Bevezetés a pszichológiába a kicsiknek? Ha nagyon akarjuk, akár így is leírhatjuk a Pixar 2015-ben bemutatott filmcsodáját, ami az emberi érzések és az ember gondolkodásának egy lenyűgözően összetett világát rajzolta meg, és ami azért volt annyira parádés, mert egyszerre működött határtalanul kreatív, szabad fantáziavilágként, és az emberi agy és gondolkodás működésének izgalmas, gyerekek számára is érthető bemutatásaként.
Szülőként szeretjük, ha a gyerek egy animációs filmet nézve nemcsak szórakozik, hanem közben tanul is valamit a világról, és az Agymanók ezt tökéletesen hozta. Eközben sem feledkezett meg, hogy a bravúros ötletparádéja a felnőtt nézőket is lenyűgözze, valamint a film érzelmi töltete és tanulságai mindenkit elvarázsoljanak, legyen az egy világra nyitott nyolcéves vagy egy enyhén megkeseredett negyvenes. Az Agymanókat nagyon nehéz volt könnyek nélkül végignézni. Egy ilyen élményt lehet egyáltalán folytatni? Az biztos, hogy megpróbálták.
A kamaszkor diszkrét bája
Ha valamit megtanultam az évek során, akkor azt biztosan, hogy a Pixart sosem szabad előre leírni. Senki sem gondolta volna például, hogy a Toy Story-franchise a harmadik résszel érhet a csúcsra, és még az olyan sikereiket is sikerült az eredetihez méltó módon folytatni, mint a Némó nyomában, a Szörny Rt. vagy A hihetetlen család. A klasszikussá vált Agymanókat folytatni azonban biztosan kemény dió volt. Egy film, ami leginkább azzal tudott lenyűgözni, hogy egy szabályos belső világot alkotott az emberi gondolkodás köré olyan ötletekkel, minthogy az álmainkat egyfajta belső Hollywoodban készítik, vagy hogy bárkivel előfordulhat, hogy a tények és vélemények dobozainak tartalma véletlenül összekeveredik.
Fotó: Disney
A második résznek óhatatlanul meg kell küzdenie a problémával, hogy a játékszabályokat már az első film lefektette, ebben már sok újat nem tud nyújtani. A nagy ötlet most az, hogy a főhős kislány, Riley ezúttal betölti a tizenharmadik életévét, megérkezve a pubertáskorba, és ez mindent borít, átrendezve a bent nagy nehezen elért érzelmi status quo-t.
Új érzelmek érkeznek Riley irányítóközpontjába Feszkó, Irigy, Ciki, Uncsi és Nosztalgia formájában, akik konfliktusba kerülnek a régi gárdával.
Köszönik szépen az eddigieket, de mostantól ők irányítanak, a régieket pedig száműzik, ami az épp jégkorongozótáborba induló Riley életében óriási káoszt okoz, különösen, miután megtudja, hogy a két legjobb barátnője ősztől nem ugyanabba az iskolába megy, mint ő.
Mount Crushmore és más nyalánkságok
Az új érzelmek szerencsére kellően érdekesek, és valóban ügyesen fedik le a kamaszkor durva hangulatváltozásait. Uncsi a nemtörődömséget és kedvetlenséget jelképezi, Ciki azt, ahogyan a kamaszok megpróbálnak beilleszkedni, de rendszeresen cikinek érzik magukat, Irigy a gyakran elszabaduló irigységet, Nosztalgia pedig egy cuki öreg néni formájában megjelenve mesél mindig a régi szép időkről, ami Riley esetében fél-egy évvel ezelőtti történéseket jelent. A legfontosabb karakter közülük azonban kétségtelenül Feszkó, aki a kamaszok folytonos megfelelési vággyal küzdését szimbolizálja, és aki egyértelműen olyasféle irányító figura, mint a korábbi gárda Derűje.
Fotó: Disney
A kamaszvilág ábrázolása az eddig ismert Agymanók világképet nem fordítja fel, csak kiegészíti azt. Jól jelzi a változást, hogy Riley szigetei közül eltűnt a fiúbanda sziget, hátrébb szorult a család sziget, a legnagyobb szigetté pedig a barát sziget vált, ügyesen bemutatva, hogy a kamaszkorban a legfontosabb tényezőt az ember életében a barátságok jelentik. Ügyes ötletekből nincs hiány: a sötét titkokat például egy vastag falú, belső széfben őrzik, és azok a fiúk, akik tetszenek Rileynek egy Mount Crushmore nevű hegyen láthatók, ami igazából a Mount Rushmore, csak a nagy amerikai vezetők helyett a tinilány kedvenceinek arcszobraival.
A Pixar animációs részlege még mindig a csúcsot képviseli a műfajban, és a gegcsapatuk is kitesz magáért: a film még az érzelmesebb pillanataiban is gyakran bedob egy – többnyire működőképes – poént. Ráadásul dicséret illeti a stúdiót azért is, hogy a játékidőt másfél óra környékén tartották, miközben manapság egyre több animációs film merészkedik a két óra irányába, márpedig aki próbált már két teljes órát (+ reklámok) végig ülni egyhelyben egy gyerekkel, az tudja, hogy ez mekkora megpróbáltatás.
Elmaradt a csoda?
Az Agymanók folytatása nem rossz film, nem is lehet az, hiszen a világ legjobb animációs cége képtelen egy bizonyos szint alá menni, egyszerűen be van oltva ellene. Az a fajta második rész, ami kisebb változtatásokkal gyakorlatilag az első rész sztoriját meséli újra, ügyelve a hasonló dramaturgiára, de azért arra is, hogy tartalmazzon annyi újdonságot, hogy ne érezzük egy felesleges remake-nek.
A folytatás egyértelműen az elődje által felállított világból él, és bár ad hozzá újdonságokat, annyit nem, hogy az a fajta világra rácsodálkozás, amit az első Agymanóknál átélhettünk, újra megtörténhessen velünk. Itt már minden ismerős egy kicsit. Értő kezekben vagyunk, a film elég pörgős és jól megírt ahhoz, hogy feledtesse velünk a nagy újdonságok hiányát, de van egy pont, amiben így is csúnyán leszerepel a nagy elődhöz képest.
Míg az első Agymanók egy igazi érzelmi hullámvasút volt, ami magával ragadott és elvarázsolt, az új film már csak szórakoztat. Nézzük, ahogy Riley megéli a fájdalmas kamaszkor káoszát, de mi már nem érezzük át, nem megyünk vele, végig csak külső szemlélők vagyunk.
Lehet, hogy nem igazságos számon kérni egy folytatáson az első rész csodáját, de pont a Pixar az, ami korábban már bizonyította, hogy ők akár ezt is meg tudják csinálni. Ezúttal nem sikerült.
Az Agymanók 2 június 13-tól látható a mozik műsorán.
