Ahogy azt mi s is megírtuk, pár nappal ezelőtt Norvégiában elpusztult Hvaldimir, a kékbálna, avagy beluga, amelyről – a rajta lévő különös kamerahám miatt – azt feltételezték, hogy eredetileg orosz kém volt. Az először 2019-ben a norvégiai sarkvidéki vizeken megfigyelt, több méter hosszú fehér cetféle nevét a bálnát jelentő norvég hval szóból, illetve az emblematikus orosz keresztnév összetételéből kapta. Sebastian Strand, a Marine Mind civilszervezet alapítója közölte, hogy a beluga utáni szokásos kutatás közben talált rá a tetemre. Mint mondta, megerősítették, hogy huszonnégy órával azelőtt még élve látták, mielőtt megtalálták Risavika délnyugati partjánál mozdulatlanul lebegve a vízben. Sebastian Strand szerint a halál oka ismeretlen, semmilyen látható sérülést nem láttak rajta, amikor először megvizsgálták a testét. „Sikerült hűvös helyre szállítani a tetemet, hogy az állatorvosi intézet elvégezhesse a boncolást, amely segíthet feltárni, mi is történt valójában”.
Hvaldimir becslések szerint 14-15 éves lehetett. 2019 áprilisában fedezték fel Norvégia északi részén, Finnmark környékén. A biológusoknak sikerült levenniük a feje köré erősített hámot, amelyre kisméretű kameraállványt szereltek, amelyen műanyag csíkokon az Equipment St. Petersburg angol nyelvű felirat volt olvasható. A norvég halászati igazgatóság annak idején feltételezte, hogy Hvaldimir egy zárt helyről szökött meg, és az orosz haditengerészet idomította, mivel hozzá volt szokva az emberi társasághoz és szokása volt közel úszni a hajókhoz. Moszkva soha nem erősítette meg ezeket a találgatásokat. Egy évvel később a svéd partoknál látták. A Barents-tenger és az Atlanti-óceán északi része stratégiai fontosságú a nyugati és az orosz haditengerészetek szempontjából, szokásos érintkezési övezet a tengeralattjáróik számára.
Hvladimir, a kémkedő beluga (fotó: Wikipedia)
Az, hogy az állatokat kémkedésre használják, nem újkeletű jelenség: a hidegháború legsűrűbb éveiben az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, vagyis a CIA is kísérletezett hasonlókkal. Egyszer például egy macskát próbáltak kiképezni titkosügynöknek.
A CIA az Acoustic Kitty (ez magyarul lehetne lehallgató cica, de mi most maradjunk a szó szerinti akusztikus cica fordításnál) nevet adta a műveletnek. De öt év és valószínűleg több millió dollárt felemésztő kutatás és fejlesztés után a projektet 1967-ben elvetették, olyan okokból, amelyeket bárki megjósolhatott volna előre, aki látott már macskát – hisz azt nagyjából mindenki tudja, hogy ezeket az állatok lehetetlen arra utasítani, hogy egy rádióvevő hatótávolságán belül maradjanak, és pontosan oda menjenek, ahova mondják nekik.
A digitális technológia és a mikroelektronika előtt a kémkedés kemény dió volt. A 20. század folyamán „a hírszerző szolgálatok világszerte úgy tekintettek az állatokra, mint egy lehetséges módra, hogy titokban olyan helyekre jussanak be, ahová egy embernek egyébként nem lenne hozzáférése, illetve hogy üzeneteket vagy felszerelést szállítsanak” – nyilatkozta a National Geographic magazinnak Robert Wallace, aki az 1990-es években a CIA Műszaki Szolgálati Irodáját, a kémeszközökért felelős részleget irányította. „Megnézzük az összes alternatívát, és ha valamelyik megvalósíthatónak tűnik, akkor azt követjük, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem tudjuk megvalósítani, vagy amíg jobb megoldás nem jön.”
Az akusztikus cica egy fantáziarajzon (forrás: Wikipedia)
Bármilyen furcsán hangzik is ma, a CIA nagyon is komolyan gondolta az Akusztikus Cica hadműveletet. És ez csak egy volt a számos próbálkozás közül, amelyek arra irányultak, hogy állati titkos ügynököket toborozzanak.
Az akusztikus cica egy macskakiborg volt – egy hétköznapi háziállat és a csúcstechnológia keveréke. Egy kisebb műtét során egy állatorvos egy kis mikrofont helyezett a fülébe – amely kiváló természetes tölcsérnek bizonyult a hangok befogására. Ezután a mikrofont a macska laza bőre alatt egy akkumulátorhoz kötötték, amely egy külső antennához csatlakozott, ez pedig a macska hosszú bundájához volt rögzítve.
