Az nlc negyvenes tagozata előszeretettel nevezi nosztalgiázásnak azt, ahogyan a Jóbarátokról beszél, ír, és ahogy rájuk – mármint a szereplőkre – gondol. Teljes joggal, mégiscsak kerek harminc éve mutatták be az első részt, a sorozat pedig annyira népszerű lett Magyarországon is, hogy annak is végigkísérte az életét, aki egyébként direkt nem nézett végig egy epizódot sem.
Ezt egyébként tapasztalatból tudom: nem hogy rajongó nem voltam, egy idő után már tudatosan kerültem (nem mintha utáltam volna, inkább punk dac és perverz kihívás volt ez az életemben), mégis oda-vissza tudtam a fontos történésekről és mozzanatokról, Ross leszbikus exétől Brad Pitt vendégszereplésén át odáig, hogy Joey felvette Chandler összes ruháját egyszerre. Aztán, amikor vége lett, akkor sem lett vége: a Jóbarátok ezernyi pillanatából azóta mém lett ugyanis.
A Jóbarátok sztárjai (Fotó: 7e Art/Warner Bros Television / Photo12 via AFP)
Azaz a sorozat velünk él, és a streaming-szolgáltatóknak hála egészen új generációk fedezik fel maguknak részben spontán, részben pedig azért, hogy lássák, mitől voltak oda a szüleik. Ők azonban nem veszik fel hozzá a nosztalgiaszemüveget. Bár nyilván tudják, hogy nem mai műalkotás ez, mégis a mai normák és elvárások mentén fogyasztják. Rögtön fel is tűnt nekik – mármint a Z- és Alfa-generációs nézőknek – valami, ami annak idején keveseknek:
full rasszista az egész sorozat.
Na jó, így, hogy rasszista, talán csak a legkeményebb woke aktivisták címkézik a Jóbarátokat, de az teljes joggal tűnik fel minden fiatal nézőnek, hogy mennyire, hogy is mondjuk, monokróm a szereplőgárda. Értsd: fekete, vagy a többségtől akár csak egy-két árnyalattal elütő bőrszínű szereplőket alig-alig vonultatott fel a sorozat tíz év alatt. Ez pedig – bár ez Magyarországról talán kevéssé átérezhető – már akkor is probléma volt, nem csak a friss nézők mániája ez. Tudjuk, tudjuk:
egy műalkotást sem ér a mai erkölcsi és jogi normák mentén megítélni, az általános emberi tisztességen kívül mindig figyelembe kell venni a kontextust, ha kultúráról beszélünk, és ez vonatkozik az elmúlt évtizedek popkultúrájára is.
Jaj, hagyjuk már!
A Jóbarátok természetesen sosem vállalta, hogy polgárjogi és reprezentációs zsinórmérték lesz, és segíti a kisebbségek ügyét, ahol csak lehet, egy egyszerű, szórakoztató sorozat szeretett volna lenni csupán olyan karakterekkel, akiknek sorsát átérzi az akkori célközönség. Ezt pedig teljesítette is – naná, hiszen harminc évvel később még mi is „különszámot” szentelünk neki ebben a távoli, kicsi országban –, de azért mégis érdemes árnyalni a képet. Az alkotók és a szereplők ugyanis egyáltalán nem olyan ártatlanok ebben az ügyben, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Azt sem szabad elfelejteni, hogy miután George Floyd rendőri brutalitás áldozata lett, az amerikai közbeszédben minden erről szólt: még szép, hogy „elővették” az X-generáció kedvenc szitkomját is.
Nézzük a tényeket. A Jóbarátok tíz éven keresztül futott, ez alatt az IMDB adatai szerint 828 színész fordult meg a sorozatban. Egy fekete rajongó megszámolta a szintén fekete szereplőket – ez nem esett különösebben nehezére, egyszerűen csak újranézte az egészet, akkor már ötvenedjére –, és az jött ki, hogy összesen 27-en vannak. 828-ból 27 – hervasztó arány már úgy is, hogy csak azt nézzük, hogy a sorozat New Yorkban játszódik, amely mindig is büszke volt a mindenféle értelemben vett sokszínűségére. Úgy meg pláne, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy a 27-ből hánynak volt neve is: többségük úgy szerepel a stáblistán, mint „pincér”, „férfi”, „matracfutár”, „biztonsági őr”, vagy „Chandlerre néző gyerek”. Igaz, volt egy rész – a kilencedik évad 15. epizódja –, amiben három (!) fekete bőrű szereplő is volt, igaz, a nézők többsége inkább Jeff Goldblum miatt emlékszik rá.
Joey és Chandler (Fotó: Warner / Collection ChristopheL via AFP)
Hogy a sorozat körüli kultusznak igenis van egy sötét oldala is, arra jó példa Amaani Lyle esete, amelyet azóta is Jóbarátok-ügyként emlegetnek Hollywoodban. Nem csak szereplőből volt kevés fekete, hanem a stábban is, Lyle pedig nőként végképp egyedül volt a fehér férfiakkal teli csapatban. 1999-ben rúgták ki, és 2002-ben tett panaszt a kaliforniai munkahelyi esélyegyenlőségi hivatalban szexuális zaklatás miatt; mint mondta, a forgatáson mindennaposak voltak a szexista, becsmérlő, nőgyűlölő megjegyzések a férfiak részéről.
