„Nem volt része a büfém az előadásnak”: így forgatta fel Magyarországot az operaházi szendvicsbotrány

Negyvenegy éves vagyok, és hétvégén kirobbant büfégate elgondolkoztatott a saját operához (mint műfajhoz és mint intézményhez) való viszonyomról. Így most meg is osztom az erről szóló statisztikámat.

• Életemben egy emberrel beszéltem, aki őszintén rajongott volna az operáért és az operába járásért;
• három művet tudok mondani, amelynek a szerzőjét és a pontos címét is tudom és biztos vagyok benne, hogy opera;
• ötször voltam életemben az Operában, ebből négyszer munkaügyben, és mindössze egyszer vendégként;
• abban sem volt köszönet, de erről később.

A fentiek persze nem az operáról és nem az Andrássy úti Operaházról, inkább rólam mondanak el mindenfélét, és persze jogosan merül fel az a kérdés is, hogy miért pont én írok cikket erről a mostani botrányról; ezt mindjárt meg is magyarázom, addig is tekintsük át röviden, mi történt.

Ókovács Szilveszter főigazgató egy személyben hozott egy döntést, mely szerint a Carmina Burana című 2018. óta nagy sikerrel futó előadást ketté kell vágni egy szünettel. Ez akkora hírértékkel nem bírna, az indoklás annál inkább:

Amikor ezt megtudta, levélben lemondott pozíciójáról Bogányi Tibor rendező-karmester, méghozzá éjjel, úgy, hogy már a másnap délelőtti előadás dirigálását (ha jól értem, így hívják a karmesterkedést szakmai berkekben) sem vállalta. Facebookon is publikált levelében így indokolta döntését, amellyel valóban kellemetlen helyzetbe hozta az egész stábot:

„A döntés (mármint Ókovácsé – a szerk.) nélkülözött minden szakmai egyeztetést. A Nemzeti Opera szakmai színvonala megkérdőjelezhetetlen, ennek mindenek felett kell állnia – ezért dolgozunk éjjel nappal, erre tettük az életünket! A Carmina Burana sikere is az egységben, feltartóztathatatlan ívében rejlik – ezt söpri el a mostani döntés. Hogyan lehet egyszemélyben meghozni ezreket érintő szakmai kérdést? Hogy lehet, hogy ignorálják a produkciót megalkotó művészeti vezetőket, rendezőt, karmestert, vizuális tervezőket? Az 5 éve futó előadásokat már közel 70.000 ember látta- sikere töretlen- mai naptól kezdve a rendezői koncepcióval szemben pedig kettévágjuk az előadást!? Mindez a Nemzeti Operaházunk és kicsi országunk realitása ma.”

Ókovács Szilveszter meglepően indulatosan válaszolt, közleményét még némi kommunistázással és érzelmi zsarolással is sikerült nyakon öntenie. Azt írta, erre az egészre igenis ők tették fel az életüket és ők dolgoznak éjjel-nappal, hiszen nem csak „két hétre betérő vendégek”, mint a karmester, aki ráadásul az Operaház rendes nevét sem tudja, pontosabban azon a néven hívja az Ybl-palotát, „ahogy legutoljára a Tanácsköztársaság alatt” nevezték. A botrány műbalhé, és – a kormánypropaganda egyik jellegzetes szófordulatát újrahasznosítva – „több tiszteletet” követel Orffnak, az énekkarnak, az intézménynek és a beugró karmesternek.

Azon túl, hogy a fentieket nem bántotta senki, még Bogányi sem, érdekes, hogy Ókovács beszólt a „lufifújó” Indexnek, amely annak ellenére, hogy most már masszívan kormánypárti hírportál, részletesen cikkezett az ügyről és teret adott az igazgató döntését ellenzőknek is, például Miklósa Erikának, aki épp e darab szopránja, és azt mondta, „nem a büfének van Operaháza”. Ahogy ezt az országot és a médiáját ismerjük, hamarosan leszólnak valamelyik félnek, hogy álljon le.

Megszólalt még a darab művészeti vezetője, Zászkaliczky Ágnes (Bogányi karmester felesége), aki szerint „dilettáns dolog” behúzni a függönyt az egymásra épülő jelenetekből álló darab közben. Ő hívta fel a figyelmet arra az érdekes adatra is, hogy

Ezt kell megszakítani büfészünettel, azaz egy-egy felvonás így alig több mint fél órás.

