Angelina Jolie karrierje számomra mindig is egy rejtély volt. Úgy tartják őt számon Hollywood legnagyobbjai között, hogy egy nagyjából harmincéves karrierrel a háta mögött szinte csupa felejthető produkcióban játszott. Tény, hogy annak idején az Észvesztőt ő vitte el a hátán, és meg is kapta érte a mellékszereplői Oscart, de azóta már-már tudatosan tartja távol magát a fajsúlyosabb filmektől és szerepektől, talán az egy szem Elcserélt életek kivételével, ami máig a legjobb filmjének számít.
A Marvel felé tett kirándulása és a Demóna-filmek lagymatag biztonsági játéka után üdítő, hogy Jolie végre a státuszához méltó szerepet vállalt: az operalegenda, Maria Callas bőrébe bújni ugyanis olyan szintű színészi elkötelezettséget kíván, amibe sokak bicskája beletörne. A részben Magyarországon forgatott – Budapest ismét Párizs dublőre – Maria kapcsán azt bátran kijelenthetem, hogy Jolie valóban mindenét beleadta a szerepbe. Azt, hogy a film így sem lett igazán jó, igazságtalan lenne a számlájára írni.
Forrás: Pablo Larraín
Maria halott, de élvezi
A film nem árul zsákbamacskát: rögtön azzal nyit, hogy a nagy Maria Callas halott. A kamera az emberekkel tömött nappaliját veszi, a halottszállítók csak arra várnak, hogy valaki megadja nekik az engedélyt, hogy végre elszállíthassák a földön fekvő holttestet. Callas mindössze az ötvenes éveiben járt, amikor egy végzetes napon összeesett a saját lakásában: az orvosi jelentés szerint szívroham végzett vele. A holttestet egy pillanatra sem láthatjuk, ám mielőtt a film belekezdene a történetmesélésbe, egy operára vágott montázst láthatunk egy nagy élet nagy pillanataiból. Már ezekből a töredékekből is érezzük, hogy
Jolie átalakulása még úgy is meggyőző, hogy a sminkesek nem akarták őt Callasszá változtatni. Határozottan Angelina Jolie van itt előttünk, csak épp Maria Callas szemüvegében, frizurájával, sminkjében és ruháiban. Nem kell ide ennél több, ez így is épp elég.
A Maria egyik legérdekesebb húzása, hogy egy igazán eseménydús élet talán legkevésbé eseménydús időszakában játszódik. Maria Callas az élete utolsó éveiben egyedül, – pontosabban: a fizetett alkalmazottjai társaságában – magányosan élt a párizsi lakásában, csendben, eseménytelenül. A film ebből az időszakból konkrétan az utolsó hetére fókuszál.
Nem az opera szupersztárját láthatjuk, hanem egy egykori dívát, akinek a napjai nagyrészt azzal telnek, hogy önmaga egykori nagyságát gyászolja el, miközben zsörtölődik a házvezetőnőjével és a segítőjével, valamint minden orvosi figyelmeztetés ellenére fittyet hány arra, hogy odafigyeljen az egészségére és a gyógyszerezésére. Eközben begyógyszerezve egy utolsó nagy tévéinterjúról fantáziál, és eljár néha gyakorolni egy színpadra, bár végig határozottan tagadja, hogy a nagy visszatérésére készülne.
Nők magassarkúban
A Maria rendezője, Pablo Larraín a híres nők életrajzi filmjeinek igazi specialistája. Ő készítette a Kristen Stewart főszereplésével készült Diana-mozit, a Spencert, és ő volt a felelős a Jackie Kennedy legnehezebb napjait bemutató Jackie című filmért is. A Maria a rendező „nők magassarkúban” trilógiájának záró darabja.
Larraínra jellemző, hogy sosem készít hagyományos biopiceket, nem érdekli, hogy az alanyai életéről gyerekkortól a haláláig tartó átfogó képet adjon. Inkább kiválaszt egy érdekes, jellemzően nem túl hosszú (néhány napos) időszakot az illető életéből, és annak részletes bemutatásán keresztül rajzol portrét a hírességről. Így tett a Jackie-ben és így tett a Spencerben is, ám a Mariában mintha kibúvót keresne az eddigi recept alól.
Forrás: Pablo Larraín
Ugyan itt sem ad nekünk hagyományos vonalvezetésű életrajzi mozit, ugyanakkor egyáltalán nem elégedik meg azzal, hogy a filmje kimerüljön Callas utolsó hetének bemutatásában, amikor szinte kizárólag az alkalmazottjaival áll kapcsolatban.
