Már egészen hamar az életed részévé vált a sport, ugyanis úszóként kezdted a sportolói pályafutásodat. Ha jól tudom, hatéves voltál, amikor a suli miatt abbahagytad az úszást. Mikor tértél vissza a medencébe?
Hatéves korom előtt rendszeresen jártam gyógyúszásra a kezem miatt, anyukám pedig lelkes szülőként mindig elvitt ezekre a programokra. Később, amikor elkezdődött az iskola ez abbamaradt, mivel egyikünknek sem volt elég ideje arra, hogy beiktassuk a napjainkba, ráadásul elkezdtem néptáncolni, illetve csomó más programlehetőség volt. Nagyon szerettem az általános iskolámat, életem legszebb évei szerintem onnan vannak.
Néhány évvel később – pontosabban 2012-ben -, láttam, hogy paralimpiát közvetítenek a tévében. Éppen akkor nyert Sors Tamás, én pedig abban a pillanatban elhatároztam, hogy paralimpiai bajnok szeretnék lenni.
Nagyon makacs gyerek voltam, ezért anya meg apa szerintem kicsit ki is volt bukva. A szüleim tudták, hogy általában elérem azt, amit a fejembe veszek, így elkezdtek nekem keresni egy helyet, ahol edzhetek. Nyilván én belül ezt máshogy éltem meg, ezért ez egy hullámzó időszak volt számomra, de 2012-ben újra elkezdtem úszni. 2015-ben már világkupán indultam, azóta pedig napjainkig a magyar válogatott tagja vagyok, de már nem úszásban, hanem a triatlonban igyekszem jeleskedni.
2018-ban lettél paratriatlonista. Mi volt az oka annak, hogy sportágat váltottál? Mivel adott többet a triatlon, mint az úszás? Esetleg jobban megtaláltad benne önmagadat?
Igen. Úszóként úgy éreztem, hogy kihoztam magamból azt a maximumot, amit csak tudtam. Persze közrejátszott az is, hogy az akkori edzőm és a Magyar Triatlon Szövetség engem is meg szeretett volna győzni arról, hogy próbáljam ki magamat a sportágban. Látták, hogy a szárazföldi edzéseken jól teljesítettem, emiatt úgy döntöttek, hogy tesznek felém egy ilyen ajánlatot. Ebből az lett, hogy elmentem egy-két versenyre és kipróbáltam magamat. Hát… kihívásokkal teli volt az első időszak, mert a triatlon nagyon más világ, de végül úgy döntöttem, hogy adok ennek egy esélyt. Megvizsgáltam, hogy milyen lehetőségeim lennének az úszásban, de azt éreztem, hogy ott már nagyon sokat nem tudok elérni. Az is rátett egy lapáttal, hogy már kezdtem unni azt, hogy faltól-falig napi tizenkét-tizenhat kilométert kell leúsznom “fél kézzel”. Elfáradtam.
Mocsári Bence (b4) a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok férfi triatlon PTS5-ös kategóriájának egyéni döntője előtt a párizsi III. Sándor hídnál 2024. szeptember 2-án. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Egy számodra teljesen új sportágról volt szó, ahol más kihívásokkal kellett szembesülni, mind fizikailag, mind mentálisan. Mennyire volt nehéz ez az átállás?
Nehéz volt. Főleg azért, mert nagyon fiatal voltam és nem tudtam, hogy milyen drága a sportágam, illetve azt sem, hogy ennyire megterhelő. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom, de nem tudtam, hogy egy kerékpár nagyjából ötmillió forintba kerül. A szövetség segített elindulni, de amikor odakerültem, ezek a költségek nagyon szíven ütöttek. Összességében viszont jó volt, mert maga a sportág nagyon változatos. A kerékpározásnál 40 kilométer per órás sebességgel mész, közben süvít a szél, változik a táj, mindemellett pedig nagyon oda kell figyeli, mert egy hajszálon múlhat az életed.
