Interjú Andrew Macdonalddal, a Trainspotting, a 28 nappal később és az Ex Machina producerével.

Bár a nagyapja, Emeric Pressburger (született Miskolcon, Pressburger Imre József néven) nem gondolt túl jó szívvel Magyarországra az után, hogy a családja odaveszett a koncentrációs táborokban, és a szocializmust sem szívlelte, az angliai házában a magyar konyha volt az úr, és élete egyik nagy, sokat ismételt sztorija volt, hogy élőben láthatta a legendás 6:3-as meccset a Wembley-ben. Az unokái követték őt a filmművészeti pályán.

Egyikükből, Kevin Macdonaldból sikeres filmrendező lett, aki a Zuhanás a csendbe és Az utolsó skót király című filmjeivel beírta magát a filmtörténetbe, míg az idősebbik, Andrew Macdonald producerként kulcsszerepet vállalt a brit filmművészet kilencvenes évekbeli megújításában az olyan filmjeivel, mint a Sekély sírhant vagy a Trainspotting. A neves producer a népes családjával érkezett Budapestre, ahol a Budapesti Klasszikus Filmmaraton keretében az ő és a nagyapja korábbi munkáit is vetítették. Az Uránia moziban ültünk le beszélgetni.

Nemrég újranéztem az első filmedet, a Sekély sírhantot. Mintha mit sem öregedett volna.

Akkor még nagyon fiatalok voltunk. Jól tudom, hogy a filmet csak 1997-ben, három évvel az angol bemutató után mutatták be Magyarországon?

Fotó: Neményi Márton

Igen, így történt. A kilencvenes években gyakran előfordult, hogy sokat késtek a filmek. Emlékszem, a Sikoly első részére is két évet vártunk.

Őrület.

Épp egy sztrájk közepén vagyunk, szinte a teljes amerikai filmipar leállt. Bár te főképp az Egyesült Királyságban dolgozol, téged hogyan érint mindez? Mit gondolsz róla?

A nagyvállalatok óriási összegeket költöttek el arra az elmúlt években, hogy beindítsák a streamingszolgáltatásaikat. Most rájöttek, hogy túl sokat költenek. Úgy hiszem, érdekes változásoknak leszünk szemtanúi, amint véget érnek a sztrájkok. Sokkal kevesebbet fognak költeni, mint azelőtt, ezért sokkal kevesebb film és sorozat készül majd. Emellett arra tippelek, hogy több bekebelezést is láthatunk majd. Jelenleg nagyon sok a streamingszolgáltató. Biztosra veszem, hogy a nagyobbak több kisebbet fel fognak vásárolni. Lesz mondjuk öt év múlva Warner Bros? Nem vagyok benne biztos.

Filmstúdiókkal és streamerekkel is van munkatapasztalatod. Mi a különbség abban, hogy melyiknek dolgozol?

A mozibemutatóban gondolkodó forgalmazók hagyják lélegezni a filmeket. Több levegőt, több oxigént hagynak nekik. El akarják vinni a filmet fesztiválokra. Meg akarják mutatni a sajtónak. Dolgoznak azon, hogy a nézők érdeklődjenek a film iránt és szeressék azt. A streamerek nem akarnak mást, csak egy újabb kontentet a többi mellé. Úgy vannak vele, hogy a többit majd megoldja az algoritmusuk. A legtöbb esetben szinte semmit nem költenek reklámra. Ez azonban kicsit kezd megváltozni. Izgalmas látni, amit most az Apple TV+ a Megfojtott virágokkal és a Napóleonnal csinál. Szerintem kezdenek ők is rájönni, hogy egy film nemcsak egyféleképpen válhat hasznukra. Ahelyett, hogy csak bedobnák a többi tartalmuk közé, bemutathatják még moziban, eladhatják drágán PVOD-on, kölcsönadhatják más streamingszolgáltatóknak… Sok pénztől estek el azzal, hogy korábban nem így csinálták.

És az olyan saját projektjeidet, mint a Never Let Me Go tévésorozat, a 28 nappal később vagy Alex Garland új filmje, hogyan érinti a sztrájk?

A Never Let Me Go sorozatot a Disney, vagyis az FX még a sztrájk előtt törölte spórolásból. Alex Garland új filmje, a Civil War már leforgott, ott már az utómunka zajlik.

Közel harminc éve kezdted a filmes pályát. Emlékszel még, milyen reményekkel vágtál bele?

Elsősorban Steven Soderbergh és a többi amerikai független filmes inspirált, mint a Coen testvérek vagy Spike Lee. Energikusak voltak, mindenáron filmet akartak csinálni, és közönségük is volt. Akkoriban a brit filmek nem igazán vették figyelembe a közönséget. Az volt a célom, hogy brit karakterekkel, brit érzékenységgel készítsek filmeket az amerikai függetlenek szellemében, a fiatal közönségnek.

