A fogathajtó-puccs, avagy a Nika-felkelés
Kr. u. 532-ben hatalmas tömegek özönlötték el Konstantinápoly utcáit, lángba borították a város nagy részét, és majdnem megdöntötték Jusztiniánusz császár hatalmát – és mindezt a fogathajtó versenyek miatt. A konstantinápolyi Hippodromban rendezett versenyek népszerűsége ugyanis a hatodik században ugrásszerűen megnőtt, és a fanatikus szurkolók különböző frakciókba szerveződtek, amelyek nagyjából a mai a fociultra-csoportosulásokat előlegezték meg; szóval afféle ókori huligánoknak is nevezhetnénk őket. A leghírhedtebb, legbalhésabb és legerőszakosabb bandáktól – a Kékektől és a Zöldektől – joggal rettegett az egész város.
A konfliktus 532 januárjában robbant ki, amikor Jusztiniánusz császár megtagadta a Kékek és Zöldek két halálra ítélt tagjának szabadon bocsátását. Erre válaszul a két rivális csoport összefogott és lázadást robbantott ki. Pár nap leforgása alatt felgyújtották a városi prefektus palotáját, összecsaptak a császári őrséggel és néhány renitens szenátor támogatásával még egy új császárt is megpróbáltak a trónra emelni: Hüpatioszt, I. Anasztasziosz volt császár unokaöccsét.
A sarokba szorított Jusztiniánusz végül kegyetlen erőszakkal verte le a lázadást: miután megvesztegette a Kékeket (akikkel egyébként is rokonszenvezett), hogy megnyerje támogatásukat, a császár pusztító támadást indított a megmaradt fogathajtó-huligánok ellen, és az összeset felkoncoltatta; ezen kívül kivégzetette Hüpatioszt, a lázadó szenátorokat pedig száműzette. A Nika-lázadás néven (nika, vagyis: győzz! – így buzdították a szurkolók kedvenc sportolóikat a Hippodromban) ismert zavargáshullám állítólag 30-40 ezer halálos áldozattal járt.
A kóborkutya-konfliktus
A véres és értelmetlen háborúkban amúgy sem szűkölködő 20. század egyik legbizarrabb nemzetközi konfliktusát egy elkóborolt kutya okozta. Ez a bizonyos incidens az 1910-es években kitört második balkáni háború óta egymással szüntelenül ellenségeskedő Görögország és Bulgária közötti feszült viszony egyik csúcspontja (vagy mélypontja) volt: a feszültség 1925 októberében robbant ki, amikor egy görög katonát lelőttek, miután szökött kutyája üldözése közben átlépte a bolgár határt. A görögök pedig erre válaszul betörtek Bulgáriába és elfoglaltak több falut. Már éppen Petrics városának bombázását is el akarták kezdeni, amikor a Nemzetek Szövetsége (az ENSZ elődje) végül közbelépett és elítélte a támadást. Egy nemzetközi bizottság közvetítésével nem sokkal később sikerült tűzszünetet kiszeközölni a két nemzet között – de már csak azután, hogy az eset mintegy 50 ember halálát okozta. A szökött kutya további sorsáról sajnos nincs tudomásunk.
Fogathajtó verseny Bizáncban (forrás: Wikipedia)
Háború Jenkins levágott füléért
1738-ban egy Robert Jenkins nevű brit tengerész egy levágott, a bomlás határozott jeleit mutató fület mutatott be a parlament tagjai előtt. Azt állította, hogy a spanyol parti őrség egyik tisztje csonkította meg őt, miután csempészés miatt elfogták. E felkavaró tanúvallomáson felbuzdulva a britek hamarosan hadat üzentek a Spanyol Királyságnak: így kezdődött a konfliktus, amely a kissé mulatságosan hangzó Jenkins fülének háborúja néven vonult be a történelembe.
