Pár éve talán még az volt a közvélekedés, hogy Marthe de Méligny a posztimpresszionista francia festő, Pierre Bonnard múzsája volt. Ma már nem intézhető el a kettejük kapcsolata ennyivel. Egyrészt közelebbről megnézve gyorsan rájöhetünk, hogy sokkal több volt ő ennél, másrészt a múzsa kifejezés az utóbbi években kapott egy negatív, degradáló mellékzöngét – tegyük hozzá: megérdemelten. A szó szinte mindig nőkre vonatkozott, gyakran olyan nőkre, akik valójában rendkívül sokféleképpen voltak hatással a művészek életére, de a múzsa jelző mégis passzív ihletforrássá degradálta őket.
Bonnard: Egy festő szerelme (Fotó: Vertigo Média)
A festményei harmadán a szerelme szerepelt
Pierre Bonnard és Marthe neve nemcsak hazánkban kevésbé közismert, a hazájukban, Franciaországban sem tartoznak a legismertebb nevek közé. Martin Provost rendező is érdekes módon került kapcsolatba a művészetükkel. Egy közös barátjukon keresztül felkereste őt Marthe unokahúga, hogy figyelmébe ajánlja a rokona történetét. Provost egy kicsit utánaolvasott a párosnak, és azonnal érezte, hogy ez a történet filmért kiált.
Szeretek életrajzi filmeket készíteni, de annak nem látom értelmét, hogy nagyon ismert emberekről forgassak filmet. Egy Picasso nem szorul rá arra, hogy ráirányítsam a reflektorfényt, de az már annál érdekesebb feladat volt, hogy megismertessem az emberekkel Pierre és Marthe Bonnard nevét
– magyarázta az nlc kérdésére Párizsban, amikor januárban beszélgettünk.
Fotó: Vertigo Média
Pierre és Marthe 1893-ban találkoztak először egymással, és – legalábbis a férfi részéről – ez szerelem volt az első látásra. Ők ketten nagyon korán eldöntötték, hogy összeköltöznek és együtt fognak megöregedni. Ezzel Marthe vált Pierre művészetének központi szereplőjévé, a festményeinek mintegy harmadán ő látható, és ezeknek a képeknek a jó része akt. A festmények és rajzok sokszor nagyon intimek. Marthe fekszik a párnák közt szeretkezés után vagy meztelenül agyagozik a kertben és persze ott van az iszonyatos mennyiségű festmény, ami kádban ábrázolja őt, mintha az élete nagy része fürdéssel telne.
Szerintem a szerelmük erejét jelzi, hogy Pierre sohasem unt rá témaként Marthe-ra, egész élete során készítette a róla szóló képeket. Bizonyos szempontból a megszállottjává vált, szerintem van abban valami erőszakos és kegyetlen, ha valakit ilyen részletességgel és ilyen megszállottsággal tanulmányoznak évtizedeken keresztül. Marthe egész életében rejtélyt jelentett Pierre-nek, részben azért, mert a kapcsolatuk elején a nő hazudott neki az előéletéről, és ez hozzájárult a kiismerhetetlenségéhez. Emiatt lehet, hogy az arcát sosem festette meg igazán, mindig rejtélyes maradt.
Ezt már a népszerű francia sztár, Vincent Macaigne meséli nekünk, aki a filmben Pierre Bonnard bőrébe bújt.
Fotó: Vertigo Média
Elvonultan, távol a nyüzsgő művészvilágtól
Pierre Bonnard már a maga idejében sem tartozott az igazán sztárolt festők közé, ami részben annak a döntésének volt köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy megismerte Marthe-t, ők ketten Párizsból vidékre költöztek, távol a művészvilág nyüzsgésétől és az emberektől.
Marthe nem szerette a művészi köröket, kicsit szégyellte köztük a szerény származását. Azt érezte, hogy folyton szerepet kell játszania az emberek között, és idővel kialakult a szociofóbiája. De nem kényszerítette Pierre-t a költözésre, ebben a férfi is partner volt, aki szintúgy szerette a nyugalmat és a természet közelségét
– meséli az nlc-nek a Marthe bőrébe bújó Cécile De France, akit a magyar nézők többnyire a Lakótársat keresünk és a Magasfeszültség című filmekből ismerhetnek.