Fotó: Neményi Márton

A Sekély sírhant nagyon-nagyon kevés pénzből készült. Nem tartottál attól, hogy nem lesz pénzetek befejezni?

Attól nem, mert a finanszírozónknak volt erre az esetre biztosítása. Attól viszont féltem, hogy nem találunk majd neki forgalmazót. A Sekély sírhant és a Trainspotting sikerében óriási szerepe volt annak, hogy a Polygram cég beszállt a filmforgalmazásba. Ők korábban csak a zeneiparban dolgoztak, és miután iszonyatosan megszedték magukat a brit bandákon, úgy gondolták, a brit filmeket is sikerre tudják vinni. Végül is a polcokon a CD-k mellé oda tudták rakni a VHS-t meg a DVD-t is. Hittek bennünk, agresszív kampányokkal álltak be a filmjeink mögé. A kilencvenes évek számos brit filmsikere mögött ők álltak, ők csináltak sztárt Danny Boyle-ból és Richard Curtisből.

A Sekély sírhantnál és a Trainspottingnál összeállt egy nyerő csapat: Danny Boyle rendező, John Hodge forgatókönyvíró, Ewan McGregor és te. Végül miért mentetek szét?

Nézd, nagyon könnyű egy csapatnak együtt maradni addig, amíg sorra jönnek a sikerek. Ha beüt a krach, már sokkal nehezebb. Ugyanez történt a nagyapámmal is. Hosszú ideig dolgozott együtt sikeresen Michael Powellel és másokkal, és amíg jöttek a sikerek, nem is volt gond.

Azért nektek igazán nagy, látványos bukásotok sosem volt. Még A part és a Napfény is visszahozta az árát…

A part sikeréhez önmagában Leonardo DiCaprio elég volt. Nem volt kirobbanó siker, de nem veszített rajta a forgalmazó. A Napfény ennél azért rosszabb helyzetet hozott, de ott sem az anyagi bukás okozta a problémákat, hanem inkább a kreatív nézeteltérések. Danny Boyle és a forgatókönyvet író Alex Garland nehezen jöttek ki egymással. Mindkettejüknek egészen más víziója volt a filmről, amit próbáltam közös nevezőre hozni. Amikor ez nem sikerül, azok a filmek szoktak igazi katyvasszá válni. Producerként részben az a dolgom, hogy ez ne történhessen meg, de nagyon nem könnyű, ha két olyan erős karakter között találod magad, mint Danny és Alex. A karrierem nagyjából három szakaszra bontható. Volt egy Danny Boyle-korszakom, volt egy pár éves periódusom, amikor több alkotóval dolgoztam izgalmas projekteken és egy ideje már tart az Alex Garland-korszakom.

Hollywood sosem próbált elcsábítani?

Ha a filmiparban angol nyelven dolgozol és akad némi sikered, Hollywoodot nem tudod megkerülni, hacsak nem akarsz egész életedben mikroköltségvetésű filmeken dolgozni. Voltak ajánlatok, amikre nemet mondtam, de Dannyékkel próbáltunk inkább erőforrásként, lehetőségként tekinteni Hollywoodra. Kész csomagban, rendezővel, íróval, sztárral vittük nekik a filmeket, így ezek végig a mi projektjeink maradtak, ők csak finanszírozták őket. Szabadon dolgozhattunk Az élet sója és A part esetében is. Persze tettünk mi is kompromisszumokat: Amerikában dolgoztunk, szerződtettünk amerikai színészeket… Tanultuk ezt a dolgot. Nem rögtön ment jól, Az élet sója például nem lett sikeres.

Fotó: Neményi Márton

Sok olyan filmed van, ami igazán nagy költségvetésűnek néz ki, miközben valójában egyetlen igazán nagy költségvetésű filmet sem forgattál.

Alkotóként realisztikusan kell látni a lehetőségeidet. Azok az alkotók tudnak gyakran filmet készíteni, akik olyan filmtervekkel állnak elő, amik finanszírozhatók. Nagyon sokan nem látják át, mit takar és mire elég mondjuk húszmillió dollár. Például én tudom, hogy ugyanaz a húszmillió az Egyesült Királyságban többet ér, mint Amerikában.

Az igazán nagy költségvetésű filmek szinte mindegyike Marvel vagy valamilyen más képregényfilm manapság. Azért azt örömmel látom, hogy még mindig akad egy Christopher Nolan, aki a saját jogán, a saját módszereivel alkothat úgy és azt, amit és ahogyan szeretne, méghozzá sok pénzből. Ezt csak csodálni tudom.

A Danny Boyle és az Alex Garland közti időszakodban azon dolgoztál, hogy találj magadnak egy új állandó alkotótársat, vagy csak véletlenül alakult így?