Persze, ennek is volt azért előzménye: valójában a britek és a spanyolok közötti összecsapás már az 1700-as évek eleje óta a levegőben lógott, és Jenkins meggyalázott füle csupán kényelmes ürügyként szolgált. A konfliktus alapvetően a spanyol Florida és a brit Georgia közötti határ körüli területi vitákban gyökeredzett, illetve abban, hogy a spanyolok rendszeresen zaklatták az angol hajósokat. A harcok 1739 végén kezdődtek, és két éven át folytak Floridában, illetve Georgiában, de végül egyik fél sem került ki egyértelmű győztesként. A konfliktus később beleolvadt az osztrák örökösödési háborúba, amely csak 1748-ban ért véget; akkor már valószínűleg senki nem emlékezett a Jenkins nevű tengerész levágott fülére.
Cukrászdaháború
1828-ban egy katonai puccs során a feldühödött tömeg lerombolta Mexikóváros nagy részét. A zavargások egyik áldozata egy Remontel nevű francia cukrász volt, akinek kis kávézóját teljesen kifosztotta a csőcselék. A mexikói hatóságok nem nagyon foglalkoztak a panaszaival, ezért Remontel a francia kormányhoz fordult kártérítésért. Kérelme észrevétlenül maradt egészen egy évtizeddel későbbig, amikor Lajos Fülöp király tudomására jutott: a király ekkoriban meglehetősen dühös volt, mivel Mexikó nem fizette vissza az általa korábban folyosított több milliónyi kölcsönt, így most 600 000 peso kifizetését követelte, hogy kárpótolják a cukrászmestert a veszteségeiért. Amikor a mexikóiak vonakodtak átadni ezt a csillagászati összeget, Lajos Fülöp háborút indított.
1838 októberében egy francia flotta érkezett Mexikóba, és blokád alá vette Veracruz városát. Amikor a mexikóiak továbbra sem voltak hajlandók fizetni, a hajók elkezdték lőni a San Juan de Ulua fellegvárat. Ezután néhány kisebb csata következett, és decemberre már 250 katona vesztette életét. Még a legendás tábornok, Santa Anna is visszatért az eke szarva mellől, hogy a mexikói hadsereg élére álljon a franciák elleni harcban (és azzal a lendülettel el is veszítette az egyik lábát a harcokban). A háború aztán 1839 márciusában békekötéssel zárult, amit a brit kormány segített tető alá hozni. A szerződés részeként a mexikóiak végül kénytelenek voltak kifizetni a 600 000 peso sérelemdíjat – ami kétségtelenül nagy összeg volt akkoriban egy cukrászdának.
Mexikói expedíció Horace Vernet festményén, 1838 (forrás: Wikipedia)
A nagy vödörháború
1325. november 15-én két itáliai sereg csapott össze Castello di Serravalle mezején, Bolognától nem messze: a német-római császárhoz hű, vagyis ghibellin modenaiak, valamint szomszédaik, a pápát támogató, guelf bolognaiak. A felek meglepően nagyszámú haderővel vonultak fel, összesen állítólag kb. 35 ezer gyalogos és 4 ezer lovas rendezett a korabeli viszonyokhoz képest is brutális vérfürdőt ezen a jeles napon (pontosabban éjszakán), a halottak száma pedig nagyjából két-háromezer főre rúgott. Végül egyébként a modeniak győztek, noha jóval kevesebben voltak, de nem is ez az igazán érdekes. Hanem az, hogy a konfliktus – legalábbis közvetlenül – egy vödör miatt robbant ki.
Egy teljes átlagos, hétköznapi, mondhatni unalmas, amúgy tölgyfából készült vödör miatt. Ami békésebb időkben arra szolgált, hogy vizet merjenek vele a kútból.
Persze, a guelfek és a ghibellinek háborúskodása – kisebb-nagyobb intenzitással – már csaknem két évszázada zajlott Észak-Itáliában, és alapvetően azért nem különféle háztartási eszközök körül bonyolódott. Egészen 1325 nyaráig, amikor feltűnően eldurvultak a két városállam közti határvillongások: bolognai csapatok betörtek Modenába, a férfiakat lemészárolták, a nőket megbecstelenítették, a házakat kifosztottak ki, a szántóföldeket felgyújtották, szóval összességében pont úgy viselkedtek, ahogy a középkori rablóportya-etikett megkövetelte.