Ókovács később a Blikknek elmondta, hogy inkább 75 perces a Carmina Burana, és különben is, vannak még ilyen operák; Bogányi ellen, mivel szerződést szegett, jogi lépéseket tesznek, a büfé bevételéből pedig a munkatársaknak fizetnek bérkiegészítést. Jogos kérdés, hogy miért a büfé bevételén múlik a munkatársak fizetése, de az üzenet így is egyértelmű:

A nemzetközi operaszíntéren azért viszonylag ritka, hogy az előadás felénél, egy harmincöt-negyven perces felvonás után beiktassanak egy majdnem ugyanilyen hosszú szünetet, olyan pedig még sosem történt, hogy a főigazgató a büfé bevételeivel érveljen. A nagyobb operaházak honlapjai mind ugyanazt mondják erről: előadástól függ, de egy háromórás mű esetében általában egy szünet elég. A New York Theatre Guide szerint a nagyon hosszú és sokfelvonásos operáknál a felvonások közt tíz-tíz perccel és a felénél egy nagyobb, húsz perces vagy félórás szünettel érdemes számolni. A kortárs és az Off-Broadway művek általában rövidebbek: két, legfeljebb két és fél órásak és egy szünettel adják elő őket.

A Carmina Burana egyébként szigorúan véve nem is opera, hanem „szcenikus kantáta”, méghozzá latinul, és rövidsége ellenére az Operaház egyik húzóelőadásának számít, hatalmas LED-falakkal, 3D-s „mágikus képekkel”, száztagú énekkarral, balettművészekkel, Miklósa Erikával. Ez azonban most – bocsánat, de – mellékes. Hiszen ennek az ügynek nem a Carmina Burana, nem az Operaház, Bogányi Tibor, és még csak nem is Ókovács Szilveszter a főszereplője. Ezekről nyilatkozni sem tudnék: húsz éve láttam operát először és azóta is utoljára, csak annyi van meg, hogy két Advillal vészeltem át a Figaro házasságát, és még szépen fel is kellett öltözni hozzá, szóval tényleg olyan volt az egész, mint valami szigorlat, el is ment a kedvem az egésztől. A büfébotrány azonban nem az Operáról és az operába járásról, esetleg holmi művészi integritásról és szerzői szándékról szól, vagy a lábszagú és dögunalmas „magasművészet vs. tömegszórakoztatás” című vitáról.

Hanem a magyar ember és a zabálás kapcsolatáról.

Ez az a politikai és szociokulturális törésvonalakon túlmutató front, ahol összecsapnak az indulatok. Indulatok márpedig vannak, hiszen ez a téma a nemzeti identitás egyik neuralgikus pontja. Szabad-e, ér-e zabálni bárhol, bármikor, vagy legyenek azért szakrális terek, ahova nem viszünk ételt és kész? Azt mondják az esztéták, hogy amikor felhúzzák a függönyt – operában, színházban, vagy akár moziban –, az ember belép a mágikus körbe, ahol felfüggeszti a kétkedését és átadja magát a tiszta műélvezetnek; jelenti-e ez vajon azt, hogy parizeres vizes zsömle marad az alufóliában, töltött káposzta a Carte D’or-os dobozban, kétszáz grammos sajtos-baconös chips a zacsiban? Ez az, amiről mindenkinek van véleménye, hiszen a magyar ember nem felejti el a viszonyát az ételhez csak azért, mert felöltözik szépen és operába megy. Egyszerűen túlságosan áthatja magyarságtudatunkat az elmúlt években YouTube-klipként terjedő gondolat, amelyet a hetvenes években jártak körül és zenésítettek meg szó szerint egy ismeretterjesztő műsorban:

Ebben a kérdésben márpedig most éppen az opera- és kormánypárti úri közönség diktálja a proletártempót, azaz érvel azzal, hogy „ne vicceljünk már, most mi van abban, ha az ember két operafelvonás közt betol egy szendót”, és ellenzékiek hangoztatják, hogy mindennek van határa és mégsem kellene kéteringgel megszentségteleníteni a magasművészetet. „Nekem amúgy a halálom ez a mindenhol zabálás” – írja például Pottyondi Edina a büfégate kapcsán. Nála, mint mondja, fellépéseknél is szempont, hogy hallja és látja-e, hogy eszik-e éppen a közönség. „A mozikban is gyűlöletes a csámcsogás, néha már én is zabálom a popcornt, mert egyébként elviselhetetlen a rágás zaj. Mintha bélpoklos tengerimalacokkal lennék összezárva 2500 forintért.”

