Mi a közös egy macskában és egy telefonban? Erre volt kíváncsi Ernest Glen Wever professzor és kutató asszisztense, Charles William Bray 1929-ben. A Princetoni Egyetemen dolgozó tudósok egy eszméletlen, de élő macskát működő telefonná alakítottak át, hogy teszteljék, hogyan érzékeli a hangot a hallóideg.
A kísérlet során először elkábították a macskát, majd felnyitották a koponyáját, hogy hozzáférjenek a hallóideghez. Az ideghez egy telefonvezetéket erősítettek, a vezeték másik végét pedig egy telefonkagylóhoz csatlakoztatták. Bray a macska fülébe beszélt, míg Wever a kagylón keresztül hallgatta 50 méterrel távolabb, egy hangszigetelt szobában.
Ebben az időben az volt az általános elképzelés, hogy az érzőideg válaszának gyakorisága korrelál az inger intenzitásával. Amikor Bray egy bizonyos frekvenciájú hangot adott ki, Wever ugyanazon a frekvencián hallotta a hangot a vevőegységből. Ahogy Bray növelte a hang magasságát, a Wever által hallott hang frekvenciája is növekedett. A kísérlet tehát bebizonyította, hogy a hallóideg válaszfrekvenciája korrelál a hang frekvenciájával.
Megállapításaik további alátámasztása érdekében Wever és Bray több további kísérletet is végzett különböző körülmények között. Amikor a vezetéket más szövetekre és idegekre helyezték a hallóidegtől távol, a telefonkagyló nem adott hangot. Egy újabb kísérletben korlátozták a macska fejének vérkeringését, ami a vevőegységből érkező hangátvitelt is megszüntette.
Kutatási eredményeik elismeréseként Wever és Bray 1936-ban elsőként kapták meg a Howard Crosby Warren Medált a Kísérleti Pszichológusok Társaságától.
Meglepő módon Wevert és Brayt nem különösebben érdekelték felfedezésük gyakorlati felhasználásának lehetőségei. Ehelyett jobban törődtek a tesztek futtatásának protokolljával és módszertanával. A kísérlethez általuk kifejlesztett technikákat azonban más kutatók és orvosok is használni kezdték az emberi hallás tanulmányozására. Kutatásaik megalapozták olyan eszközök kifejlesztését, mint a cochleáris implantátumok.