Pontosabban nem nekünk mutatja meg, hanem az amerikaiaknak, és nekik nem is árt az emlékeztető. Az Egyesült Államok területén ugyanis háború utoljára a XIX. században zajlott, amikor észak és dél feszült egymásnak. Nem csoda, hogy most sem egy külső ellenségtől félnek igazán – a világ legerősebb hadseregét megtámadni és legyőzni a saját kontinensén valljuk be, kivitelezhetetlennek tűnik – , hanem önmaguktól.
A Polgárháború című mozi szándékosan arra a feszültségre és polarizáltságra épít, ami már amúgy is jelen van az amerikai társadalomban, és ami a Capitolium megtámadásakor csúcsosodott ki. Ha ezt kicsit továbbgondoljuk, nem olyan nehéz egy polgárháborúra asszociálni, mint ahogy Alex Garland rendező (Ex Machina) tette a Polgárháború című filmjében.
Kirsten Dunst és Cailee Spaeny a Polgárháború egyik jelenetében (forrás: Fórum Hungary)
A háború házhoz jön
Garland filmjét már azelőtt számos támadás érte, hogy bárki láthatta volna. Egyrészt az író-rendező brit, és nem amerikai, ezért sokan inzultusnak vették, hogy pont egy brit akar mesélni nekik az amerikai társadalom megosztottságáról. Másrészt az előzetesből kiderült, hogy a filmbéli konfliktus Washington és a hozzá hűséges államok, valamint a Texas és Kalifornia által alkotott Nyugati Erők között tört ki. Márpedig az Egyesült Államok jelenlegi helyzetében elképzelhetetlennek tűnik, hogy pont az egymással merőben ellentétes elveket valló Texas és Kalifornia lépjen szövetségre, ami a kritikusok szerint azt jelenti, hogy Garland egyáltalán nem ismeri az amerikaiakat.
Csakhogy a Polgárháború lényege nem az, hogy a jelenlegi politikai oldalak tükörképét mutassa meg, a rendezőnek esze ágában sem volt direkt politizálni. A filmjéből még az sem derül ki egyértelműen, mi miatt tört ki pontosan az egész harci helyzet, mindössze félinformációkból és félmondatokból vonhatunk le következtetéseket. A Polgárháború azonban nem az okokat keresi, inkább csak azt akarja megmutatni, hogy mi történne, ha a híradóriportokból és külföldi haditudósításokból ismert embertelen helyzetek amerikai földön, amerikaiakkal történnének meg. Pont emiatt valószínűleg az amerikai nézők körében hatásosabbnak bizonyulhat, lévén elsősorban rájuk épít, őket akarja sokkolni.
Haditudósítók akcióban (forrás: Fórum Hungary)
Az értelmetlen erőszak hálójában
A háború azonban ettől még univerzális dolog, a jó háborúellenes filmek üzenete pedig mindig az, hogy az egész annyira értelmetlen, erőszakos és annyira felborít mindent, hogy a legjobban mindenki azzal jár, ha inkább bele se kezdünk. Márpedig a Polgárháború egy jó háborúellenes film. Egészen az utolsó, felettébb látványos nagyjelenetig nem glorifikálja a háborút, és nem próbálja menőnek mutatni. Igazi háborút egészen a végéig nem is nagyon láthatunk benne, inkább csak belekapunk a hangulatába itt-ott. Az újságíró és fotóriporter főhőseink belekeverednek egy öngyilkos merénylettel társuló véres tüntetésbe, túl kell élniük egy önjelölt mesterlövész ámokfutását, benzinkutas redneckek miatt kell aggódniuk vagy épp katonákat követnek egy ellenségekkel teli épület kifüstölése közben. A halálhoz pedig akkor kerülnek a legközelebb, amikor véletlenül rátalálnak néhány felfegyverzett milicistára, akik épp egy tömegsírt próbálnak betemetni, benne csupa kivégzett civillel.
Eközben nagyjából 1300 kilométert autóznak a kihalt, polgárháborús Amerika zombifilmeket idéző országútjain, meglátogatnak egy menekülttábort, látnak egy kisvárost, amit mintha elkerült volna a polgárháborúzás híre és rengeteg felesleges pusztításnak és halálnak lesznek szemtanúi.
Nem a sztori a lényeg, a Polgárháborúban, hanem az, amit bemutat. Hogyan válnak otthonok és városok a pusztítás sivatagává, és mennyire nincs értelme ennek az egésznek.
A film nem véletlenül tesz meg pont riportereket a hőseivé: maga is azzal akar hatni, hogy bár fiktív a történet, dokumentumfilmeket és híradós közvetítéseket idéző stílusban próbálja megmutatni nekünk a borzalmakat. Ráadásul az újságírók nem harcoló felek, ők pártatlanul próbálják megmutatni mindazt, ami körülöttük történik.
A Polgárháború hatásos film, a napfényes, idilli tájakon elkövetett erőszakos rémtettek a bőrünk alá kúsznak, és a rendező csak a végén téveszt arányt. A film végi nagy ostromjelenet sajnos túlságosan menő és akciódús lett, már-már egy FPS (first person shooter) játék közepében érezhetjük magunkat, és itt már logikai hibák és ordítóan klisés pillanatok is megzavarják a befogadást. Kár ezekért, mert semmi szükség nem volt rájuk: a csodás Kirsten Dunst arckifejezéseinél és tekinteténél úgysem adja jobban semmi vissza a pusztítás értelmetlenségét és a csalódottságot az emberiségben.
A Polgárháború már látható a mozik műsorán.
