TóCsa: A film előtt azt mondtad, hogy nem nézel magyar filmeket.
Andi: Egyáltalán nem.
TóCsa: Van valami borzalmas tapasztalatod, ami miatt meghoztad ezt a döntést?
Andi: Nem köthető egy konkrét sokkhatáshoz. Általában az a benyomásom a magyar filmeket nézve, hogy olyan olcsók, és sokszor érzem azt, hogy manírosan játszanak a színészek. Nekem ez lehúzza az élményt.
TóCsa: Annyiban meg kell védenem a magyar filmeket, hogy a műfaji filmekben tized- vagy huszadannyi pénzből dolgoznak, mint az angol vagy a francia társaik, hogy az amerikaiakat már ne is említsem.
Andi: Persze, elhiszem és értem, nyilván ez csak az én benyomásom.
TóCsa: Én szeretem a magyar filmeket, bár tény, hogy a szerzői filmjeinkben sokkal több a számomra szerethető alkotás, mint a közönségfilmjeink között.
Andi: Utoljára a BÚÉK-ot láttam a magyar filmek közül.
TóCsa: Ezek szerint Goda Krisztina rajongó vagy. Ő rendezte a BÚÉK-ot, a Demjén-filmnek meg az egyik forgatókönyvírója volt.
Andi: (nevet) Ez totál véletlen.
Hogyan tudnék élni nélküled? (Fotó: Intercom)
TóCsa: És a musicalekkel hogy állsz? Én kamaszként és a húszas éveim elején azt szajkóztam, hogy egyetlen filmes műfaj van, amit nem szeretek, és az a musical. Akkor még biztos bennem volt ez a hülyeség, hogy a musicalek csajos filmek, és nem nekem valók. Azóta már kimondottan bírom őket, sok nagy kedvencem van a zsánerben.
Andi: Én mindig szerettem őket. Jó kezekben ez egy jó műfaj.
TóCsa: A musicalek szeretete ellenére azért be kell valljam, eléggé féltem, amikor meghallottam, hogy Demjén-musical készül. Tudom, hogy van már egy Made in Hungáriánk, ami tök jól sikerült, de valamiért attól tartottam, hogy inkább egy új Pappa pia születhet. Nálam jobban szerintem csak Szabó Kimmel Tamás szenvedett azt a filmet nézve.
Andi: Ebből a kettőből én csak a Pappa piát láttam. Betegen néztem végig.
TóCsa: A rossz filmeket mindig a betegágyadból nézed, hogy még rosszabbul legyél?
Andi: Betegen azért választom őket, mert úgy vagyok vele, hogy ezekbe nyugodtan belealhatok, és nem veszítek sokat. Egyébként én a Demjén-musicalt kifejezetten vártam, mivel nagy rajongó vagyok: a szüleim sokat hallgatták.
TóCsa: Nem szereted a magyar filmeket, de szereted Demjén zenéit. Ez a kettő nem oltotta ki egymást?
Andi: A Demjén iránti rajongás győzött. Én tényleg nagyon vártam, szeretek együtt énekelni a szereplőkkel. Nyilván magamban. (nevet) Ráadásul a trailer alapján jó kis limonádénak tűnt. Romantika, tiltott szerelem, szép emberek, ilyesmi.
TóCsa: Nekem Demjénről sokáig minden lagzik legkínosabb pillanata, a szerelemvonatozás jutott eszembe. A gyerekeim azonban az utóbbi két évben rákattantak, viszonylag sok régi slágerét – főképp a Sajtból van a Holdat – hallgattuk, és feltűnt, hogy mennyire jól felépített, mennyire csodásan hangszerelt dalok ezek. Negyvenes fejjel kezdtem igazán szimpatizálni a dalaival. Visszakanyarodva a filmhez: végül azt kaptad a moziteremben, amire számítottál?
Andi: Hm… Ennél sokkal rosszabbat is láttam már. Szó sincs arról, hogy gyűlöltem volna, de talán magasabbra tettem a mércét, mint ahová ezt a filmet pozicionálták.
