Messiás-komplexus és elveszett jelentés: Ilyen lett a Dűne második része

A stáblista láttán ismét büszkék lehetünk kicsit: elképesztő látni, hogy az év leglátványosabb filmje mögött mennyi honfitársunk áll. A Dűne második része jobb, mint az első, de ettől még dagályos és repetitív és nagyon nehéz bárkit találni, akiért tiszta szívvel szurkolhatunk.

TóCsa

2024. Február 29.

Sok szempontból nehéz dolga volt a kanadai rendezőnek, Denis Villeneuve-nek. Frank Herbert megfilmesíthetetlennek tartott regényét, az 1965-ben kiadott Dűnét kellett filmre vinnie úgy, hogy az évtizedek során kimondva vagy kimondatlanul sci-fik és fantasyk tömege inspirálódott Herbert történetéből. Ha a David Lynch rendezésében a nyolcvanas években bemutatott, a rendezője által is gyűlölt adaptációt nem számoljuk, anélkül is túlontúl ismerős már a sztori sok-sok eleme, emiatt már egyáltalán nem hat olyan frissnek, mintha régebben készült volna el.

Mindent a szemnek?

Az viszont kétségtelen tény, hogy mostanra már rendelkezésre áll olyan technológia, hogy a Herbert által megálmodott univerzumot különösebb kompromisszumok nélkül filmre lehessen vinni, egy elképesztő világ elképesztő képeit valósítva meg. Ha valamiért mindenképp dicséret illeti Denis Villeneuve rendezőt, akkor azért, mert ezt kifogástalanul, az elvárásokat is túlszárnyalva valósította meg. A Dűne képeit nézni szájtátós, hajmeresztő élmény, a VFX-lóláb csak nagyon ritkán lóg ki (főképp a gigászi tömegjeleneteknél érződik, hogy a mutatott embertömeg digitális kreáció), és a képei szinte beleégnek a retinánkba.

Javier Bardem (Fotó: Profimedia)

A fenti dicséret persze akár az első résznek is szólhatna, de Villeneuve itt még egy kicsit tovább megy: már-már Leni Riefenstahl német seregeket bemutató képeit idézi meg például a Harkonnen seregek felvonulásának bemutatásakor, a csaták pedig minden eddiginél nagyobbak. A homokférgek ezúttal már csapatostul jönnek, és a rendező olyan gigászi tömegjeleneteket adagol, hogy szinte rám szakadt az IMAX-vászon, mert alig bírta el a monumentalitást.

Bele a közepébe

Az első résszel 2021-ben sok bajom volt, de legfőképp az, hogy bár a játékideje 155 percesre nyúlt, túlságosan érződött rajta, hogy csak egy történet bevezetőjét kaptuk meg, az egész egy nagy expozíció volt. Mire igazán beindult volna a sztori, pont akkor ért véget. A szűk marokkal mért történéseket gazdag világbemutatással és a szereplők alapos felvezetésével próbálták helyettesíteni, és tény, hogy jót tett a filmnek, hogy gyorsan felskiccelt karaktervázlatok helyett itt komplexebb figurák vonultak fel, de engem ez sem kárpótolt azért, hogy igazából még egy fél filmet se kaptam a mozijegy áráért, csak egy bevezetőt. Az pedig különösen bosszantó volt, hogy akkor még nem lehetett biztosan tudni, hogy a Warner stúdió biztosan berendeli-e a folytatást.

Fotó: Profimedia

Ha valamit, akkor ezt a hibát a folytatás biztosan kiküszöbölte: ez a 166 perc már tényleg cselekményben gazdag, és kimondottan jót tesz neki, hogy már nem kell sokat vesződnie a karakterek és az őket körülvevő világ szabályainak bemutatásával. Paul Atreides rögtön a dolgok sűrűjébe kerül, és arra sem kell sokat várnunk, hogy egy masszív sivatagi akciójelenetet kapjunk, amivel Denis Villeneuve rögtön jelzi nekünk, hogy ez a mozi sokkal akciódúsabb lesz az előzménynél.

Aki azért vált jegyet a Dűne folytatására, mert arra kíváncsi, hogy milyen elképesztő látványra és hihetetlen akciójelenetekre képes 2024-ben Hollywood, amikor megadják az időt és a pénzt a trükkök elkészítésére és a folyamatot egy magabiztos, jó rendező irányítja, az jó helyen kopogtat, és valószínűleg nem lesznek komoly ellenérzései a film megtekintése után.

