Furcsa úgy beszélgetni valakivel, hogy úgy érzed, ismered, pedig valójában akkor találkoztatok először. Az Egy újfajta vadon című dokumentumfilm olyan intim portrét fest az angol Nik Payne-ről és a Norvégiában élő családjáról, hogy az ember könnyen érezheti úgy, hogy ismeri a férfit, akit a filmben épp a legsebezhetőbb időszakában ismerhetünk meg. Maria és Nik négy gyermeket neveltek együtt, egy nagylányt Maria korábbi kapcsolatából és a három közös gyermeküket. Idilli életet alakítottak ki maguknak egy farmon, és minden gyereküket otthon oktatták, ám Mariát rákkal diagnosztizálták. A betegség rövid úton elvitte.
Ekkor Niknek azzal kellett szembesülnie, hogy a korábban felépített életük egyetlen felnőttel a családban már nem fenntartható. Az Egy újfajta vadon című dokumentumfilm ezt a fájdalmas, sok lemondással járó időszakot mutatja be Nik és a gyerekek szemszögéből. A filmet szombat este a Pont Csopak vetítéssorozat keretében lehet megnézni, a vetítésen jelen lesz Nik Payne és két gyereke is. A filmről írt korábbi kritikánkat itt olvashatod. Nik Payne-nel pár nappal a Magyarországra érkezése előtt beszélgettünk.
Emlékszel, amikor először láttad a családotokról készült filmet? Milyen érzelmeket váltott ki belőled?
Először egyedül néztem meg, és végigpityeregtem az egészet. Aznap pár órával később a gyerekekkel is újra megnéztem. Ők egészen más szemmel néztek rá. Főképp a vidám családi pillanatokat értékelték benne, olyan volt ez számukra, mint egy családi videó.
A film világpremierje januárban volt a Sundance filmfesztiválon, azóta pedig már számos közönségtalálkozón vettél részt szerte a világon. Nem furcsa érzés kiállni a színpadra, és vadidegen emberek sokszor intim, a legbelsőbb érzelmi világodra vonatkozó kérdéseire válaszolni?
Úgy érzem, hogy az igazi érzelmi kitárulkozás már akkor megtörtént, amikor megcsináltuk az Egy újfajta vadont. Ezzel a filmmel érzelmileg teljesen levetkőztem a nézők előtt, egy nyitott könyv vagyok. Volt időm hozzászokni, hogy bárki láthatja az életem legszemélyesebb részeit. Az, hogy erről a közönséggel beszélgessek, már nem okoz gondot, sőt, kimondottan izgalmas beszélgetéseken vettem részt.
Nik Payne és családja az Egy újfajta vadon c. dokumentumfilmben (Fotó: A5 Film)
A film forgatása vagy ezek a beszélgetések felfoghatók egyfajta terápiaként is számodra?
A forgatás már csak azért is hasznos volt, mert el tudta terelni a figyelmem a sötétebb gondolatokról. Kizökkentett a napi rutinomból, amikor Silje (Silje Evensmo Jacobsen, a dokumentumfilm rendezője – a szerző) jött hozzánk. Összebarátkoztunk, és jó érzés volt, hogy abban a helyzetben volt ott velem egy másik felnőtt, akivel beszélgethetek. Magát a forgatást persze szerettük volna ignorálni, próbáltunk úgy élni tovább, mintha nem vennének folyton a kamerák, de idővel ez egyre nehezebb lett. Sokáig forgattunk, több mint két éven át. Az, hogy ilyen hosszan jelen volt az életünkben, egyre komplikáltabbá tette a dolgokat. De ettől még gyakran kimondottan jó volt, hogy Silje velünk volt.
A fesztiválok után a filmet már bemutatták a norvég mozikban. Megváltoztatta ez a családod életét? Ismert embereknek számítotok most Norvégiában?
Nem igazán tudom. A környék kisboltjában előfordul, hogy néha felismernek. Egy kisvárosban élünk, ahol a helyi moziban a film nagy sikerrel ment, tényleg sokan látták. Országszerte nem hiszem. Nyáron a norvégok nem szívesen mennek moziba. Még augusztusban leadja a filmet egy norvég tévécsatorna, valószínűleg ezzel már sokkal több emberhez jut majd el a történetünk.
A közönségtalálkozókon rengeteg kérdést kapsz. Mi volt eddig a legmeglepőbb?