Nyilván ez most kicsit lesarkított példa, de mindig figyelni kell a kerékpározásnál a környezetedre és a körülötted lévőkre. Ez éles váltás volt ahhoz képest, hogy a medencében már a verseket próbáltam tanulni több-kevesebb sikerrel, ami másnapra kellett az iskolába.
Persze, amit eleinte mantráztam és megtanultam, azt edzés végére el is felejtettem. A futással eleinte jóban voltam, most az a gyengébbik számom, úgyhogy azzal még barátkozom, de ettől függetlenül szeretek kimenni a hegyekbe futni. Élvezem a friss levegőt és nyugalom van.
Idén teljesült a gyerekkori álmod, hiszen a sportágadból egyedüli versenyzőként képviselted Magyarországot a paralimpián. Nyilván ez már önmagában nagy szó, hiszen az élsportolók többségének az minden vágya, hogy kijuthasson az ötkarikás játékokra. Hab a tortán, hogy ötödik helyezést értél el a tornán. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
Én mindig olyan voltam, hogy nem hittem el addig, hogy valami sikerült, ameddig el nem értem.
Soha nem akartam beleélni magamat, hogy paralimpikon vagyok, így ezt megelőzően próbáltam kerülni ezeket a témákat.
Volt már olyan, hogy lebetegedtem, nem tudtam elindulni és ezáltal egy csomó minden “dugába dőlt”. Éppen ezért nagy megkönnyebbülés volt, amikor kijutottam és jól is teljesítettem. Nyilván megdolgoztam érte, hiszen nagyon régóta hajkurásztam ezt az álmot. 2021-ben éppen lecsúsztam a lehetőségről, de utólag visszagondolva nem is álltam volna készen rá. Ez most egy kisebb fajta sokként ért, hiszen egy paralimpiának teljesen más a hangulata és a médiavisszhangja. Nagyon örültem, hogy kijutottam és jól esett, mert tényleg megdolgoztam érte.
Nyilván lehetett volna jobb is, de az elvárt célokat teljesítettem, hiszen az első hat között szerettem volna végezni. Tudtam, hogy az első hely az más kategória, hiszen ismerem az ellenfeleimet. A dobogó csoda lett volna, szóval az ötödik hely is nagyon szép. Négy másodperccel maradtam le a negyedik helyezésről, úgyhogy ez még egy kis tüske bennem. Elestem a kerékpárral, ennek köszönhetően pedig nagyon sokat veszítettem. Összességében ezen már túllendültem és próbálom a pozitív oldalát nézni. Nagyon sokan gratuláltak, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez nem csak az én eredményem. Én voltam az, aki odaállt és megcsinálta, de nagyon sok ember vett körbe, akik támogatták az egész folyamatot. Az edzőm, a barátnőm, a családom, a szüleim. Nélkülük nem ment volna.
Úgy gondolom, hogy én körülbelül 50 százalékot tettem bele ott helyben, a többit pedig a környezetem, a családom, a barátaim adták hozzá.
Mocsári Bence a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok férfi triatlon PTS5-ös kategóriájának egyéni döntőjében a párizsi III. Sándor hídon 2024. szeptember 2-án.
MTI/Koszticsák Szilárd
Említetted, hogy egy paralimpia teljesen más médiavisszhangot kap, jobban előtérben van. A sportolók, akikkel eddig beszéltem azt mondták, hogy ennek ellenére ez is olyan, mint bármelyik másik verseny. Ugyanúgy zajlik a felkészülés, a versenyzés stb. A te sportágad egyedi, hiszen nagyon sok minden közrejátszik, ilyenek például az időjárási körülmények is. Te hogyan tapasztaltad, mennyire volt más a paralimpia, mint egy “átlagos” verseny?