Messiás-komplexus

Nekem azonban a 166 perc túl sok idő ahhoz, hogy pusztán a bámulatosan kivitelezett, monumentális képekkel és fantáziadús akciójelenetekkel ki lehessen tölteni azt. Márpedig ezt, és a különleges atmoszférát leszámítva a Dűne folytatása elég keveset nyújt, sőt a cselekményvezetése kimondottan önismétlő, miközben nem igazán bontja ki azt, amit ki kéne. Villeneuve nem igazán érzékelteti velünk az időt, amit Paul Atraides a fremenek között tölt, egyszerűen túl gyorsan történik meg a fremenné válása, túl gyorsan és túl egyértelműen válik a messiásukká.

Timothee Chalamet (Fotó: Profimedia)

A film sztorija gyakorlatilag próbatételek sorozata: Paul különféle módokon bizonyítja a fremen népnek és a nép vezetőinek, hogy ő tényleg az a nagy vezető, akire vártak, és ezen jelenetek mindegyike úgy végződik, hogy a fremenek leborulnak a nagy-nagy Paul Atreides előtt. Aki érdekes módon úgy válik messiássá, hogy közben végig arról papol, hogy nem akar messiássá válni. Mint amikor valaki váratlanul ajándékot ad nekünk, és szóban ugyan jelezzük, hogy igazán nem kellett volna, erre semmi szükség nincsen, de azért gyorsan eltesszük és kimondottan örülünk neki.

Valószínűleg Atreides messiássá válása azért sem kétséges egy pillanatig sem, mert ami visszatarthatná őt – a fremen lány, Chani iránt érzett szerelme –, az a vásznon egyáltalán nem működik.

Tudjuk, hogy Timothée Chalamet és Zendaya a való életben kedvelik egymást, de itt ennél jóval több kéne, egy szenvedélyes, mindent elhomályosító szerelmet kellene látnunk kettejük között, hogy komolyan elhiggyük Paul kétségeit, csakhogy ez a két színész között nem születik meg.

Enélkül azonban csak szóban maradnak velünk Paul kétségei a sorsával, a jövőjével kapcsolatban, az útja ugyanis túlzottan egyenes és egyértelmű.

Atreides vagy Harkonnen?

Azért nyilván jár egy piros pont, hogy Paul Atreides nemcsak egy jóképű jófiú, hanem sokkal árnyaltabb ennél, azonban Villeneuve mintha néha átesne a ló túloldalára. A film végére milliók által imádott Atreides egyfajta félelmetes vallási vezetővé, és egy bolygó egyértelmű uralkodójává válik, aki ráadásul az univerzum fölötti uralomra tör, de mire ehhez a ponthoz érünk, egyáltalán nem éreztem azt, hogy jó dolog szurkolni a sikeréért.

Amennyiben a Harkonnenek kinézetre nem volnának ilyen ocsmányak (a tarkopaszság és a szemöldök hiánya még Austin Butlert is képes elcsúfítani), nem vagyok biztos benne, hogy sokkal rosszabb opciónak számítanának Paul Atreidesnél, még akkor sem, ha a rendező olyan, Darth Vader óta lejárt lemeznek számító módon próbálja bizonyítani a gonoszságukat, hogy rendre kinyírják valamelyik emberüket, aki nem azt mondja, amit épp hallani szeretnének.

Austin Butler a Dűne második részében (Fotó: Profimedia)

A film mellett szól, hogy ezúttal tényleg úgy érezzük, hogy egy kerek egész sztorit kaptunk, és ez még úgy is igaz, hogy Denis Villeneuve szándékosan nyitva hagyja a befejezést. Sejteti, hogy még monumentálisabb történések várnak a fremenek új messiására és a fűszer (amennyire fontos elem volt az első filmben, annyira lényegtelenné válik a másodikban) mindenható urára a folytatásban, de ettől ez még szépen le lett kerekítve. A rendező állítása szerint még egy Dűne-filmet szeretne készíteni. Viszont nem akarja elsietni a dolgot, így a harmadik rész aligha valósulhat meg a következő két-három évben.

A Dűne: Második rész február 29-től látható a magyar mozik műsorán.

Ezt olvastad már?