A századforduló tájékán a tetoválás már korántsem számított olyan törvényenkívüli vagy barbár gyakorlatnak, mint korábban – legalábbis a viktoriánius kor kellemes és eseménytelen végnapjait élő Angliában egészen biztosan nem. A jobb társaságból való úriemberek és hölgyek egyaránt szívesen látogattak egy bizonyos londoni stúdiót, vagyis Sutherland Macdonald műtermét, ahol hűsítő italok, barátságosan lobogó kályhatűz és a legmodernebb elektromos tetoválógép várta azokat, akik szívesen varrattak magukra valami divatosat: japán sárkányt, az utolsó vacsorát, komplett rókavadászatot, kígyót, gyíkot, békát vagy arab, burmai és egyéb egzotikus szavakat. A katonatisztek az ezredjelvényüket tetováltatták a bőrükre, az arisztokraták a családi címert, a nők pedig tartós sminket az arcukra.
Nem túlzás azt állítani, hogy jelenleg férfiak, sőt nők tízezreit díszítik tetoválások Angliában – írta a londoni Strand Magazine 1897-ben (egy évvel később egy másik csak Londonban 100 ezerre teszi a tetováltak számát). A riport szerint a művészi igénnyel készült tetoválások zöme jelenleg Angliában, Amerikában, Burmában és Japánban készül, továbbá az is kiderül innen, hogy Nagy-Britanniában a tetovált bőr iránti rajongás a normann hódítás előtti időkre nyúlik vissza. Cikkében a szerző hosszasan méltatja Sutherland Macdonaldot is, aki “az első brit tetoválóművész, aki nyilvános stúdiót nyitott, a The Hammamot a londoni Jermyn Streeten.”
Sutherland Macdonald egyik tetoválása (forrás: publicdomainreview)
Az, hogy a Macdonald által készített tetoválásokról viszonylag sok fotó maradt fent, elsősorban annak köszönhető, hogy az úri közönség egyes tagjai bizonyos ábrák felhasználási jogára kizárólagos szerződést kötöttek a művésszel, azaz más ezeket – legalábbis legálisan – nem varrathatta magára; így a képek a szerzői jogi hivatal számára készültek, amely kötelességből megőrizte őket.
A tetoválás Angliában a 19. század vége felé vált a felsőbb osztályok tagjainak egyik legfőbb divathóbortjává. Ahogy maga Macdonald is nyilatkozta egy 1889-es interjúban a Pall Mall Gazette-ben: Sok nemesembert tetováltam ki, és számos nemes hölgyet is. A trendet alighanem Viktória királynő fia, Albert Eduárd walesi herceg (később VII. Eduárd néven király) indította el azzal, hogy a Jordán-folyónál tett látogatása során varratta ki magát magát, később pedig fiait állítólag Japánban tetováltatta Hori Chiyóval, a távol-keleti szigetország leghíresebb tetoválómesterével.
Egy 1989-es cikk, amely a Tetovált királyi család címet viseli, a tetoválást a léhűtő arisztokraták kedvenc időtöltésének nevezte, és néhányat meg is említett a főrangú tetováltak közül – Alekszandr Mihajlovics Romanovorosz nagyherceg, Waldemar dán herceg és hercegnő, Olga görög királynő, Oszkár svéd király, a yorki herceg, Konstantin nagyherceg, Lady Randolph Churchill – sokukat egyébként maga Macdonald varrta ki.
Macdonald zsenialitása elsősorban abban rejlett, hogy művészi szintre emelte a tetoválást: ami nem is elsősorban azt jelentette, hogy tehetségesebb rajzolt kortársainál, hanem inkább azt, hogy önmarketingben ezen a piacon nemigen akadt párja. A tizenkilencedik század elején a tetoválások viselése még gyanús dolognak számított – ezekkel a mintákkal a leginkább tengerészek, katonák és visszaeső bűnözők testén lehetett találkozni, és bár időnként az orvosi szakirodalom vagy a kriminológiai kézikönyvek foglalkoztak a jelenséggel, az átlagember előtt jobbára rejtve maradt. Macdonald azonban alaposan felforgatta az addigi gyakorlatot azzal, hogy fehér köpenyt viselt (akár egy orvos), a legújabb technológiákat használta (neki tulajdonítják az első elektromos tetoválógép feltalálását), egy népszerű török fürdő közelében működött (az akkori orientalista divatot követte műtermének berendezése is), és törvényes praxist jegyeztetett be, ami gyakorlatilag egy új üzleti kategória létrehozását tette szükségessé. Önmagára csakis mint tetoválóművész hivatkozott, ezzel is jelezve, hogy nem holmi szakmunkással van dolga a klienseknek, hanem egyenesen a műfaj Michelangelójával.