Hat éve jártam először Lisszabonban; sok mindenre emlékszem, még több van, amire nem, de a leginkább egy olyan hely (helyzet? műalkotás? folyamat?) ragadt meg, amelyet egy útikönyv sem listáz, és nem hogy Wikipedia-oldala, még neve sincs, pedig ott van az egész a belváros közepén.
Egy idős úrról van szó, aki a város folyójának legforgalmasabb szakaszán köveket pakol egymásra, majd azokat lefesti.
Nem csak a végeredmény (már ha egy folyamatosan változó szoborcsoportot annak lehet nevezni), hanem a hősünk is olyan, mintha egy mágikus realista nagyregényből lépett volna elő: a szakállas, cserzett bőrű, szótlanul alkotó portugál férfi, aki hat éve rendíthetetlenül rakosgatja egymásra a partra sodort kődarabokat, mint valami iparművész Sziszifusz.
Pédro 2018-ban… (fotó: Neményi Márton)
Egy hete jártam másodszor Lisszabonban. Megtaláltam ugyanott, miközben ugyanazt csinálta. Akkor nem is értettem, hogy miért, de végtelen megkönnyebbülést éreztem: lehet, hogy minden változik és elromlik, de a világnak ezen harmincméteres szeglete legalább rendben van.
Nem beszélt sem velem, sem senkivel; talán angolul nem tudott, talán nem volt kedve. Látva, hogy a turistákról sem vesz tudomást, és úgy alkot, mintha egyedül lenne az egész parton, az utóbbra tippelnék. Abban tehát biztos voltam, hogy nem egyszerű turistalátványosság ő, mint a szomszéd partszakaszon elterülő homokállatok, amelyek közé feltűnő pokrócot terítettek, rajta a pénzes persellyel; ő bizony művész, és küldetése van. Ha nem így lenne, nem alkotna legalább hat éve nap mint nap, a tűző napon, úgy, hogy ránézésre már hetven is elmúlt, nem?
…és most. (Fotó: Neményi Márton)
Az interneten is alig látni nyomát – saját oldala, Facebook-csoportja nincs, egyébként csalódás is lenne, ha találtam volna –, de eldugott utazóblogok azért be-beszámoltak róla és a műveiről, ezeket egymás mellé ollózva kirajzolódik a tengerparti naiv kőszobrok háttértörténete. Kiderült például, hogy nem is egy úr felel a projektért, hanem kettő: Míro és Pédro valamikor 2016 nyarán sétáltak le először a Tejo folyó partjára, az óváros tövében, ahol csodás kilátás nyílik a túlpartra és Európa leghosszabb hídjára, a Vasco da Gamára.
A nem éppen tiszta és csak némi trükközéssel megközelíthető – át kell mászni egy korláton, vagy átcsúszni a korlát és a betonfal közt – partszakasz elvileg a városé, de nyilvánvaló, hogy nem akarják, hogy ott emberek mászkáljanak. Kibérelni sem lehet; alighanem arról van szó, hogy a két öregúr egyszer csak elkezdett kavicsokat és köveket pakolni egymásra, a helyiek szerették őket, a hatóságok pedig illedelmesen félrenéztek, és ezen a szokásukon szerencsére azóta sem változtattak.
Miró és Pédro mindketten friss nyugdíjasok voltak, a 60-as éveik közepén. Barátok voltak, szenvedélyesen érdekelte őket a képzőművészet, különösen Dalí és Picasso alkotásai; ez egyébként nem meglepő, látva a finoman szólva absztrakt és szürreális szobrokat. Az szerencsére nem szegte a kedvüket, hogy egyikük sem tudott festeni, a szobrászathoz pedig még kevésbé értettek: az alapanyag adott volt – a folyó rengeteg kisebb-nagyobb követ sodor a partra ezen a szakaszon –, a többit pedig útközben megtanulták. Így lett az alig harminc méteres homokos-köves rész a stúdiójuk és a kiállítóterük.
A többi tényleg csak a képekről derül ki. Először 2018-ban kerültek be a helyi hírekbe és az utazóbloggerek (ekkor még így hívták a hotelekkel és vendéglátóhelyekkel barterelő influenszereket) is ezidőtájt fedezték fel őket, ám ezt ők nem használták ki: semmilyen formában nem fordították előnyükre a médiavisszhangot, egyszerűen csak alkottak tovább. Az újságírók hamar le is mondtak róluk: ha ennyire nem hajlandóak szerepelni, akkor ebből kattintós sztori nem lesz.
A munkamegosztás egyszerű. Míro teszi egymásra a köveket némi tervezést követően, általában elég az alakjuk és a gravitáció, de pár szobrot elnézve biztos, hogy némelyiket valahogy ragasztja is. Pédro ezek után nekilát a dekorációnak – az ő munkája időigényesebb és pepecselősebb, úgyhogy főleg őt látni a parton. (Lehet, hogy már egyedül viszi a vállán a projektet – erről sem tudunk semmit, az biztos, hogy négy napig csak őt láttam a parton.) A szobrok egy része jelent valamit: hol személyes élmény húzódik mögöttük, például az apjuknak állítanak emléket, van, hogy nőkre emlékeznek, vagy éppen a labdarúgó-válogatott előtt tisztelegnek. Az esetek többségében azonban „ahogy esik, úgy puffan” alapon készülnek.
Fotó: Neményi Márton
A legszebb az egészben az „értelmetlen” sziszifuszi munka: az alkotás folyamatos, hiszen a természet állandóan romba dönti, elpusztítja, elsodorja a szobrokat, így a helyükre újakat kell építeni. Az üzenet, ha nem is szándékolt, egyértelmű:
Az idő illúzió, a termelés, produktivitás értelmetlen, minden átmeneti, és ha eljön az idő, csak az számít, hogy okoztunk-e embertársainknak pár boldog pillanatot.
Ők márpedig megtették a magukét.