Inkább azt volt nehezebb megélni, hogy ez az egész csak négyévente van. Ha most elrontod, akkor legközelebb csak négy év múlva tudsz újra bizonyítani. Az való igaz, hogy maga a verseny ugyanaz volt, ugyanazokkal a távokkal és ellenfelekkel. Nyilván itt voltak olyan egzotikus dolgok, mint például a Szajna, ami néha úgy döntött, hogy nem szeretné, hogy mi versenyezzünk. Emiatt voltak nehezebb időszakok, mivel tolták a versenyeket. Én ezeket jól éltem meg, mivel eleve készültünk a sportpszichológussal erre. Akár arra is, hogy ha nem triatlon, akkor duatlon lesz. Próbáltam pozitívan felfogni az egészet és annak örülni, hogy végül is triatlon volt. A pálya végül nagyon izgalmasra sikeredett, nem mellesleg gyönyörű helyszínen rendezték meg. Rengeteg néző volt, ami meglepett.
Persze tudtam, hogy a tévében több millióan nézik, de élőben ennyi szurkolót még soha nem láttam egy helyen. Olyan gyorsan elrepült az egész verseny, hogy nem is hittem el, hogy már egy órája a pályán vagyok.
Utólag azt gondolom, hogy nem kellett volna ennyit stresszelnem rajta, hiszen nagyon élveztem. Négy év múlva már könnyebben meg fogok birkózni vele.
Ahogyan már te is említetted, napról napra elhalasztották a versenyeket. Mentálisan mennyire volt nehéz kezelni azt, hogy már felkészítetted magadat a versenyre, volt egy forgatókönyv a fejedben, de végül mégsem úgy alakult?
Pont feljött egy triatlonos gyűlésen, hogy a triatlonnak három sportága van: az úszás, a kerékpározás és a futás, de van egy negyedik is, ez pedig az alkalmazkodás. Nagyban függ a versenyünk az időjárási viszonyoktól és ha rosszak a viszonyok, akkor kvázi az egészet dobhatjuk a kukába. Amikor például Abu Dhabiba mentünk ki egy világversenyre, az eső miatt eltörölték az egészet. Nyilván sok idő, energia és pénz volt, hogy kijussunk és végül nem lett semmi belőle. Ezzel együtt kell élni. A paralimpián próbáltam úgy hozzáállni, hogy mindegyikünknek ugyanazzal kell megbirkóznia. Az összes ellenfelemnek ugyanazzal kell szembesülnie, nem kivételeznek velem, mindenkinek ugyanolyan rossz. Ha így fogja fel az ember, akkor kicsit átértékelődnek benne a dolgok. Végül is nem úgy van, hogy a Szajnában csak a te részedet “kakizzák” be, hiszen mindenkinek ott kell úsznia. Szerencsére az edzőmmel, a sportpszichológusommal és a családommal is bármikor tudtam beszélni.
Nem is kérdés, hogy az olimpiát és a paralimpiát övező kérdések közül a legtöbb a Szajna tisztasága körül forgott. Inkább a higiénia vagy az időjárási körülmények okozta hullámzás nehezítette meg az úszást? Melyiktől tartottatok jobban?
A higiénia annyira nem volt kérdéses, hiszen mindenkinek ott kellett úsznia. Mentálisan az volt nehéz, hogy ez tényleg csak négyévente van és mindenki erre készül. Éppen ezért azt gondolom, ha azt mondják, hogy írjunk alá egy szerződést, ami tartalmazza azt is, hogy a szennyezett Szajnában kell úszni, akkor szerintem a mezőny 95 százaléka aláírta volna, de kis meggyőzéssel lehet, hogy mindenki. Én is erre készültem. Rengeteg időt, pénzt és energiát szántunk arra, hogy a legjobb formában érkezzünk meg. Nagyon kellemetlen lett volna, ha a triatlon sportágban duatlon érmeket osztottak volna ki. Ennek ellenére a víz nem tűnt koszosnak, szóval leláttam az aljáig, de azt nem tudom, hogy mennyi baktérium volt benne. Lehet, hogy ezzel a részével voltak problémák, de a verseny napján nem is tudták, hogy milyen a víz, csak random úgy döntöttek, hogy akkor lesz úszás. Másnap kaptuk csak meg az e-mailt, hogy egyébként tiszta volt a víz. Miután levették a mintát, elküldték a laborba, de idő, mire megjön az eredmény. Aznap nem tudtuk, hogy milyen vízben fogunk úszni, ezért nem is értettem, hogy miért kellett tolni. A hullámok pedig azért voltak nagyon durvák, mert a folyónál nem voltak épületek, amik felfogták volna a szelet.