A vád szerint a producerek – akiket meg is nevezett – folyamatosan a szexről beszéltek, nemi szerveket firkáltak, „maszturbálást imitáltak” és a „nők anatómiájára vonatkozó, p-vel (angolul c-vel) kezdődő négybetűs szót” használták. A producerek azzal érveltek, hogy bár „az állítások egy része igaz”, a forgatás helyszíne „kreatív munkahely, ahol mindenki szabadon alkot”. Az egész ügy végül sokkal inkább szólt a szólásszabadságról, mint arról, mit jelent a szexuális zaklatás; a legfelsőbb bíróság, ahova a kereset eljutott, végül úgy döntött, hogy szó nincs ez utóbbiról, és csak az, hogy valakit bánt a munkatársai viselkedése, nem lehet jogalap egy ilyen súlyos vádhoz. Ezt 2006-ban, tehát jóval a #metoo előtt mondták ki; ma talán másképp döntenének.
Mit mondtak erről az alkotók?
A Jóbarátok – diplomatikusan fogalmazva vegyes megítélésű – Reunion című extra epizódja (amely nem is epizód, inkább szirupos nosztalgiázás a színészekkel, James Cordennel és pár rajongó celebbel), és az, hogy a sorozat felkerült a népszerű streaming platformokra (emiatt előzte be a konkurenciát a Netflix 2015-ben, miután százmillió dollárért megvette a jogokat), újra felizzította a rasszizmustémát, erre pedig már a szereplőknek és az alkotóknak is reagálniuk kellett. Reagáltak is, ki-ki vérmérséklete és a belátásra való hajlandósága szerint. Jennifer Aniston tavaly egy filmbemutatóján azt a gyakran elhangzó érvet hozta fel, hogy a humor változik, fejlődik, a vígjátékok pedig nehéz helyzetben vannak, hiszen óvatoskodva nehéz viccelni. „A komédia szépsége abban van, nevetünk magunkon és az életen”. Hozzátette: a mai szemmel bántó poénok
egy része szándékos, a többi… hát, azokat végiggondolhattuk volna, de akkoriban még nem volt ilyen szintű érzékenység.
Arra azért megkért mindenkit, hogy ne vegye túl komolyan magát, „főleg itt, Amerikában, ahol mindenki túlságosan megosztott”. (Szó szerinti fordítás.)
A Rosst alakító David Schwimmer sarkosabban és kissé ingerülten fogalmaz, ha rákérdeznek a sorozat utóéletére. „Nem érdekel” – mondta a Guardiannek négy éve.
A helyzet az, hogy a sorozat forradalmi volt a maga idejében, főleg, ahogy az alkalmi szexet, a védekezést, a melegházasságot és a kapcsolatokat kezelte. Már az első rész is arról szól, hogy a feleségem elhagyott egy nőért, még össze is házasodnak, én pedig elmentem az esküvőre.
A sorozatot sokan bírálták azért is, mert többször tárgyiasította a nőket (értsd: Joey tárgyiasította a nőket, és ezért éppen ő válik röhejessé), és a kamasz Monica súlyával viccelődött, de az tény, hogy sok tekintetben progresszív volt: az említett melegházasságon túl teljesen természetes volt, hogy Chandler apja transzvesztita, a szereplők egy része biszexuális és bemutatja a zsidó hagyományokat is. Ami pedig a fekete szereplőket illeti: Schwimmer állítja, hogy ő már annak idején is azért lobbizott, hogy a karaktere különböző etnikumú nőkkel randizzon. Ez a sorozatot elnézve végül összejött neki.
Nem fért be a szereplőgárdába egy sötétebb bőrű sem (Fotó: 7e Art/Warner Bros Television / Photo12 via AFP)
Sokszor felmerül az is, hogy a Jóbarátok homofób – ebből annyi igaz, hogy Chandler, mielőtt összejött Monicával, rettegett, hogy melegnek nézik, de nem azért, mert természetellenesnek tartja az ilyesmit, hanem mert így romlanak az esélyei a nőknél. Igaz, Ross „leszbikussá változott” exe visszatérő poénforrás. Ehhez képest mellékes, de Schwimmer a siker és a pénz ellenére vérig sértődött a közönségre és a szórakoztatóiparra, hiszen azóta is mindenki Rossként ismeri, pedig ő klasszikus színházi képzést kapott, és Shakespeare-színészként szeretett volna bevonulni a történelemkönyvekbe.
A sorozat egyik alkotója, Martha Kauffmann rasszimusügyben végül elment a falig – mármint a másik falig. Ő meg sem próbálta megvédeni a Jóbarátokat, inkább belátta, hogy komoly probléma a szitkom „fehérsége”, emiatt pedig azóta is „szégyelli magát” és „bűntudata van”.
Mint pár éve elmondta, eleinte „nehéz és frusztráló” volt, hogy emiatt kritizálják a sorozatot, de most már érti, hogy jogosak a megjegyzések. George Floyd meggyilkolása után ugyanis át kellett gondolnia, hogy – ahogy fogalmazott – mivel és hogyan járult hozzá ő maga a rendszerszintű rasszizumushoz: hát úgy, hogy internalizálta azt azzal, hogy kizárólag fehér szereplőket választott. Amikor erre rájött, nehéz volt tükörbe néznie, mondta; most pedig azzal törleszt, hogy egykori egyetemén, a Brandeis Universityn ösztöndíjat alapított az afrikai és afro-amerikai diákok megsegítésére.
Túlzás? Innen nézve lehet, hogy annak tűnik, de a sorozat hazájában valódi és parázs az erről szóló vita. Az biztos, hogy a sorozat negyvenedik évfordulójára egészen másként írunk majd erről. Az pedig még biztosabb, hogy a fentiektől függetlenül teljesen oké nyakló és lelkifurdalás nélkül fogyasztani a Jóbarátokat.
A Jóbarátok epizódjai a Maxon már 4K-ban láthatók.