A közéleti humorista akaratlanul is rámutat, hogy ez az egész mennyire a szocializációnk része: a magyar közoktatás, tudjuk jól, arról szól, hogy kamaszgyerekeket, akiknek sokkal jobb dolguk is lenne, rákényszerítsék, hogy „kussban, kaja és pia nélkül” végighallgassák a klasszikusokat. Pottyondi tanulsága az, hogy ők 16 évesen kibírták, az Opera felnőtt közönsége is ki kell, hogy bírja – az enyém meg az, hogy milyen jó, hogy felnőttként már nem kényszerítheti ilyesmire az embert senki.

Az egész vita kapcsán előkerült egy eddig méltatlanul elhanyagolt szempont is, amely egészen új színt visz a nagy nemzeti gasztrovitába: az úgynevezett büféslobbi jelenléte. Az átlagembernek fogalma sincs, legfeljebb most, az operaházi botrány kapcsán sejlik fel némileg, hogy mekkora urak a szín- és művházakban és egyéb kulturális intézményekben működő vendéglátósok és micsoda hatalmuk van a kulturális szféra alakulása felett. Pottyondi érzékletes példát hoz: még állandó helyszínén, a Dumaszínház klubhelyiségében áruló büfés is bepróbálkozott, hogy

Az Operáról szóló hírek alatti kommentekben is rendszeresen előkerül a büfésbűnözés: ömlenek a sztorik fellépőket, szervezőket megkörnyékező vendéglátósokról, akik fizetni is hajlandóak azért, hogy tovább tartson, vagy eleve legyen szünet egy-egy előadás alatt. Ők azok, akik tökélyre optimalizálták a kiszolgálást azalatt a bizonyos 15-20 perc alatt, azaz képesek a lehető legtöbb szendvicset, kávét, üdítőt kiadni. A téma azért is nagyon fontos, mert az Operaház büszke a büféjére – pontosabban büféire – és szereti is mutogatni őket. A felújítás óta három szinten három különböző „gasztroélményt” kínál az intézmény: a Feszty Bár és a Puncs Bár után két éve megnyitott az Opera Café is, Andrássy úti terasszal és előadásközi szünetre (is) hangolt kiszolgálással.

Az Opera vendégeinek etetését-itatását a magyar gasztronómiai és üzleti körökben – és most nagyon diplomatikusan fogalmazunk – megkerülhetetlen Zsidai Csoport végzi. (Emlékeztetőül: Zsidai Roy Orbán Ráhel mentora volt, cége pedig nagyon-nagyon olcsón bérel önkormányzat és állami ingatlanokat is frekventált helyeken, de mindig tagadták, hogy kormányzati kapcsolataik révén jutottak volna pozíciókhoz.) Az Opera kéteringjéről szóló sajtóközleményekből és a hivatalos menüből a következők derülnek ki. (A stílust igyekeztünk érintetlenül hagyni.)

Az újranyitást követően a kínálat is követi a modernizációt, lekövetve a változó vendégigényeket.

Az üzemeltetők figyelembe veszik, hogy a látogatóknak mennyi idő áll rendelkezésre a Feszty Bárban, amelyet sok vendég célba vesz a szünetekben.

Már működik az előrendelés, hogy a látogatók sorbanállás nélkül fogyaszthassanak az előadások szünetében, és elindult a páholybekészítés is, hogy az előadás szünetében a páholyban koccinthassanak a vendégek.

A klasszikus éttermi élményről az Opera Café gondoskodik majd, ahová az előadás szünetében inkább csak egy kávéra, egy pohár pezsgőre vagy egy süteményre van lehetőség.

A Caféban 1680 forint egy cappuccino, 4280 egy csirkés cézársaláta, 1280 egy linzer, de vacsorázhatunk is gulyáslevest (4960 forint) vagy csirkepaprikást (5560 forint).

Ezekből talán mindenki összerakhatja, miért olyan fontos Ókovácsnak, hogy saját karmester-rendezőjét és művészeit kész tények elé állítva beterelje a vendégsereget a büfébe egy folyamatosan telt házzal futó előadás közben.

Az egész vitában – nem szándékos, de ettől még borzalmas szóviccel élve – üdítő kivételt jelent egy színházi büfés, Takács László Attila kommentje, amelyet változtatás nélkül közlünk.