Mocsári Bence a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok férfi triatlon PTS5-ös kategóriájának egyéni döntője előtt a párizsi III. Sándor hídnál 2024. szeptember 2-án. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Számodra a futam során mi volt a legnehezebb? A Szajnáról már beszéltünk, illetve arról is, hogy elestél a biciklivel, de mindezt tetézte, hogy elhagytad a kulacsodat is.
Igen. Nem vagyok egy “esős” típus, jól kezelem a kerékpárt, ráadásul a pályából is felkészültem és tudtam, hogy milyen lesz az a kanyar, de a verseny hevében nem igazán jutott eszembe. A kanyar közepén már tudtam, hogy el fogok esni, úgy hogy tized másodperceim voltak csak mérlegelni. Igazából csak egy kérdés jutott az eszembe: »hova essek?« Menjek neki gumival a kordonnak vagy próbáljam meg bevenni a kanyart? Ha sikeresen bevettem volna, akkor az egész testemmel végig húztam volna a kordont vagy csúszva esek el és csak még rosszabb lett volna. Az elsőt választottam és nagyon jó döntés volt. Az volt a fejemben, hogy azonnal fel kell állnom, nincs mese. Nem érdekel, ha eltört egy csontom, fel kell állnom. Ez az egész 14 másodperc alatt zajlott le. Ez nagyon kevés, de egy versenynél nagyon sok múlik rajta. A legrosszabb dolog az volt, hogy a kulacsomat elrepítettem. Láttam, hogy merre repül, de nyilván akkor nem ezzel foglalkoztam. Már akkor tudtam, hogy később nagyon fog kelleni – ez be is igazolódott -, de gyorsan vissza akartam zárkózni. Két kör után sikerült is visszaállnom, de a vízhiány miatt olyan görcsökkel küzdöttem a futás első felében, amilyenben már régen volt részem.
Igazából az történt, hogy az öt kilométerből az első kettő kőkemény szenvedés volt. Amikor már az ötödik ember ment el mellettem azt nyilván nehezen éltem meg, hiszen tudtam, hogy mire vagyok képes, de az izmaim nem engedték, mert bakiztam egyet. Hiába adtak frissítőt futás közben, az már nem úgy szívódott fel.
Nem tudom ez mennyire igaz, de olvastam olyat is, hogy az esés előtt kicsit “elbambultál” , mivel elvonta a figyelmedet a sok szurkoló. Utólag visszagondolva a szurkolói élmény kárpótol az ötödik helyért?
Nehéz kérdés, de igen. Valóban elbambultam, de inkább azért, mert átvettem a vezetést. Elől voltam és az adott egy plusz löketet, teljesen extázisban voltam, aztán jött az a kanyar… Jó volt az ötödik hely, mert nagyot küzdöttem. Nem az volt, hogy elestem és akkor kész vége, feladom… Jó érzéssel tölt el, hogy felálltam és megcsináltam. Sokan nem mondhatják el azt, hogy elesnek és utána egyből felpattannak. Ez egyfajta megerősítés volt magamnak is, hogy az emberek hibáznak, én is hibázok, mivel nem vagyok gép. Abszolút az én hibám volt, amiből tudok tanulni és a következő paralimpián már nem lesz vele probléma. Ha most a negyedik helyet elértem volna, akkor valószínű, hogy nagyobb teher lenne rajtam négy év múlva, hiszen éremesélyesként tekintenének rám.