TóCsa: Még a Demjén slágerek sem mentették meg?
Andi: Mondjuk, hogy az erőfeszítést értékelem. Furcsa, hogy míg a Mamma Mia!-ban például nem zavart, hogy áthangszerelték a dalokat, és azokat nem úgy hallottam, ahogy megszoktam és megszerettem őket, itt kifejezetten kivetett a cselekményből. Hozzáteszem: a színészeknek nagyon jó hangjuk van. Csak nem is tudom, valahogy kicsit mesterkéltnek tűnt a tökéletes hangzás. Hogy megint a Mamma mia!-ra utaljak vissza, pont az volt a jó, hogy még Pierce Brosnan is hozzátette a magáét, kicsit hamiskás kappanhangon. De ettől működött.
Törőcsik Franciska és Ember Márk (Fotó: Intercom)
TóCsa: Az valahol természetes, hogy áthangszerelik őket, de nekem az is feltűnt, hogy modernizálni viszont nem akarták egyiket sem. Egyik sem kapott modern alapot vagy ilyesmi. Amennyire lehetett, próbálták őket közel tartani az eredetihez, mégis kissé vérszegény lett az új hangzás. Sok dal hangzását éreztem túl sterilnek. Sok mai musicalben már nagyon figyelnek arra, hogy élőben is vegyenek fel hangsávot, akár annak ellenére is, hogy kevésbé lesz tökéletes, mint az, amit a stúdióban felénekelnek. Aztán gyakran a kettő keverékét lehet hallani a filmben. Itt ezt nagyon hiányoltam. Sajnos nem sikerült a stúdióban felvett zenés részeket igazán összhangba hozni a képekkel, és ha nem is mindenütt, de voltak dalbetétek, ahol ez nagyon zavart.
Andi: Ez is zavaró volt, ahogyan egy picit azon is meglepődtem, milyen sokáig tartott, mire elérkeztünk a cselekmény lényegi részéhez, amire a trailer alapján számít az ember. Beültem egy Törőcsik Franciska–Ember Márk főszereplésével reklámozott filmre, és úgy 15 percnek kellett eltelnie, hogy ők először feltűnjenek benne.
Ha nem írják ki az elején, hogy ez a Hogyan tudnék élni nélküled?, és nem szólal meg rögtön a nyitányban a Sajtból van a Hold, akkor kis túlzással azt hittem volna, hogy véletlenül rossz filmre ültem be.
TóCsa: Bennem is felmerült a kérdés, hogy biztosan jó filmet nézek-e.
Andi: Később aztán kibékültem ezzel, bár végig az volt a benyomásom, kicsit suta volt a két idősík egymásra mosása. Mint megoldás tetszett, hogy nem végig ugráltunk oda-vissza az időben, a történet ennél azért lineárisabban haladt. Viszont azt az érzelmi áttörést, amit a múltbéli sztori felelevenítésével a jelenben kellett volna elérni, azt nem éreztem.
TóCsa: És ha már a Demjén-dalok a filmben csalódást okoztak, legalább a balatoni románc hangulatát átadta neked a film?
Andi: Alapvetően igen. Annyi, hogy én télen inkább téli filmeket nézek szívesen, nyáron meg nyáriakat, szóval ez a film valószínűleg 30 fokban nekem jobban esett volna. De ez megint csak személyes vélemény. Számomra meglepő a téli időszak kellős közepén, a karácsony előtti hetekben a balatoni nyárról nosztalgiázni.
TóCsa: És a Törőcsik Franciska–Ember Márk párosnál érezted a szikrákat? Vagy a szerelem lángját?
Andi: Voltak pillanatok, amikor igen, ám nem kapott lángra a filmvászon.