Jellemzően nem csak a moziteremben kapunk kérdéseket, sok néző a film után jön oda, hogy kezet fogjon, gratuláljon, kérdezzen valamit, vagy épp elmondja, hogy mi jutott eszébe a történetünkről. Még Amerikában történt, hogy egy fickó a mozi előterében odalépett hozzám azzal, hogy a teremben inkább nem kérdezte meg, de most mégis feltenné a kérdést: miért bikát, és miért nem tehenet vágtunk le a filmben? Szerinte a tehénnek ízletesebb a húsa. (nevet)
Praktikus kérdés.
Nem csodálom, hogy nem a közönség előtt tette fel. (nevet)
Egy újfajta vadon (Fotó: A5 Film)
Vissza a kezdetekhez. Angol vagy, Maria pedig norvég. A filmből nem derül ki, és pont ezért érdekel: hogyan találkoztatok?
Nyolc éven át Portugáliában éltem, ott mutatott be Mariának egy közös barátunk. Ő csak néhány napra ugrott be, akkor még nem sok minden történt köztünk, de rögtön megtetszettünk egymásnak. Telefonszámot cseréltünk, és amikor néhány héttel később Norvégiába utaztam, találkoztunk és összejöttünk. Ráeszméltünk, hogy rengeteg közös van bennünk, nagyon gyorsan egymásba szerettünk. Szerencsém volt, mert gyorsan kaptam munkát Norvégiában, és a nyelvet is gyorsan tanulni kezdtem. Maria előző kapcsolatából volt egy lánya, Ronja, aki vele élt, és hidd el, egy gyerek mellett lehet a leghatékonyabban nyelvet tanulni. Ráadásul akkoriban a munkám is egy óvodában volt, ahol szintén sok gyerek vett körül.
És mikor döntöttétek el, hogy kiköltöztök a városból és egy távoli farmon gazdálkodásba kezdtek?
Mindketten imádtuk az állatokat és a természetet, nekem a családom révén volt némi múltam a farmgazdálkodásban. Felmerült a dolog ötletként, és beleszerettünk. Eleinte nem hittük komolyan, hogy összejöhet, de sikerült.
Az eszetekbe se jutott, hogy Norvégia helyett Angliában vagy Portugáliában próbálkozzatok?
Maria úgy érezte, nem lenne fair Ronja apjával szemben, ha olyan messzire költözne tőle. Portugáliában el tudtuk volna képzelni az életünket együtt, mindketten imádtuk az országot, de családi okok miatt Norvégiában maradtunk.
A film egyik emlékezetes momentuma, amikor eléggé kiborulva azt mondod, hogy idegennek érzed magad Norvégiában. Amikor Maria még élt, sosem érezted magad annak?
Akkortájt is idegennek éreztem magam, de nem törődtem vele, mert Mariaval megteremtettük a magunk kis földi paradicsomát, amit a valódi otthonomnak tekintettem.
Feltételezem, hogy a külföldre költöző emberek többsége mindig is idegennek fogja kicsit érezni magát az új hazájában. Egy idegen nyelven sosem tudod olyan szinten kifejezni magad, mint az anyanyelveden.
Persze részben az én hibám, hogy nem tanultam meg jobban norvégul. De végül megállapodtam Norvégiában, jól érzem itt magam.
Egy újfajta vadon (Fotó: A5 Film)
Úgy döntöttetek, hogy iskola helyett a gyerekeitek magántanulók lesznek. Ilyen rossz tapasztalatokat szereztetek annak idején az iskolában?
Ez a döntés egy hosszabb folyamat eredménye volt. Amikor a gyerekek picik voltak, eldöntöttük, hogy nem adjuk őket óvodába. Maria dolgozni fog, én pedig otthon maradok velük. Amikor eljutottunk odáig, hogy a legidősebb, Freya iskolába menjen, megkérdeztük magunktól, hogy miért ne folytathatnánk az életünket úgy, ahogy eddig?
Nem akartuk a gyerekeket egy intézménybe küldeni, hogy ott nőjenek fel. Szerettük volna, ha mellettünk maradnak otthon, és családként minél több időt tölthetünk együtt.
