1882-ben a Figaro egyik ravasz riporterének sikerült felkutatnia és becserkésznie a francia romantika atyúristene, egyúttal az ország egyik legfontosabb nemzeti intézménye, vagyis Victor Hugo egyetlen, még élő gyermekét, az akkor az ötvenes évei elején járó Adèle Hugót, aki már évtizedek óta csendes visszavonultságban tengette napjait egy drága párizsi elmegyógyintézetben. Az újságíró beszámolója szerint a nőnek ugrándozó járása, hercegnői arcéle és fürkésző tekintete volt, valamint furcsa kényszerképzetektől szenvedett. A Mme Pinson néven élő Adèle állítólag egy hónap leforgása alatt eltávolította az összes követ az elmegyógyintézet hosszú felhajtójáról, majd egyesével visszahelyezte őket, illetve kedvelt szabadidős tevékenysége volt, hogy könyvek lapjait tépte darabokra, az így keletkezett irodalmi konfettit pedig a táskájába gyömöszölte. Ugyanakkor még mindig csodásan zongorázott, és állítólag egy operát is írt Vénusz száműzetése címmel.
Az addig alig ismert Adèle Hugo különös és tragikus sorsát először ez a cikk tárta fel a nagyközönség számára, később, a huszadik század ötvenes éveiben pedig egy kanadai kutatónak, Frances V. Guille-nek sikerült megfejtenie a nő titkosírással írt naplóját, amely alapján aztán a francia új hullám emblematikus figurája, François Truffaut forgatott életrajzi filmet róla 1975-ben, a címszerepben Isabelle Adjanival, akit Oscar-díjra is jelöltek alakításáért. Idén pedig egy újabb biográfival (Mark Bostridge: Hajsza a szerelemért – Adèle Hugo nyomában – sajnos magyar kiadásról egyelőre nem tudunk) bővült az – egyelőre nem túl hosszú – lista.
Adèle Hugo 1858-ban (fotó: Wikipedia)
De ki is volt ez a titokzatos és megszállott nő, akik annyi nehezen érthető döntést hozott élete során? Adèle Hugo 1830-ban született Párizsban, Victor Hugo és Adèle Foucher legkisebb gyermekeként. A feltűnően szép, fekete hajú és átható fekete szemű, tehetségesen zongorázó fiatal lányért valósággal rajongtak szülei baráti körének tagjai és a párizsi művészvilág jelesei egyaránt: Balzac egy levelében például a legnagyobb szépségnek nevezte az akkor még csak 13 éves Adèle-t.
1852-ben a Hugo család Jersey szigetére költözött, miután Victor Hugo politikai száműzetésbe kényszerült: 1870-ig maradtak a Csatorna-szigeteken, ahol Adèle-en lassan kezdett eluralkodni a depresszió. Az anyja egyik férjének írott levelében növekvő aggodalmát fejezte ki lánya állapota miatt. „Jelenlegi létünk szinte kolostori körülményei között a lány teljesen magába fordult. Sokat gondolkodik, és az elképzelései gyakran tévesek, mivel kívülről semmi nem áramlik be, ami más irányba terelhetné őket – olyanok, mint az égő láva.”
Az elmebetegség jelei először 1856-ban jelentkeztek Adèle-nél. A lánynak már több futó – habár minden bizonnyal plátói természetű – kalandja is volt, mikor 1854-ben megismerkedett és romantikus viszonyba került egy Albert Andrew „Bertie” Pinson brit katonatiszttel – megszállottságának későbbi tárgyával. 1854-ben Adèle már majdnem 24 éves volt, a férfi pedig körülbelül két évvel fiatalabb nála. 1855-ben megkérte Adèle kezét, de a nő elutasította, azonban hamarosan meggondolta magát, és ki akart békülni Pinsonnal, de a férfi ekkor már nem volt hajlandó felmelegíteni a viszonyukat, a szakítás pedig mély kétségbeesésbe taszította Adèle-t, és tovább táplálta egyre irreálisabb megszállottságát.