Maga a műtét elég forradalmi volt, mondja Wallace. „Ez még a pacemakerek előtt volt, nem ültettünk elektronikát az emlősökbe, mert az nagyon barátságtalan környezet – párás, meleg, nedves”. Visszaemlékezése szerint a macska jól volt, bár a projektvezető elájult a vér látványától. És a technológia működött – a macskakiborg képes volt felvenni és továbbítani a beszélgetéseket. De volt egy probléma – a CIA kiképzése ellenére az cicának saját akarata volt, és nem volt jó abban, hogy a célpontok közelében maradjon. Egy nyilvános parkban végzett tereppróba, amely tele volt zavaró tényezőkkel, például galambokkal és mókusokkal, bebizonyította, hogy az akusztikus cica nem fog működni. Bár egy anekdota szerint a kémcica első küldetésén – a parkban végzett terepszemlén – rögtön elkóborolt, majd az úton elütötte egy taxi, a valóságban a macska a kémfelszerelés eltávolítása után normális életet élt – legalábbis ez a CIA hivatalos álláspontja is.
Első világháborús kémgalamb (forrás: Wikipedia)
A CIA figyelme ezután a madarak, egészen pontosan a galambok felé fordult, ami nem véletlen: ugyanis a háborúzó hadseregek már az ókor óta támaszkodtak a postagalambokra mint hírvivőkre, de a madarak a második világháborúba kémként is bevetésre kerültek.
A háború elején a brit hírszerzési hálózatokat a gyors német előrenyomulás szétzilálta. A légi felderítés nem létezett a megszállt Európában, és a nácik hírhedt Enigma-kódját még nem sikerült megfejteni. De Nagy-Britannia legsötétebb órájában az első világháborús veteránok, akik galambokkal kommunikáltak a lövészárkokban, radikális ötlettel álltak elő.
„Úgy döntöttek, hogy a RAF repülőgépeiről dobják le őket” – írja Gordon Corera brit újságíró, a Columba hadművelet című könyv szerzője: The Secret Pigeon Service (A titkos galambhadművelet) című könyvében.Franciaország és Belgium lakosai, akik kétségbeesetten próbáltak ellenállni a náci megszállásnak, életüket kockáztatva üzeneteket írtak apró cédulákra, és azokat a kertekben és mezőkön elhelyezett dobozokban leszálló brit galambok lábára erősítették.
„A galambok legfőbb szuperképessége, hogy képesek hazatalálni” – írja Corera. „Még mindig nem teljesen világos, hogyan sikerül ez nekik, még akkor is, ha több száz kilóméterrel arrébb dobjuk le őket egy olyan helyen, ahol még soha nem jártak”.
A Columba hadművelet hatalmas siker volt – a jelentős veszteségek ellenére a kémgalambok mintegy 1000 üzenetet vittek vissza Londonba, amelyekben a radarberendezésekről, a náci csapatok mozgásáról és a V1 rakéták telephelyeiről szóló információk szerepeltek. A galambok bátorságukért kitüntetéseket kaptak.
A második világháború után azonban nem nyugdíjazták kémgalambokat. A hidegháború idején a brit hírszerzés arra képezte ki az állatokat, hogy radioaktív anyagok füstjén keresztül repülve üzeneteket szállítsanak, ha esetleg kitör az atomháború. Az Egyesült Államokban pedig az 1970-es években, a Tacana hadművelet néven ismertté vált projektben a CIA egy aprócska filmkamerát tervezett, amelyet a madarak a szovjet katonai létesítmények fölé tudtak vinni – és nagyobb felbontású képeket készítettek, mint a korabeli kémszatellitek -, miután egy átalakított autó padlóján lévő csapóajtón keresztül hazafelé tartva elengedték őket.
A CIA megpróbált egzotikusabb madárkémeket, például sólymokat, hollókat, sőt még kakadukat is kiképezni a kamera hordozására, de végül ismét a szerény galambra esett a választásuk, mivel az képes elrejtőzni a szem elől, nagy távolságokat repülni leszállás nélkül, és mindig hazatalál. „A galambok egyszerűen nem keltenek feltűnést – mondja Welker, a CIA történésze. „Mindenhol ott vannak, és ezért senki nem figyel rájuk”.