Mocsári Bence, a férfi PTS5 paratriatlon versenyen, a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok ötödik napján (Fotó: Kevin Voigt/GettyImages)
Az idei olimpia szerintem a remek példája volt annak, hogy milyen káros és mekkora terhet ró egy sportolóra az, ha éremesélyesnek kiáltják ki. Még arra is, aki eredetileg nem úgy készült, hogy érmet fog szerezni.
Igen. Nem hiszem, hogy ezt így kell kommunikálni, hiszen aki már kijutott oda, az egy csomó mindent elért és a sport elitjébe tartozik. Nyilván mindenki örülne egy dobogós helyezésnek, de nem kell belehajszolni olyan dolgokba, amik nem valósak. Nem kell elvárni tőle, hogy menni fog olyan eredmény, amire tudja, hogy jelenleg nem képes. Ettől függetlenül belead mindent, egyénicsúcs, viszont senki sem örül igazán. Mindez egy rossz kommunikáció végett. Ez keserű szájízt hagy maga után.
Újságíróként néha mi is csak kapkodjuk a fejünket, erre pedig jó példa volt az idei nyár is, hiszen kezdetét vette az Európa-bajnokság, utána jött egy olimpia, majd a paralimpia. El sem tudom képzelni milyen lehet egy sportolónak. A te esetedben a paralimpia után egyből következett egy Eb és egy Vb is. Mennyi időd van regenerálódni fizikálisan és mentálisan? Mennyire megterhelő egyik versenysorozatból a másikba esni mindezt úgy, hogy mindenhol a maximumra törekszel?
Jó a kérdés, mert valóban ez a helyzet és nagyon megterhelő. Nem olyan régen beszélgettünk erről, mivel az edzői programba be volt írva egy pihenőnap. Nem is tudom, hogy mikor láttam ilyet utoljára, hiszen ezek úgymond “nem létező fogalmak” nálunk sportolóknál. Ha verseny után is vagyunk akkor is kell valamit mozognunk, legyen szó húsz perc futásról, egy óra laza kerékpározásról vagy úszásról, utána pedig visszaállunk a megszokott ritmusba. Persze nem olyan intenzíven, de nyilván el kell kezdeni, mert szűk a program. 13 hónap óta folyamatosan edzek, igazából a paralimpia után volt csak egy öt nap, amikor nem csináltam semmit. 13 hónap edzés után – úgy, hogy beteg sem voltam -, kicsit elfáradtam, de persze azért még bennem van a lendület és természetesen ez éltet. A nap végén mindig szívesen csinálom. Az elmúlt időszak különösen nehéz volt, hiszen júliusig tartott a kvalifikációs időszak és addig szinte az összes versenyen el kellett indulnom. Ez idő alatt voltam Ausztráliában, Abu Dhabiban, Japánban, Amerikában, Üzbegisztánban egyszóval mindenhol is… és ennyi utazás, környezetváltozás szintén igen megterhelő tud lenni.
Emlékszem, hogy amikor a harmadik, egyben az utolsó magaslati edzőtáborba mentünk a paralimpia előtt, erősen gondolkoztam, hogy elmondom az edzőmnek, hogy én már nem szeretnék edzőtáborba menni, mert nem szeretnék újabb környezetváltozást, vagy ha mégis, üssenek ki a tizenöt órás kocsiút idejére. Rengeteg inger volt a végére, ami nagyon frusztrált ráadásul az edzések miatt nagyon-nagyon fáradt voltam, ennek ellenére természetesen nem hagytam ki egyet sem. Az Eb-n a pár nap kihagyás miatt már nem voltam annyira a toppon.
Mocsári Bence és a harmadik helyezett német Martin Schulz a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok férfi triatlon PTS5-ös kategóriájának egyéni döntőjében a párizsi III. Sándor hídon 2024. szeptember 2-án. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Azt mondod nem voltál a toppon, ennek ellenére mégis behúztad az első helyet.