Inkább csak így alakult. De Alexnek ebben az időszakban is nagy szerepe volt az életemben, több akkori filmemet is ő írta, sőt valljuk be, a Dreddet még rendezte is.

Ez hivatalosnak mondható?

Igen, ő volt a rendező, ezt mára már mindenki tudja. Csak a stáblistán nem az ő neve szerepel. Nincs még egy olyan filmem, ami kapcsán annyiszor kérdeznék meg, hogy készítünk-e hozzá folytatást. Alex ideális alkotótárs. Sok rendező nem tud vagy szeret írni, másokkal szereti megíratni a filmjeit, ami eleve egy konfliktusforrás. Alex azonban ír és rendez, és mindig is imádta a filmeket. A part után én győztem meg, hogy rukkoljon elő egy forgatókönyvvel, ő pedig előállt a 28 nappal későbbel. Azt hittem, Danny nemet fog mondani rá, mert annyira nem kedveli a zsánerfilmeket, de pont egy jó pillanatban találtuk meg vele, amikor nyitott volt rá. Ott még jól ment a kettejük közös munkája, de a Napfénynél már nem. Utána Danny ment tovább a saját útján – nyert is néhány Oscart – , én pedig megcsináltam a 28 héttel későbbet, szintén Alex forgatókönyvéből. És a Ne engedj el! forgatókönyvét is ő írta. Alex igazából már a Dreddet és a Ne engedj el!-t is meg akarta rendezni – az előbbit tulajdonképpen ő is rendezte, csak még kredit nélkül –, de elsőfilmesként nem akarták rábízni a munkát. Aztán előállt azzal, hogy legközelebb csak akkor ír forgatókönyvet, ha ő rendezheti azt. Mondtam neki, hogy rendben, de olyasvalamivel állj elő, ami nem kerül túl sokba. Ebből lett az Ex Machina, ami egy gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette az A24-el. Ezt követte az Expedíció, amivel nagyon megszívtuk. Paramount film volt, és a stúdióvezető, aki zöld utat adott neki megbetegedett és meghalt. Két másik filmje volt még, a Kicsinyítés és az anyám! Mindkettő jókora buktának bizonyult, és mire az Expedíció került volna sorra, már nem hittek benne a stúdiónál. Eladták a film nemzetközi jogait a Netflixnek 40 millió dollárért.

Ezt nagy csalódásként éltétek meg?

Igen, főleg azért, ahogyan csinálták. Ilyen a film business. Kemény. De visszatérve volt még pár filmem a Danny és Alex közti korszakban, amire büszke vagyok. A Távol a világ zajától és a Sunshine on Leith szép filmek, máig büszke vagyok rájuk.

Fotó: Neményi Márton

Ha egy filmed megbukik, de később megtalálja a közönségét és kultfilmmé válik, vigaszt jelent számodra, vagy örökké bukásként fogsz tekinteni rá?

Sajnos mindig marad bennem keserű szájíz ezzel kapcsolatban. Pláne akkor, ha tudom, hogy a filmünkben benne volt a siker lehetősége, és egyszerűen csak azon buktunk el, hogy a forgalmazó nem tett bele elég pénzt és/vagy energiát. Igyekszem olyanokkal dolgozni, akikkel kölcsönösen hiszünk egymásban. Ezért is dolgoztam együtt hosszabb ideig a Searchlighttal meg a Polygrammal. Azt hiszem, az A24-el is kezd kialakulni köztünk egy gyümölcsöző együttműködés. Ezért is szeretem a filmfesztiválokat. Ha van egy jó filmed, amiben nem annyira hisznek a forgalmazónál, egy jó fesztiválos szereplés az ő hozzáállásukat is megváltoztathatja. A 28 nappal később sikerében például nem igazán hittek, aztán a Sundance-en annyira lelkesedtek érte az emberek, hogy a forgalmazót is meggyőzte. Azt hiszem, máig az a legjövedelmezőbb filmem. Hiszek a filmfesztiválokban, ezért is vállaltam nemrég, hogy közreműködöm az Edinburgh-i Filmfesztivál megújításában és megmentésében is. Bár néha megijedek attól, mekkora munkát vettem ezzel a nyakamba. (nevet)

A Budapesti Klasszikus Filmmaratonon a Trainspotting című filmed mellett nagyapád, Emeric Pressburger filmjeit vetíti. Be fogsz ülni megnézni a Trainspottingot?

