Tom Ripley karaktere régóta nem ismeretlen a krimik szerelmeseinek, hiszen a híres krimiszerző, Patricia Highsmith öt regényt is épített rá. A filmek szerelmesei pedig 1960 óta találkozhatnak vele, a bőrébe bújt már többek között Alain Delon, John Malkovich és Matt Damon is. A regényfolyamból egyértelműen az első, A tehetséges Mr. Ripley örvend a legnagyobb népszerűségnek, az 1999-es filmfeldolgozása több Oscar-jelölést is kapott, és sztárt csinált a fiatal Jude Law-ból (aki nem Ripleyt, hanem az aranyifjú Dickie Greenleafet alakította).
Egy rideg gyilkos fekete-fehérben
Amikor először hallottam arról, hogy a Netflix minisorozatot tervez a regényből, nem igazán értettem a döntést. Egy majdhogynem tökéletes filmadaptáció után mi szükség lenne rá? Csakhogy elég volt megnézni az első epizódot a nyolcrészes sorozatból, hogy rögtön rájöjjek: ez a verzió szinte teljesen másképp értelmezi a regényt és a karaktert/karaktereket, mint a korábbi változat. Míg a híres film (ami amúgy megnézhető a Netflixen és a SkyShowtime-on is) egy színpompás, életteli, érzelmes mozi volt, amiben Ripley karaktere inkább ölt szenvedélyből és féltékenységből, mint rideg számításból, és csak idővel, a sztori végére vált azzá a számító pszichopatává, amilyennek a többi Ripley történetben láthatjuk, a minisorozatban kezdettől fogva egy számító féreg, aki már azelőtt csalásból, hamisításból és hazugságokból él, hogy betenné a lábát Olaszországba.
Nem csoda, hogy a sorozatot fekete-fehérben fényképezték, hiszen ez sokkal inkább kifejezi a Ripley karakter lelkében lakozó ridegséget és ürességet, mintha Olaszországot a maga színpompás világában mutatnák. Míg a filmváltozat Ripley-je az elkövetett bűnök hatására válik egyre rosszabb emberré, a sorozat címszereplője eredendően gonosz figura, aki semmiféle karakterfejlődésen nem megy át az epizódok során.
Maximum azt látjuk, hogy egyre könnyebben és magabiztosabban csal, hazudik, lop és gyilkol, és soha, egyetlen tettét sem bánja meg igazán. Talán azt se tudja, mi az a megbánás. Az, hogy talán neki is lehet lelke, semmi más nem jelzi, csak az időnként bemutatott rémálmai. A sorozat egyik erőssége, hogy nem analizálja Ripley-t, nem tudjuk őt könnyedén besorolni a pszichopata, a szociopata vagy valamelyik egyéb népszerű kategóriába, mert ehhez túlzottan kiismerhetetlen.
Túl szép az olasz idill, kár lenne otthagyni
Aki nem ismerné az alapsztorit, összefoglalom. A New Yorkban tengődő Tom Ripley-t megkeresi egy gazdag gyáros, hogy mivel még az egyetemi évekből ismeri a fiát, Dickie-t, segítsen őt hazacsábítani Olaszországból, mert az apjának és a családi vállalkozásnak szüksége van rá. Bár Tom és Dickie csak távoli ismerősök (sőt, úgy is lehet értelmezni, hogy valójában tévedés az egész, és sosem ismerték egymást), Ripley örömmel vállalja a feladatot, hiszen jár vele egy retúrjegy Olaszországba és szép adag költőpénz, miközben tudja, hogy nem sok esélye van arra, hogy az aranyifjú Greenleaf meggondolja magát. A fiatal férfi élvezi a tengerpartot, a napsütést, a jó olasz ételeket, miközben festeget – a sorozat visszatérő poénja, hogy milyen riasztóan tehetségtelen – és éli a gondtalan gazdagok aranyéletét a barátnője, Marge oldalán, mivel minden hónapban részesedést kap az egyik családi cégből a számlájára.
Tom ettől még bevágódik mellé, és elnyeri a bizalmát azzal, hogy elmondja, valójában az apja megbízásából jött. Annyira élvezni kezdi az új, olaszországi életét, hogy a kelleténél kicsit jobban rátelepedik Dickie-re és Marge-ra, akik ezért egy idő után jobbnak látják hazaküldeni őt. Csakhogy Tomnak esze ágában sincs távozni: egy közös csónakázás során hidegvérrel meggyilkolja Dickie-t, elrejti a holttestet, majd a hamisítási képességeit és a hazugságait latba vetve felveszi Dickie Greenleaf személyazonosságát. Innentől kezdve pedig a sorozat legfőbb kérdése, hogy mikor bukik majd le, vagy lebukik-e egyáltalán?