Igen, de azt valahogy máshogy éltem meg. Örültem, hogy nyertem, de amikor beértem az volt az első mondatom: »Szép volt Bence! Megcsináltad.« Nagyon szenvedtem, sok mélypontom volt, amiken nehéz volt átlendülni.
Ugyan már sok fizikai és mentális megpróbáltatásról is beszéltünk, ennek ellenére nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a sikerek mögött komoly áldozatok és kudarcélmények is vannak. Neked volt olyan pont az életedben, amikor azt érezted, hogy valamiről le kellett mondanod a sport miatt?
Igen, de az a helyzet, hogy nem lenne fair erről sokat beszélni, hiszen az edzőm is meghozta ugyanazeket az áldozatokat.
Nagyon sok családi program volt, amire nem tudtam elmenni az edzések miatt. Szülinapokon és az ünnepekkor sincsen leállás, nem nagyon tudok elmenni nyaralni sem stb. Nyilván azt is mondhatnám, hogy nem tudok elmenni bulizni. De igazából nem járok bulikba és nem is szeretek inni, úgyhogy ez pont nem igaz rám.
Ez vélhetően az introvertáltságomból is fakad, illetve az alkoholt sem szeretem. Ezekről nem kellett lemondanom, viszont a családról már annál inkább, úgyhogy van mit bepótolni. De nagyon aranyosak, mert soha nem éreztetik velem azt, hogy haragudnának rám vagy ez elvárás lenne részükről, hogy én mindig ott legyek. Mindenben támogatnak. Ettől függetlenül én szeretem őket annyira, hogy a pihenő alatt bepótoljuk azt a pár évet, illetve hónapot, amit az edzés miatt ki kellett hagynom.
Azt gondolom, hogy az önbizalom kérdése mindenkinél egy nagyon érzékeny és ingoványos terület. Te hogyan álltál ehhez akár a rendellenességed, vagy bármi más miatt? Az az életút, amit a sportnak köszönhetően bejártál mennyire formált a személyiségeden?
Nekem nagyon sokat segített a sport, mivel egy kitörési lehetőségnek láttam.
Sokáig nem is fogtam fel, hogy mozgássérült vagyok, aztán bekerültem az általános iskolába, ahol elkezdtek csúfolódni.
Akik addig körülvettek soha nem tekintettek rám másképp, soha nem kellett bármit másképp csinálnom. A szüleim ugyanúgy kezeltek, mint a testvéremet. Az iskolában realizáltam, hogy más vagyok, onnantól kezdve pedig mentálisan egy lefelé ívelő pálya vette kezdetét. Érzelmileg instabil voltam és sok beszólás egészen mélyen érintett. Ezeket rosszul kezeltem, de a sport nagyon sokat segített. Be tudtam bizonyítani azt, hogy én is tehetséges vagyok, még ha nem is annyira, mint a társaim, de azzal az akarattal és szorgalommal szép eredményeket tudok elérni. Jó volt látni, hogy a kiütőben utolsónak maradtam, a futáson beértem elsőnek a célba stb. Nyilván voltak hullámvölgyek és edzők, akik megnehezítették a dolgomat, de ezekből kilábaltam. A sportpszichológusom is sokat segített abban, hogy értékes emberként tekintsek magamra, ezeket a beszólásokat pedig el kell engedni. Összességében sokat javult az önbizalmam. Nagyon mélyen voltam én is, de az, hogy ennyi pozitív emberrel veszem körül magamat, ennyien támogatnak és ennyi áldozatot hoznak azért, hogy én sikeres legyek nagyon felemelő érzés. Már csak értük is muszáj bíznom és hinnem magamban. Mindenkinek ajánlom a sportot. Azzal, hogy elkezdtem sportolni a tanulmányi eredményeim is jobbak lettek és tudatossá váltam, nem beszélve az egészségről. Nyilván, amikor az élsportban a sokadik, testet meggyötrő edzés után, az edző azt mondja, hogy »Egészségedre«, az kicsit más. (nevet)