Bertie és Adele, az Adele H. története c. filmben (Fotó: Bernard Prim / Collection ChristopheL via AFP)
A férfi folytatta katonai pályafutását. 1856-ban a 16. gyalogezredhez került Bedfordshire-be, 1858-ban, hadnagyi kinevezése után Írországba helyezték, ahol 1861-ig állomásozott, innen pedig a kanadai Halifaxbe vezényelték; Adèle meg szinte tébolyultan követte mindenfelé a hírek szerint meglehetősen kicsapongó életet életmódot folytató Bertie-t, abban a reményben, hogy talán újra fellobbanhat köztük a szerelem. A lány a családjának írt leveleiben arról számolt be, hogy hozzáment Pinsonhoz, holott a fiatal tiszt valójában egyáltalán nem érdeklődött Adèle iránt, és egyes források szerint valójában épp hevesen udvarolt egy másik nőnek (akit talán feleségül is vett, bár ez nem egyértelmű). A Halifaxban elszigetelt életet élő Adèle egyre inkább valamiféle szent révülethez hasonló állapotba zuhant, és minden áldott nap a laktanya előtt várta Pinsont. Végül egyik levelében megírta családjának, hogy a férfi elhagyta őt, mire apja havi járandóságot küldött neki. Bár Adèle nem utasította vissza a pénzt, azt üzente aggódó rokonainak, hogy nem akarja őket látni többé.
Adèle Hugo portréja, kb. 1862 (fotó: Wikipedia)
1866-ban Pinson Barbadosra, a karibi térség brit gyarmati központjába került; Adèle természetesen ide is követte őt, anélkül, hogy bárkit értesített volna hollétéről. Aztán 1869-ban Pinson, miután egységét ismét Európába vezényelték, elhagyta Barbadost: Dublinban Catherine Edith Roxburgh-gel, James Roxburgh brit alezredes jómódú lányának udvarolt, akit 1870-ben feleségül is vett.
Adèle Hugo viszont hosszú időre – csaknem két évtizedre – a szigeten ragadt, teljesen magára hagyatva, és egyre nyomorúságosabb állapotba került.
Végül egy Cathonay nevű férfi, a trinidadi katolikus misszió vezetője vette szárnyai alá. Sanyarú helyzetéről egy 1885. szeptember 8-án kelt levelében számolt be a még élő rokonainak, akik majdnem húsz éven keresztül semmit sem tudtak róla. A levélből kiderül, hogy Cathonay egy nap találkozott egy afrikai származású barbadosi nővel, Madame Céline Alvarez Baa-val,aki Victor Hugo halálát követően azt kérte, hogy mondjanak misét az íróért. Cathonoy kíváncsi volt Madame Baa Victor Hugo iránti érdeklődésének okára, és némi faggatózás után kiderítette, hogy ez a derék hölgy adott menedéket Adèle-nek, amikor Barbadoson, ahol Madame Pinson néven ismerték. Ekkoriban már végképp kicsúszott a lába alól a talaj: az utcán találtak rá, amint céltalanul kóborolt és magában beszélt.
Adèle csak 1872-ben, 41 évesen tért vissza Franciaországba a családjához: hogy pontosan mit is csinált, mivel töltötte napjait Barbadoson húsz éven keresztül, azt a mai napig nem sikerült kideríteni, ekkoriban ugyanis – mentális állapotának rohamos hanyatlása miatt – a naplóírást is felfüggesztette.
Hátralévő éveit Saint-Mandéban, a fentebb már említett elmegyógyintézetben töltötte. Zongorázott és időnként nagy sétákat tett az intézet kertjében; egyik életrajzírója szerint a Barbadoson átélt szegénység miatt „minden ajándékot, amit kapott, azonnal elrejtett, akár egy kutya”. Adèle különös megszállottságát utólag ún. erotomániaként diagnosztizálták: ez egy olyan, igen ritka rendellenesség, melyből kifolyólag egy személy abban a téveszmében él, hogy egy másik, általában magasabb szociális státuszú személlyel szerelmesek egymásba. Alighanem skizofréniában is szenvedhetett, mely betegség a Hugo család más tagjainál is megjelent, például Victor Hugo bátyjánál, Eugène-nél.
Adèle Hugo 1915-ben 84 éves korában hunyt el; ugyanabban az évben, mint beteges rajongásának egykori tárgya, Pinson.