Fotó: Vertigo Média
Kettejük kapcsolatának bemutatásában sokáig létezett egy felszínes olvasat, miszerint a nő behálózta az ünnepelt festőt, majd a féltékenysége, a paranoiája és a szociofóbiája miatt vidékre költözött vele, szándékosan szakítva ki őt a saját közegéből, de az ennél kicsit értőbb és kevésbé férfiközpontú értelmezés már rámutat, hogy bár Marthe valóban paranoid hajlamú volt, az együttélés vidéken két felnőtt, egymásba fülig szerelmes ember közös döntéseként valósult meg.
„Marthe nem volt elkövető, de áldozat sem” – mondja erről Cécile De France. Ráadásul a nő a híresztelések ellenére azért nem volt teljesen antiszociális. Claude Monet például nagyrészt Marthe és Pierre hatására döntött úgy, hogy Givenchybe költözik élvezni a nyugalmat, és maga is többször látogatta meg az otthonukban Bonnard-ékat.
„Hűséges, de nem testi értelemben”
Martin Provost számára komoly kihívást jelentett, hogy bár a festményeknek, rajzoknak, fotóknak és leveleknek köszönhetően sok információval rendelkezett a párosról, azt ő maga sem tudhatta, hogy pontosan milyen volt az életük otthon, a négy fal között. „Erre szolgál az alkotói intuícióm. A többi információ alapján nekem kell betömnöm a hézagokat” – mondja. Néhány szaftos részlet azonban fennmaradt a kapcsolatból. Például az, hogy bár Pierre és Marthe odáig voltak egymásért, ez nem tartotta vissza a férfit attól, hogy viszonyokat kezdjen.
Pierre-nek két szeretője volt Marthe mellett, Renée és Lucienne. Az utóbbi egy fiút is szült neki, ez utólag DNS-teszttel is bizonyítást nyert. A film azonban nem bírta el két szerető szálát, ezért kettejük közül Renée-t választottam. Ő a fiatalságot jelentette Bonnard számára, és Marthe a fiatalságát komoly fenyegetésnek érezte. Lucienne kevésbé jelentett számára fenyegetést, mert férjezett volt és hozzá hasonló korú. Renée még Bonnard művészetében is megjelent, a hármójukról készült kép bizonyítja, hogy egy darabig Renée, Pierre és Marthe édeshármast alkottak. Az idill azonban gyorsan megtört, mert Renée minden szempontból Marthe ellentéte volt. Ahogy a filmben is mutatjuk, Bonnard tényleg elutazott Renée-vel Olaszországba, és az volt a tervük, hogy összeházasodnak. Renée még a szüleinek is bemutatta a festőt. Annyit változtattunk, hogy miután Pierre otthagyta őt, Renée valójában nem Rómában követett el öngyilkosságot, hanem Párizsban, miután hazatért Olaszországból, de az öngyilkossága módját tényleg egy Caravaggio-festmény ihlette.
Fotó: Vertigo Média
Egy férfi, aki a megszállottságig tanulmányozza álmai nőjét, miközben megcsalja őt, az egyik szeretője öngyilkos lesz, a másik pedig gyereket szül neki. Ez alapján akár szörnyű figurának is gondolhatnánk Pierre Bonnard-t, de Martin Provost szerint nem eszik ilyen forrón a kását:
Pierre Bonnard nem volt rossz ember. Az évek során sokat változott pozitív irányba, az élete utolsó éveiben gondoskodott a beteg Marthe-ről és ápolta őt. Az orvosok azt jósolták Marthe-nak, hogy nem fogja megélni a negyvenet, mégis hatvanöt évig élt. Amikor Marthe elkezdett próbálkozni a festéssel, Pierre melléállt, bátorította a törekvéseit, és rávette, hogy vegyen leckéket és tanuljon. Szerintem a hűség nem feltétlenül fizikai értelemben lényeges, márpedig lelki értelemben Bonnard egész életében ott volt Marthe oldalán.