Normális esetben nem szoktam beülni, de most elkísért a feleségem és mind az öt gyerekem, és úgy gondoltam, jó lenne együtt megnézni. Persze látták már a filmet, de nem így. Ráadásul ez a film a család számára is kiemelten fontos, mert a forgatásán ismertem meg a feleségemet, ő volt a jelmeztervező. Szóval a Trainspotting nélkül most nem lennének gyerekeink (nevet), vagyis ez egy nagyon személyes film számunkra. Nagyapám filmjeit meg bármikor szívesen újranézem. Októberben Londonban is lesz egy vetítéssorozat a munkáiból.

Milyen nagyapa volt Emeric Pressburger? Milyen volt az unokájának lenni?

Nem láttuk egymást gyakran, mert nagyapánk Anglia déli részén élt, mi pedig Skóciában. Évente kétszer-háromszor látogatott meg minket, főleg ünnepekkor. Emlékszem, mindig elképesztő ajándékokat hozott. Egyszer beállított egy komplett íjfelszereléssel.

Hány éves voltál ekkor?

Nagyjából tíz.

Gondolom, a szüleid nagyon örülhettek…

Azok még más idők voltak. Az emberek kevesebbet aggódtak. De visszatérve nagyapára… Szeretett sztorizni, sokat mesélt. Elmesélte, hogyan jött Nagy-Britanniába, örömmel sztorizott arról, hogyan készültek el bizonyos filmjei, hogyan hagyta ott Berlint, mit csinált Párizsban, és milyen nehéz volt neki bankszámlát nyitnia Angliában… Persze az Egyesült Királyságban készült filmjeiről is mesélt néha, de inkább az azt megelőző korszakáról nosztalgiázott szívesen. A vaskos magyar akcentusát sosem hagyta el.

Fotó: Neményi Márton

Tanultál tőle magyarul?

Nem igazán. Úgy emlékszem, csalódott Magyarországban. Csalódott benne azért, ami a családjával történt, és csalódott az azt követő szocialista Magyarországban is.

Attól is tartott, hogy ha hazatérne, akkor a kommunisták letartóztatnák. Csodálatos szakács volt, szeretett főzni.

Magyar ételeket főzött?

Igen, jó húsos, nehéz ételeket. Fiatal fiúként az öcsémmel nagyon szerettük őket. (nevet) Jó barátja volt a hentesnek, aki mindig szerzett neki olyan húst, amilyet akart. Ez számára nagyon fontos volt. Mindig nagy, német autókat vezetett és óriási focidrukker volt. Arsenal-rajongó volt, és ez már szinte családi tradíció nálunk. Sokat emlegette, hogy a helyszínen látta a legendás 6:3-as meccset, amikor Magyarország legyőzte Angliát. És nagyon szerette a söröket. Különösen egy cseh sörmárkáért volt oda. Amikor Skóciában járt, apámnak mindig a legolcsóbb helyi söröket kellett hoznia neki, mert azok emlékeztették őt a fiatalkora söreire. Magas alkoholtartalmú, olcsó söröket ivott, mint nálunk az alkoholisták. Ezen sokat nevettünk.

A filmjeit megmutatta nektek?

Nem hiszem. Szerintem a nagy részüket először a televízióban láttam úgy 12 és 14 éves korom között.

Ugye jól tudom, hogy nem most először jársz Magyarországon?

Voltam már itt párszor. Először akkor jártam itt, amikor a testvéremmel, Kevinnel anyagot gyűjtöttünk a nagyapáról szóló dokumentumfilmünkhöz. Emlékszem, itt laktam valahol a közelben. A Channel Four a Magyar Televíziótól kért segítséget a filmhez, és vicces volt egy MTV feliratú busszal járni az országot, sőt azzal mentünk át Temesvárra, de megfordultunk akkoriban Prágában, Berlinben és Párizsban is. Ez a Sekély sírhant idején történt, 1994-ben. Nagy kaland volt.

Az öcséd, Kevin Macdonald is híres filmes, de a közös dokumentumfilmeteken kívül mindössze Az utolsó skót király című filmjén dolgoztatok együtt, aminek az executive producere voltál. Miért nem szoktatok együtt dolgozni?

Épp elég konfliktust vállal az ember, ha egy íróval és egy rendezővel dolgozik együtt. Nem hiányzik ehhez még pluszban, hogy az egyikük a testvérem is legyen. (nevet)

Nagyon más karakterű emberek vagytok?

Bizonyos dolgokban igen, más dolgokban meg hasonlítunk. Nagyon érdekes, mert nagyapának egyetlen gyereke volt, a lánya, és ő az apánkkal nem élt túl sokáig házasságban. A válás után minket édesapánk nevelt fel. Kevin az édesanyánk sok tulajdonságát örökölte, és amikor őt látom, kicsit mindig anyut juttatja eszembe.

Fotó: Neményi Márton

Végszó:

Az interjú utáni napon Andrew Macdonald mesterkurzust tartott, melynek keretében bejelentette, hogy felvette a magyar állampolgárságot.