TóCsa: Én olyan szintű szikrákat éreztem köztük, ami egy könnyed nyári flörthöz vagy egy kis nyári kalandhoz elég. Volt köztük kémia, de nem annyi, hogy elhiggyem: egy nagy, hosszú évtizedek múlva is emlékezetes szerelem születését látom. Marics Peti és Márkus Luca között is ezt éreztem, de köztük ez tényleg csak egy könnyed nyári kaland volt, és ahhoz ez bőven elég volt. A történet és a forgatókönyv nem tartalmazott olyan jelenetet, ahol megszülethetett volna a nagy szerelem pillanata.
Hogyan tudnék élni nélküled? (Fotó: Intercom)
Andi: Külön-külön Franciska és Márk is nagyon jók voltak, azonban együtt látva őket én sem éreztem azt, hogy ezt a két embert Isten is egymásnak teremtette.
TóCsa: Kár, hogy erre az érzésre szükség lett volna ahhoz, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? egy jó film legyen.
Andi: Egyébként Marics Petire visszatérve: ő számomra kimondottan kellemes meglepetés volt. Egyáltalán nem lógott ki a filmből. Szórakoztató karaktert kapott, és maximálisan hozta a figurát.
TóCsa: Mondjuk tény, hogy testhezálló volt a karakter, de ettől még tényleg el kell ismerni, hogy jó volt.
Andi: Igen, de épp ezért annyira fájó, hogy miközben megvoltak a filmben a lehetőségek, úgy megvoltak a gyerekbetegségei is, amik levontak az élvezeti értékéből. A legtöbb jó musicalben teljesen természetes, amikor a szereplők egy adott ponton hirtelen a beszédből éneklésbe és táncolásba váltanak át, itt viszont ez sokszor döccent egyet. Nem volt annyira sima az átmenet.
TóCsa: Bennem végig dolgozott a hiányérzet. A Pappa piával ellentétben itt voltak látványos, vagy legalábbis annak szánt koreográfiák, de valami apróság mindig hiányzott, hogy igazán életre keljen a dolog. Egy dinamikusabb vágás, egy érdekesebb kameramozgás, jóféle vizuális ötletek, beékelt poénok… Valami plusz. Éreztem, hogy sok energiát raktak bele, de valahol mindig elcsúszott a dolog. Egyetlen olyan jelenet sem akadt, amikor legszívesebben én is felálltam volna táncra perdülni, pedig mondjuk egy Mamma Mia el tudta érni ezt még úgy is, hogy nem vagyok ABBA-rajongó. És Andi, az érzelmeidre hatott a film? Kiváltott belőled valamit? Szoktad mondani, hogy elég könnyen elérzékenyülsz a filmeken…
Andi: Tény, hogy nagyon kiszámítható volt, nem is vártam mást. Annyiban hatott rám érzelmileg, hogy a jelenetben, amikor Törőcsik Franciska visszaadja a gyűrűjét, azért az én torkom is összeszorult.
Együtt tudtam érezni vele. Vagy Márk karakterével, amikor elindult a vonat… Kicsit az én szívem is megszakadt.
Ha nem is könnyeztem meg, ettől még megérintett, mert olyan véglegesnek tűnt, és ha ez nem egy film lenne, valószínűleg az is maradt volna.
TóCsa: A film a Mamma mia!-filmek mellett elsősorban a Dirty Dancingre épít, és az a film már sokakat megríkatott.
Andi: Igen, azt a filmet táncban is megidézik, és a karakterekben is akadnak hasonlóságok.
TóCsa: Igen, Franciska karakterének a kapcsolata az apjával, és az apja érzései a lánya új pasija iránt eléggé azt a filmet idézik. Az viszont furcsa nekem, hogy Dirty Dancing óta eltelt közel 40 év,
és még mindig azt a klisét kell néznem, hogy a női főhős egy karót nyelt, szabálykövető, jó tanuló figura, aki a rosszfiús pasi hatására kezd el valójában élni, a laza srác hatására kezdi megtanulni élvezni az életet. A romantikus filmekben a nőkarakterek régen sokszor voltak ilyenek, de azt hittem, hogy a 21. században már kicsit el lehet rugaszkodni ettől.