Alaposan átgondoltuk a döntést, rengeteget olvastunk előtte mások otthonoktatási tapasztalatairól. Azt éreztük, hogy mi ezt jól tudnánk csinálni. Én azért is hajlottam rá, mert Mariaval ellentétben kiskoromban tényleg nem szerettem iskolába járni. Tudtuk, hogy az iskolákban már egészen korán iPadet nyomnak a gyerekek kezébe, és mi ezt szerettük volna elkerülni. Van valami bizarr abban, hogy egy légtérbe terelnek egy csomó kisgyereket, és azt várják tőlük, hogy ne együtt játsszanak, hanem játszás helyett figyeljenek és tanuljanak. Nem hinném, hogy igazán hatékonyan lehet koncentrálni egy tucatnyi hatéves társaságában.
Néha úgy érzem, hogy az iskolák már-már iparszerűen oktatják a gyerekeket. Összegyűjtik őket, és beléjük erőszakolják a tudást. Mi inkább azt próbáltuk elérni, hogy a saját kíváncsiságuk hajtsa őket, és azért tanuljanak, mert kíváncsiak a világra.
Úgy érzem, sikerrel jártunk. Most már ugyan iskolába járnak, de a korai éveknek megvolt a hatása. Kíváncsiak, ezért szeretnek tanulni az őket körülvevő világról. Freya például kitűnő tanuló az iskolában.
Amikor Maria halála után kénytelen voltál őket az iskolarendszerbe küldeni, egy darabig heti három napot jártak csak suliba, a maradék két napon továbbra is otthon oktattad őket. A film egyik erős pillanatában Freya azt mondja a kocsiban, hogy ő is inkább minden nap szeretne iskolába járni, mint a többi gyerek. Nagy csalódás volt ez számodra?
Abban a pillanatban komolyan így gondolta. Még új és izgalmas volt neki az iskola, szeretett volna beilleszkedni. Az már nincs a filmben, de pár héttel később azzal jött oda hozzám, hogy mégse szeretne mindennap iskolába járni. Jött egy időszak, amikor igazán nem szerette az iskolát. Ezt végül úgy oldottuk meg, hogy ő és a fiúk is egy másik iskolába kerültek. Ez nem sokkal azután történt, hogy befejeződött a forgatás. Az új iskola már sokkal pozitívabb élmény volt számukra, és számomra is, mert őszintén szólva minden reggel görccsel a gyomromban vittem őket a korábbi iskolájukba.
2022-ben fejeztétek be a forgatást. Az iskolaváltáson kívül mi történt veletek azóta?
Nagyrészt a farmon dolgozom, regeneratív mezőgazdasággal foglalkozunk, organikus földműveléssel. Nagyon izgalmas ebben részt venni. Van gabonánk és kukoricánk, a zöldségeinket és a tojásokat pedig piacon árulom. Ezen kívül favágást is vállalok. Ha valahol ki kell vágni egy fát a környéken, engem szoktak hívni.
Végül is az egyik farmról egy másikra költöztetek. Ez nem tűnik olyan drasztikus változásnak.
Az életünk olyan szempontból nem változott, hogy most is egy farmon élünk. A legfőbb változást az jelentette, hogy a Mariaval közös farm a mi farmunk volt, ez meg egy barátomé, és én csak bérlem. Az ő házuk is ott van a miénk mellett, szóval az is változás, hogy lettek szomszédjaink. Neki is hasonló korú gyerekei vannak, szóval a gyerekeknek lettek új játszópajtásai. És nekem is jó, hogy laknak a szomszédban felnőttek, akikhez fordulhatok. Továbbra is kertészkedünk, a saját ételünket termesztjük, elég közel állunk ahhoz, hogy önellátók legyünk. Az erdők és a dombok itt is közel vannak, szép helyre költöztünk. A régi farmhoz persze rengeteg emlék kötött minket, ezért szomorú volt ott hagyni, de az új helynél nem találhattunk volna jobbat.
A filmben Maria halála után fontolgattad az Angliába költözést. Erről már letettél?
Maria halála után elbizonytalanodtam, hogy hol szeretnék élni. Ellátogattam a gyerekekkel Angliába a családomhoz, de nagy pechünk volt, mert ez pont a covid idején történt, és a szigorú szabályok miatt fél évre ott ragadtunk. Úgy mentünk vissza, hogy majd összepakolunk és átköltözünk, de azt vettük észre, hogy mindannyian örültünk a hazatérésnek.
Elmentünk családostul egy kenutúrára, ahol körbeölelt minket a páratlanul gyönyörű norvég természet. Tudtuk, hogy ezt nem szeretnénk ott hagyni.
És persze nem tagadom, az is közrejátszott, hogy egy ilyen volumenű költözés hatalmas meló. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, és próbáljuk a jelenlegi lehetőségeinkből a legtöbbet kihozni.