Megelevenedik egy régi kor filmművészete
Steven Zaillian Hollywood egyik legbiztosabb kezű forgatókönyvírója, aki nagyon ért a könyvek filmre adaptálásához. A nevéhez fűződik a Schindler listája, A tetovált lány és Az ír adaptációja is, és bár filmrendezőként eddig nem alkotott maradandót, az Aznap éjjel című sorozattal már megmutatta, hogy képes egyedi hangvételű, különleges sorozatokat készíteni. A Ripley minden szempontból maga a csoda. Csoda már az is, hogy a Netflix megengedte neki, hogy fekete-fehérben forgasson.
A sorozat képeit látva rögtön úgy érezzük, mintha egy régi Hitchcock-filmben járnánk, sőt a régi film noirok fény-árnyék játékaival is eljátszik a miniszéria, ami egy ennyire napsütötte, látszólag vidám és életteli környezetben, mint Olaszország legturistásabb részei, igazán különleges hatást kelt.
Ripley a történet során megfordul a varázslatos Atraniban (a város hosszú, soha véget nem érő lépcsőit visszatérő poénforrásként használja), Rómában, Nápolyban, Palermóban, sőt még Velencében is megcsodálhatjuk kívülről és belülről a festői palazzókat, de a jó ízlésű rendezésnek köszönhetően sosem érezzük azt, hogy az alkotók csupán turistás háttérként használnák Olaszországot, az ország itt tényleg a szíve-lelke a történetnek, ami az amerikai főhősök ellenére teli van fontos olasz karakterekkel, és tényleg rengeteget beszélnek benne olaszul. Festői helyszíneken járunk, és mivel Zaillian ráérősen mesél, pompás beállításokban csodálhatjuk meg a pazar történelmi helyszíneket, itt mindenre jut idő.
A ráérős tempó gyakorlatilag védjegye a sorozatnak, olykor hosszú időt tölthetünk el a házinéni kíváncsi macskájának nézésével, egy régi lift működésének tanulmányozásával, egy fárasztó lépcsőzéssel vagy akár azzal, hogy egy szálloda recepciósa furcsa vigyorral az arcán végzi a munkáját, de ez soha, egy pillanatra sem lesz unalmas. Míg a filmben a gyilkosságokra alig néhány perc jutott, a sorozatban a Ripley által elkövetett két emberölésre egy-egy teljes epizód jut, amibe persze a holttestek eltüntetése is beletartozik. És bár Ripley ravasz, azért messze nem mesteri vagy hibátlan bűnöző, a bénázásait pedig a filmesek nagy örömmel mutatják be: olykor tényleg kizárólag a szerencséjén múlik, hogy nem bukik le.
Annak szurkolunk, akinek nem kéne?
Először voltak azzal gondjaim, hogy a regényben fiatalemberként megismert Tom Ripley-t az új változatban a Fleabag szexi papjaként megismert Andrew Scott játssza, ugyanis bár Scott csodálatos színész, mégis csak 47 éves. Az átalakulást nyilván segíti, hogy tíz évet bármikor letagadhatna, ahogy az is a malmára hajtotta a vizet, hogy ez a Ripley nem itt „veszíti el az ártatlanságát”, mint a korábbi verzióban. A sorozatban eleve egy dörzsölt csalóként ismerjük meg.
Scott ráadásul bravúrosan játszik: vérbeli pókként szövögeti a saját hazugságaiból szőtt, idővel csak egyre bonyolultabbá váló hálóját, amiben egy idő után azt érezzük, csak ő maga igazodik ki, vagy még ő sem. A sorozat izgalmait csak fokozza az a rengeteg hiba, amit a karakter a bűntettei során elkövet, ez ad neki valóságszagot, és még humort is sikerül belecsempészni.
A Ripley már csak abból a szempontból is különleges élmény, hogy bár a főhőse egyáltalán nem szimpatikus, az emberi esendőségéből adódóan, valamint annak köszönhetően, hogy igazából az áldozatai sem különösebben rokonszenvesek, nézőként egy idő után mégis az ő oldalára állunk. Azért szurkolunk, hogy ne bukjon le a római nyomozóval játszott izgalmas macska-egér játékában, miközben egyértelműen megérdemelné a lebukást. Csodálatos sorozat a Ripley, a Netflix eddigi legjobbjainak egyike. Mintha egy másik korban készült volna. Hihetetlen, hogy 2024-ben megszülethetett.
A Ripley összes epizódja a Netflix kínálatában látható.