Ráadásul a Hogyan tudnék élni nélküled?-et két nő írta, így még furcsább, hogy ennyire nem sikerült a karaktert élettel megtölteni a kliséken túl.
Marics Peti (Fotó: Intercom)
Andi: Szerintem a romantikus műfaj magától értetődően hozza a kliséket, ami nem baj, az ismerősség érzése még adott esetben jót is tud a cselekménynek tenni. Viszont én is szívesen megnéznék egy másik felállást vagy egy újfajta karakterfejlődést. Sőt, szívesen láttam volna többet a jelen idős Franciska és Márk karakterekből, hogy hogyan alakult a kettejük kapcsolata.
TóCsa: Annyiban együtt tudok érezni az alkotókkal, hogy piszok nehéz lehetett egy valamennyire értelmesnek tűnő történetet költeni tucatnyi Demjén-sláger köré úgy, hogy bizonyos pontokon a dalokat is be lehessen illeszteni, és azok a szövegükben/témájukban/hangulatukban passzoljanak a film történetéhez vagy a szereplők érzéseihez.
Andi: Nem vitatom, hogy ez nem egyszerű feladat, de amikor a moziban ülök, akkor nem az alkotók nehéz helyzete jár a fejemben.
TóCsa: Ahogy szinte senkinek sem.
Andi: Vannak a filmnek jó pillanatai, de ezek csak pillanatok. Sosem tud hosszan magával vinni, valami mindig kizökkent belőle, nem sikerül folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet.
TóCsa: Igen, sok jelenetnél én is azt éreztem, hogy ez akár jó is lehetett volna, mert nem sok hiányzott. Mégse lett jó.
Andi: Én általában úgy osztályozom magamban a filmeket, hogy elvesztegetett két órának érzem-e, vagy sem. Nem a világ legnagyobb dicsérete, de ezt nem éreztem annak.
TóCsa: Hát, nem ez a mondat fog tömegeket mozikba csábítani, de ezek szerint a sok negatívum ellenére azért elvoltál vele.
Andi: Ha valaki nem egy Oscar-díjas alkotásra vágyik, hanem csak valami habos-babos, masnival átkötött dalcsokorra, ami épp csak annyira elég, hogy a karácsonyi hajtásból kiragadja egy kicsit, és mellé még nosztalgiázzon néhány szép nő és helyes pasi társaságában, akkor azt mondom, igen. Elvoltam.
TóCsa: Vagyis, ha nagyon alacsonyan tartod az elvárásaidat, még az is lehet, hogy nem csalódsz?
Andi: Nagyjából.
Törőcsik Franciska és Ember Márk (Fotó: Intercom)
TóCsa: Én azt tudom mondani, hogy amennyiben a magyar musicalek csúcsa a Made in Hungária, a mélypontja pedig a Pappa pia, akkor ez valahol a kettő között van.
Andi: És még Demjén Ferenc is feltűnik benne!
TóCsa: Tényleg, a jelenetéhez mit szólsz?
Andi: Lehetett rá számítani, viszont nem sikerült túl ötletesen megoldani. Ebben nekem Garry Marshall, a Micsoda nő rendezője a viszonyítási pont, aki mindig ügyesen oldotta meg, hogy feltűnjön a filmjeiben. A Demjén-jelenetet itt inkább csak kipipálták. Kellett bele ő is, ezért beletették, a megoldás viszont nem volt sem frappáns, sem elegáns.
TóCsa: Az időugrásról és a színészek öregítéséről még nem is beszéltünk.
Andi: Pedig azt még a moziban is említettük! Szerintem nagyon igazságtalan volt. Míg Ember Márkból csináltak egy Kárász Róbertbe oltott George Clooneyt, addig Törőcsik Franciska leharcolt ötvenes lett.
TóCsa: Felpuffadt arccal.
Andi: Hatalmas szarkalábakkal. Hol volt a sminkmesterek szeme?
A Hogyan tudnék élni nélküled? már látható a mozik műsorán.
