyton szólt a zene, ment a társalgás, szólt a zene a rádióból, de amint elment, ment vele a társasága is, és hirtelen az egész ház elcsendesedett. Érdekelt, hogy ez a kontraszt milyen hatással lehet egy fiatal lányra.
Az ötvenes- és hatvanas évtizedet rengeteg amerikai filmben láthattuk már. Voltak olyan filmek ezek közül, melyek inspiráltak a Priscilla képi világának megalkotásánál?
A filmek inkább tudat alatt szoktak befolyásolni, direkt inspirációt filmkészítéskor főképp a fotográfia területén keresek. Az operatőrömmel fotós referenciákat szoktunk gyűjteni. Persze ha az ember Las Vegasról vesz fel képeket, megkerülhetetlen, hogy mondjuk Scorsese filmjei hatással legyenek rá. Korábban csak az ő filmjeiben láthattam, milyen lehetett a hatvanas években egy kaszinó Vegasban. Azt hiszem, a Gilda című filmet emlegettük még a címszereplő belépője miatt: szeretem, ha a filmjeimben a karaktereknek emlékezetes belépője van. Izgalmasan akartam bemutatni Elvis és Priscilla első találkozását, szóval ahhoz használtam a referenciát.
Fotó: Christoph Soeder/Getty Images
A Priscilla már-már kamaradarab, olykor kimondottan klausztrofób film, viszont a soundtrackban sorjáznak a „tinédzser szimfóniák”. Szándékos volt az ellenpontozás?
Ez a történet bizonyos szempontból egy megvalósult tinédzser fantázia, és én ezt az oldalát is szerettem volna kidomborítani. A fantázia később persze valósággá válik, és én előszeretettel használom a zenét arra, hogy általa felerősítsem az érzelmeket. Az általad említett tinédzser szimfóniákat pedig azért használtam, mert szerettem volna átadni az első szerelem mindent elsöprő, epikus érzését.
Szimpátiával és megértéssel állsz hozzá Priscilla szüleihez a filmben. Mit gondolsz, tehettek volna valamit azért, hogy a lányuk és Elvis kapcsolata ne valósuljon meg?
Kétségtelenül sokkoló látni, hogy egy szülő hagyja, hogy a lánya ennyire fiatalon összeköltözzön Elvisszel. Sokat beszélgettem a szüleiről Priscillával. Biztos vagyok benne, hogy sok szülő kifejezetten arra törekedett volna, hogy a lányát minél előbb Elvishez adja, de Priscilla szülei nem ilyenek voltak. Ők inkább próbálták védeni őt, viszont nem hittek a tiltásban. Próbáltam bemutatni, hogy mennyire nehéz ellenállni annak, ha egy ennyire gazdag, hatalmas, karizmatikus és híres valaki próbálja behálózni az embert. Szerintem Priscilla szülei tudták, hogy amennyiben nem engednek a lányuknak, akkor is elszökött volna, hogy Elvisszel legyen, és szerették volna elkerülni ezt. Próbáltam a kapcsolatukat realisztikusan és árnyaltan ábrázolni.
Szerinted Elvis a saját nőideáljává próbálta „gyúrni” Priscillát?
Kétségtelen, hogy volt egy ilyen aspektusa is a kapcsolatuknak. Priscilla nagyon fiatal volt, amikor összejöttek és könnyen formálható, amit Elvis kihasznált, és még azt is megmondta neki, hogyan öltözzön, milyen ruhákat vásároljon.
A film teli van intim, erős pillanatokkal a két főszerepet játszó Cailee Spaeny és Jacob Elordi között. Elmesélnéd, hogyan dolgoztál velük?
Cailee és Jacob sok időt töltöttek együtt forgatás előtt, fontos volt számukra, hogy minél jobban megismerjék egymást, hogy a kamerák előtt már könnyebb dolguk legyen. A forgatás idején is ott voltak egymásnak, maximálisan támogatták egymást. Priscilla is elbeszélgetett velük, ők pedig mindent megtettek azért, hogy hitelesen adják vissza az ő történetét.
Ajánlottál a szereplőidnek filmeket megnézésre?
Jacob az összes Elvis-filmet megnézte, de ezt önszorgalomból tette, nem én ajánlottam neki. Ezt leszámítva inkább a könyvről beszélgettem velük sokat.
Priscilla csendes figura a film során, alig hallatja a hangját, és amikor egyszer mégis beszélni kezdene, kis híján hozzávágnak egy széket. Könnyű lett volna őt gyenge nőként bemutatni, te mégsem tetted ezt, sőt egy idő után előtérbe kerül a karakter ereje. Miért volt fontos számodra, hogy így mutasd be őt?
Tudtam, hogy könnyű volna őt áldozatszerepbe tenni, de pont ezt szerettem volna elkerülni. Megismerve őt tudom, hogy erős belső tartása van, és Cailee képes volt ezt visszaadni a kamerák előtt. Priscilla lehet, hogy csendes, de ezt arra használja fel, hogy figyeljen. Lassan, de biztosan kiismeri Elvist, és tudja, mikor vannak olyan pillanatok, amikor csak elkényeztetett gyerekként viselkedik – például amikor várandósan el akarja hagyni őt –, és mikor kell őt tényleg komolyan vennie.
Sofia Coppola, Priscilla Presley, Cailee Spaeny és Jacob Elordi (Fotó: Laurent Koffel/Gamma-Rapho via Getty Images)
Számomra a film olyan volt, mintha két gyerek jött volna össze, akik aztán együtt váltak felnőtté. Te is így látod őket?
Jacob kezdettől fogva elkényeztetett kisfiúként látta Elvist, akinek sosem volt alkalma igazán felnőni. Csakhogy ő egy olyan kisfiú, akit mindenki körbeugrál, hogy teljesítse a vágyait. Biztos, hogy idővel ő is fejlődött e téren, de legbelül szerintem mindvégig kisfiú maradt.
A film végén Priscilla Dolly Parton I Will Always Love You című dalára hagyja ott Gracelandet, egy olyan dalra, aminek jogait Elvis is meg akarta szerezni, de nem sikerült neki. Elmondanád, hogy miért ezt választottad?
Ez az a pillanat, amikor Priscilla végre a sarkára áll és cselekszik, és ezt mindenképp egy erős női hanggal akartam aláfesteni. Dolly Parton egyébként engedélyezte volna Elvisnek, hogy feldolgozza a dalát, csak a dal tulajdonjogát nem akarta neki odaadni, ezért hiúsult meg a dolog. Ahogy a dalt, úgy Priscillát is teljes mértékben akarta birtokolni, ezért gondoltam úgy, hogy tökéletes lenne záródalnak az I Will Always Love You.
A Priscilla február elsejétől látható a hazai mozik műsorán.