A négy fal között szenvedő Callast visszaemlékezések és fantáziajelenetek sorával szakítja ki az otthoni környezetéből, és ezekkel az emléktöredékekkel, Callas életének néhány meghatározó pillanatával mégiscsak elviszi a filmet egy hagyományosabb irányba.
Bár a filmben belehallgathatunk Callas lenyűgöző énekébe, a rendező érezhetően nem erre akarja felhúzni azt. Többször is láthatjuk a fénykorához képest már haloványabb Callast énekelni, kimondottan vicces, amikor ugyanazt az előadást láthatjuk párhuzamosan a színpadon, valamint az énekesnő konyhájában is, ahol Callas a házvezetőnőjének adja elő, miközben az épp omlettet süt. Néhány előadás csak Maria fantáziájában jelenik meg, de tényleg csak annyira, hogy érzékeltesse: valóban egy kivételes, korszakos tehetséget vesztett el a világ 1977-ben.
Forrás: Pablo Larraín
Egy élet töredékei
A Maria központi szála a hangja elvesztése miatt érzett fájdalom mellett egyértelműen a görög hajómágnással, Aristotle Onassisszal folytatott hosszú viszonya volt, akit még férjezetten ismert meg, de a férfi olyan magabiztos volt az udvarlásban, hogy még az sem zavarta, hogy a férje ott állt Maria mellett. A film megemlékezik arról is, hogy a kapcsolatuk még azután is folytatódott, miután a mágnás feleségül vette Jackie Kennedyt. A közös jeleneteik tényleg életre kelnek, és ilyenkor különösen kár volt azért, hogy a film valójában tényleg csak belekap Maria életének pillanataiba, de el nem mélyed bennük.
Fontos eseményekről gyakran csak említés szinten értesülünk. Callas számos botrányt okozott azzal, hogy betegségre hivatkozva utolsó pillanatban mondott le nagy fellépéseket, és amikor az utcán egy rajongója ezt a szemére veti, valósággal kifakad a vádakon, sőt kikéri magának: ha azt mondta, hogy beteg volt, akkor biztosan beteg volt. Az anyjával való nehéz viszonya is csak érintőlegesen került bele, a fiatalkori súlyproblémáit pedig elintézik egy flashbackkel, amiben még jelentős túlsúllyal egy német katonának énekel a második világháború éveiben. A gyermektelensége és az ahhoz vezető út is csak finoman kerül említésre. Inkább csak apró részletek ezek a nagy képből, ami itt arról szól, hogy
az ikon, aki az ikonikus hangja miatt lett naggyá, vajon mit ér akkor, ha már nem tudja megszólaltatni kincset érő hangszerét?
Az eltűnt hang nyomában
Hasonló témát dolgozott fel nemrég a Céline Dion, illetve a Jon Bon Jovi életéről készült dokumentumfilm is, ráadásul mindkettő sokkal átélhetőbben, érzelmesebben tette mindezt. Angelina Jolie Maria Callasa szellemként jár-kel a saját lakásában, beszólogat az embereinek, makacskodik és időnként eszébe jutnak a régi szép idők, amikor még a lábai előtt hevert a világ, de valahogy Pablo Larraín filmje semmiben sem mélyed el annyira, hogy nézőként érzelmileg is kapcsolódni tudjunk hozzá.
Tudom, kissé merész egy fikciós nagyjátékfilmet két dokumentumfilmhez hasonlítani, de mind Céline Dionért, mind Jon Bon Joviért időnként megszakadt a szívem, ahogy néztem, hogyan küzdenek azért, hogy visszakapják, ami naggyá tette őket, de a Mariában egyetlen ilyen pillanat sincsen. Talán az egykori fellépő ruháinak elégetése lehetett volna hasonló hatású, de ez is csak villanásnyira jelenik meg a filmben.
Egy magányos, középkorú nőt látunk, de a film mintha nem is akarna elmélyedni abban, mi vezetett ehhez, sőt olykor azt éreztem, mintha kicsit kesztyűs kézzel, szépelegve állna az alanyához. Egy vallomással felérő jelenetben Larraín egy szereplő szájába adva elmondja, hogy munka közben maga is beleszeretett Maria Callasba. Könnyen lehet, hogy ez az oka annak, hogy nem csupaszította le eléggé, nem látott bele annyira mélyen a lelkébe, mint a korábbi filmjei (Jackie, Spencer) híres asszonyainak. A film inkább mesét mond, és nem történetet mesél. A Maria egy korrekt alkotás, igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy rossz: egyszerűen csak hiányérzetet hagy maga után. Talán pont amiatt, mert végig ott volt benne egy nagyszerű mozi lehetősége is.
A Maria-t a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs információnk, Amerikában a Netflix vásárolta meg forgalmazásra.