Pierre és Marthe/Vincent és Cécile
A két főszerep a két színésztől más-más hozzáállást igényelt. Cécile De France-t először a rendező nem gondolta megfelelő választásnak, ugyanis túl öregnek tartotta a szerephez, ám miután személyesen is találkozott a színésznővel, rájött, hogy pont ilyen kisugárzásra van szüksége.
Valamennyire szabadon tudtam dolgozni a karakterrel, mert Marthe nem volt annyira ismert, volt némi szabadságom abban, hogyan építem fel őt. Vincent-nek nehezebb dolga volt Bonnard-ral ilyen szempontból.
Fotó: Vertigo Média
Bonnard szerepére a rendező húzott egy merészet, ugyanis a franciák ügyeletes Woody Allenjét, a karrierje nagy részében nagyvárosi, értelmiségi neurotikus alakokat játszó Vincent Macaigne-t kérte fel. A színész jelenleg olyan népszerű, hogy minden évben van 4-5 filmszerepe.
Azt volt nehéz elérni, hogy ebben a szerepben maga mögött hagyjon mindent, amiről a nézők ismerik. Itt teljes mértékben a karakterré kellett válnia, nem használhatta a szokásos eszközeit. A forgatás elején ez nehezebben ment, majd egyre könnyebben. Másképp kellett dolgoznia, mint amit megszokott, és még festenie is kellett
– mondta róla Provost. De miért fontos, hogy egy színész annyira hasonlítson arra, akit játszik, ha a mai nézők közül alig ismeri valaki Pierre Bonnard-t?
Ha egy valóban létező ember bőrébe bújsz, bizonyos szempontból szellemet idézel. Attól, hogy az emberek nem ismerik annyira, hogy ki volt ő, te még felelősséggel tartozol érte, hiszen magadra vállaltad, hogy életre kelted
– mondja Macaigne, aki azt is vállalta, hogy a szerep kedvéért megválik néhány kilótól. Mondjuk mostanában a súlyváltoztatást amúgy is már-már Christian Balere emlékeztető rutinnal csinálja.
Először akkor változtattam a súlyomon, amikor pár éve együtt akartam dolgozni Laurent Lafitte-tel, aki elmondta, hogy szeretné, ha kicsit ducibb lennék a filmjében. Aztán következett az Orvos a sötétben című film, amihez viszont le kellett fogynom, és le is dobtam 25 kilót. Aztán újra híznom kellett, majd megint fogyni, szóval az utóbbi éveimre a folytonos változás volt jellemző. Ha az embert meg akarják öregíteni egy filmhez, megoldják a sminkesek, de ha vannak rajtad pluszkilók és vékonynak akarsz látszani, az nem megy másképp, csak fogyókúra által. Bonnard szerepe kedvéért is fogynom kellett, mert tudjuk Pierre Bonnard-ról, hogy vékony fickó volt. Szeretem, ha egy rendezőnek van elképzelése arról, hogyan szeretne engem használni, és igazán izgalmas kihívás ennek eleget tenni. Mondjuk az elmúlt évek hatására észrevettem, hogy határozottan jobban érzem magam a bőrömben, ha nincs rajtam túlsúly, szóval már kétszer is meggondolom, vállaljak-e hízókúrát egy szerep kedvéért. Túlsúllyal másképp mozogsz, többet izzadsz, másképp érzed magad, és nem a jó értelemben.
Macaigne a kérdésemre elmondja, hogy egyre fontosabb számára, hogy karakteres, egyedi hangú rendezőkkel dolgozzon együtt, és ehhez nemcsak Franciaországban keres partnereket. Lehet, hogy a válasza csak a magyarságomnak szól, de az interjú egy pontján megjegyzi, hogy nagyon szívesen dolgozna együtt Mundruczó Kornéllal. Reméljük, ő is olvassa majd e sorokat, hátha összejön a dolog.
A Bonnard: Egy festő szerelme már látható a mozik műsorán.