Egy újfajta vadon (Fotó: A5 Film)
Silje már akkor akart forgatni az életetekről egy sorozatot, amikor Maria még élt, ám ez végül nem jött össze. Maria még beleegyezett ebbe a dokumentumfilmbe a halála előtt, vagy már nélküle hoztad meg a döntést?
Silje fél évvel Maria halála után üzent nekem, és vetette fel a film ötletét. Átjött hozzám, többször is beszélgettünk. Tudtam, hogy Maria is akarta volna ezt a filmet, és ez sokat segített a döntésben. Persze előtte kikértem a gyerekek véleményét is, azt szerettem volna, hogy együtt hozzuk meg a döntést. Maria mindig úgy érezte, hogy az életmódja és a problémái megosztásával más, hasonló problémákkal küzdő embereknek tud segíteni, és ebben én is hiszek. Maria a betegségét és a fájdalmait sem titkolta el, arról is rendszeresen posztolt. Mindig rengeteg pozitív visszajelzést kapott, a blogja képes volt inspirálni másokat. Hittem abban, hogy ez a film is képes lehet ilyesmire.
Ráadásul ez a film mindig egy gyönyörű emlék marad a családunknak. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek felnőve is újra akarják majd nézni. Szerintem azt bántuk volna meg, ha nemet mondunk a lehetőségre. A gyerekek már amúgy is rutinosak voltak a kamerák előtti szereplésben, hiszen Maria folyton fotózta őket. Nem zavarta őket a kamera jelenléte.
Tekinthető ez a film a családod egy korszakának lezárásaként? Vége a gyászidőszaknak, és most új korszak kezdődik el?
Csak olyan szempontból volt lezárás, hogy egy ponton abba kellett hagyni a forgatást, nem tarthatott örökké. A gyász ettől még nem ért véget, mindig velünk van és szerintem velünk is marad.
A veszteség örökre az életünk része lesz, Maria nélkül az életünk már sosem lesz ugyanolyan. De attól, hogy velünk marad, még nem engedjük, hogy a gyász uralja az életünket.
Nemrégiben egy nagyon érdekes levelet kaptam egy hatvanéves úriembertől, aki egy svájci filmfesztiválon látta a filmet. Elmondta, hogy négyéves volt, amikor elveszítette az édesanyját, és amikor látta, hogy a kisfiunk, Wolfie szintén négy volt, amikor Maria elhunyt, teljesen a film hatása alá került. Azt írta, örömmel látta, mennyire másképp dolgoztuk fel Maria hiányát és a gyászt, mint ahogy az ő családjában történt. Nekünk határozott célunk életben tartani Maria emlékét, ő még mindig a családunk része.
Minden nap vacsora előtt megfogjuk egymás kezét, megköszönjük a napot és az üdvözletünket és a szeretetünket küldjük Marianak. Gyertyát gyújtunk a szobában az emlékére. Van egy kis emlékhelyünk a házban a fotóival, ahová háromnaponta friss virágot teszünk. Amikor a gyerekek találnak valami izgalmasat – egy érdekes alakú követ vagy szép tollat – , mindig odateszik, hogy az édesanyjuk is láthassa.
Egy újfajta vadon (Fotó: A5 Film)
A levelet író férfi apja azonban nem sokkal a felesége halála után újraházasodott, az új felesége pedig a korábbi feleség minden nyomát eltüntette a házból. Az édesanyjáról szó sem esett odahaza. A férfi számára ez gyerekként olyan érzés volt, mintha az anyját egyszerűen kiradírozták volna az életéből. Örömmel látta a filmben, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Nagyon megható volt egy ilyen üzenetet olvasni. A gyász mindig velünk marad, de ettől még az élet megy tovább. Boldog, teljes életet élünk és szeretjük egymást. Ez az, ami igazán számít.
Szombaton Magyarországra jöttök, ahol a Pont Csopak vetítéssorozat keretében levetítik a filmet, majd utána a gyerekekkel válaszoltok a közönség kérdéseire. Csak jöttök és mentek, vagy jut idő egy kis magyarországi vakációzásra is?
Pár napot tudunk maradni. A gyerekek nagyon várják, mert a mozi egy nagy tó (Balaton – a szerző) mellett van, ők meg imádnak strandolni. Kicsit élvezzük a környéket, de sajnos nem lesz időnk az országot körbejárni, pedig szívesen tennénk, mert sosem jártunk még Magyarországon.