Természetesen a modenaiak sem késtek soká a válaszcsapással: szeptemberben rajtaütöttek Bolognán (vagyis inkább csak besurrantak a városba), és a legenda szerint – ki tudja, mi okból – az egyéb értékek mellett még egy favödröt is lenyúltak. Talán azért, mert ebbe gyűjtötték össze a zsákmányt, talán azért, mert egyszerűen csak megtetszett nekik, és afféle trófeaként tekintettek rá (illetve van egy olyan verzió is, mely szerint a vödör eleve tömve volt mindenféle drágaságokkal); végül pedig hetykén ki is állították a városukban, mint valami különösen értékes műtárgyat. A vödör-affér pedig annyira felbőszítette a bolognaiakat, hogy 32 ezer emberrel Modena ellen vonultak, ami, mint említettük, súlyos hibának bizonyult, hisz hiába voltak a modenaiak kb. negyed annyian, mégis felmosták a padlót a bolognai szomszédokkal. Sőt: állítólag még egy vödröt lenyúltak a bolognaiaktól, de ez kicsit azért már túlzásnak tűnik.
A guelfek és a ghibellinek viszálykodása egészen az ún. reneszánsz háborúkig folytatódott, majd érdeklődés hiányában elhalt, a nevezetes vödröt (vagy legalábbis egy nagyon-nagyon régi vödröt) pedig ma is meg lehet tekinteni Modenában, a Palazzo Comunaléban. A történetet egyébként Alessandro Tassoni itáliai költő is feldolgozta komikus eposzában, az 1622-ben megjelent Elrabolt vödörben, de ennek sajnos nincs magyar fordítása.
A guelfek és a ghibellinek összecsapása (forrás: Wikipedia)
Harci készültség egy disznó és némi krumpli miatt
Az 1846-os oregoni szerződés, amely a 49. szélességi kör mentén jelölte ki Amerika határát, némi problémát okozott a Vancouver körüli szigeteknek, különösen a csatorna torkolatánál fekvő, ezért stratégiailag fontos San Juan szigetének. Amerika és Nagy-Britannia egyaránt igényt tartott San Juanra, de egy ideig a brit és amerikai telepesek békésen éltek együtt a szigeten. 1859-ben egy napon egy disznó átkóborolt a sziget brit oldaláról, és a határ amerikai oldalán egy farmer által ültetett burgonyából falatozott. Az amerikai farmer lelőtte a krumplitolvaj disznót, amely történetesen a Hudson Bay társaság egyik alkalmazottjához tartozott. A sertés tulajdonosa ezután kártérítést követelt.
A gazda 10 dollárt ajánlott neki, a tulajdonos azonban nem volt elégedett. Jelentette az esetet a brit hatóságoknak, akik azzal fenyegették meg a gazdát, hogy letartóztatják. Az amerikaiak petíciót adtak ki, amelyben az amerikai hadsereg közbelépését követelték, és végül a 9. gyalogos zászlóalj egy századát meg is jelent a szigeten. A britek válaszul három hadihajót küldtek, ami egy teljes hónapon át tartó, feszült patthelyzetet eredményezett. Ezen a ponton a harcoló felek állítólag már több hadihajót, 84 ágyút és több mint 2600 embert állítottak csatasorba, habár konkrét összecsapás még nem történt. A britek ekkor parancsot kaptak, hogy szálljanak partra csapataikkal a San Juan-szigeten, és támadják meg az amerikaiakat. Aztán szerencsére győzött a józan ész: Robert Baynes admirális megtagadta a parancs teljesítését, mondván, hogy „nem akar két nagy nemzetet háborúba keverni egy disznó miatt”.