Újságírónként nagyjából két évtizede készítek interjúkat filmes és színházi emberekkel, és ez idő alatt megtapasztaltam: minél idősebb az interjúalanyom, annál kevésbé tesz a mondanivalójára szűrőt. Egy bizonyos kor után az ember már jól ismeri önmagát és kevésbé tart a külvilág reakciójától. Tudja, mit ért el, ahogy azt is tudja, hogy egy szerencsétlenül elsült mondat egy beszélgetésben ezt már aligha tudja befolyásolni.
A 84 éves Al Pacino a nálunk még tavaly év végén megjelent életrajzi könyvében, a Sonny Boyban úgy beszél, mint akinek nincs veszítenivalója. Nem rúg bele direkt másokba, de önmagával szemben van annyira nyers és önkritikus, hogy ezzel elgondolkodtassa az olvasóját. Számos alkalommal ismeri el a könyvben, hogy egy-egy helyzetben mekkora seggfej volt, bátran leírja, hogy a pénzügyi tudatossága felnőtt fejjel is nagyjából egy kamasz srácéval vetekszik – egy alkalommal maga Diane Keaton mondta Pacino könyvelőjének, hogy az ügyfelével úgy beszéljen, mint egy gyerekkel – , kritizálja a saját kinézetét, kezdve a szénakazalra emlékeztető hajkoronájával egészen odáig, hogy civilben még saját bevallása szerint is szörnyen öltözködik – pedig régen még stílusikonként is emlegették.
Csapongó, de letehetetlen
A Sonny Boy-t Pacino a New York Times újságírója, Dave Itzkoff segítségével írta, és a profi újságíró és a szerkesztők érezhetően sokat dolgoztak azon, hogy nagyjából egységbe rendezzék a sztár kissé csapongó történeteit az életéből. Ez nagyjából sikerül is: a történet hellyel-közzel időrendben halad, bár akadnak furcsa bakugrásai. Érdekes például, hogy az időskori részben egyszer csak visszatér a gyerekkorához, és ismét erről az időszakáról kezd mesélni és fantáziálni. Bár lehet, hogy Iztkoff és a szerkesztő ezzel csak azt akarta bemutatni, hogy Pacinot mostanában már sokkal inkább foglalkoztatja a múltja, mint a jelen vagy a jövő kérdései.
Al Pacino egy New York-i közönségtalálkozón, 2023-ban (Fotó: Dominik Bindl/Getty Images)
A kötet kissé következetlen abban is, ahogy az egyes időszakokat kezeli. Bizonyos korszakoknál hosszan elidőz, számos sztorit mesél, más filmeket pedig lazán átugrik vagy csak említés szintjén jelennek meg vagy még úgy sem.
Csak annyit mondok, hogy A keresztapa, a Serpico, a Kánikulai délután, a Pánik a tű parkban, A sebhelyesarcú és A szerelem tengere rajongói el vannak kényeztetve, míg Az ördög ügyvédje, A bennfentes, a Minden héten háború és az Álmatlanság kedvelői jó eséllyel csalódni fognak, lévén Pacino simán kihagyja karrierje második felívelő szakaszának eme gyöngyszemeit.
Hasonlóan random módon jelennek meg a könyvben a családtagjai és barátnői is: van, akinél hosszabban elidőzik, mások pedig csak említés szintjén kerülnek csak elő. Végig az volt az érzésem, hogy Pacino interjúk tömegében nem időrendi sorrendben haladva ömlesztette rá az Iztkoffra az épp eszébe jutó sztorikat az életéből, az író pedig utólag – félsikert elérve – próbálta ezeket valahogy egységbe rendezni.
Mindez azonban nem feltétlenül válik a könyv kárára. A Sonny Boy-t olvasni ugyanis olyan, mint hallgatni egy izgalmas életúttal rendelkező idős férfi folyamatos sztorizásait, amiben időről időre előbukkannak az amerikai filmes és színházi világ óriásai beugró mellékszereplőként.
Pacino könyve ráadásul időkapszulaként is remekül működik: tökéletes képet rajzol a II. világháború utáni New Yorkról, vagy épp arról, hogyan működött a hatvanas- és hetvenes évek off-Broadway színházi világa, és a filmipar Hollywood fénykorában.
Al Pacino: Sonny Boy
Utcagyerekből világhírű színész
A Sonny Boyban (ez volt a sztár beceneve) Pacino rengeteget nosztalgiázik a gyerekkoráról, hiszen ez az időszak jelentős hatással volt rá. Őszintén rácsodálkozik, hogy egyáltalán túlélte ezt az időszakot Dél-Bronxban, ahol ezeket az éveket nagyrészt az utcán töltötte a legjobb haverjaival, akik még fiatalkorukban távoztak az élők sorából: kivétel nélkül mindegyikük drogtúladagolás miatt. Hogy ő nem erre a sorsra jutott, leginkább a művészetek iránti rajongásának köszönheti.
Édesanyjának – akit az apja korán elhagyott – ugyan nem volt sok pénze, de arra mindig jutott valamennyi, hogy a kis Al eljuthasson moziba. Rengeteg filmet nézett, és ezek nagy hatással voltak rá. Bár fiatalon még nem volt egyértelmű, hogy meg tud majd élni színészként, ő mindig arra vágyott, hogy ez legyen az útja. Pacino élete tragédiájaként gondol arra, hogy az édesanyja nem élhette meg, hogy a fiából nagy név lett: véletlenül vagy direkt, de túladagolta magát gyógyszerrel, és a fia egyik visszatérő gondolata, hogy mennyire szívesen kényeztette volna el ajándékokkal az édesanyját hálából azért, hogy a sok nélkülözés közepette is felnevelte őt, és ezt sajnos már nem volt alkalma megtenni.
Az apjára pedig annak ellenére sem haragudott soha, hogy nem volt jelentős szereplője az életének: a férfi Pacino’s néven nyitott éttermet, hogy kihasználja a fia népszerűségét, de amikor erre rákérdezték Alnál, ő azt válaszolta, hogy a vezetéknevét az apjától kapta, ezért az örege úgy és arra használja, amire csak akarja.
Rendszeresen visszatérő téma a könyvben Pacino hírnévhez való viszonya is. Ugyan elmondja, hogy tisztában van azzal, hogy világhírű színészként mennyire visszás, ha elkezd a hírességgel járó negatívumokra panaszkodni, ettől ez még időről időre előfordul a könyvében.
Az is kiderül, hogy egy ponton túl ráadásul egy híres ember már nem tud visszatérni a sztárok közül a hétköznapi emberek közé. Pacino a nyolcvanas években ugyan megpróbálta, de nem járt sikerrel. Néhány évre hátat fordított Hollywoodnak, de csak annyit ért el, hogy teljesen legatyásodva rájött, hogy ő már nem tud a hétköznapi emberek életszínvonalán élni. Jobb híján visszatért a filmiparba, ahol a magas összegű csekkeket írták.
Az ember, aki nem tud bánni a pénzzel
Szintén visszatérő téma a Sonny Boyban, hogy bár fénykorában Pacino fantasztikusan jó pénzeket keresett, sosem volt érzéke ahhoz, hogy bánni is tudjon vele. Ha egy ismerőse kölcsön kért tőle, ő odaadta neki úgy, hogy nem kell visszaadnia, fenntartott méregdrága ingatlanokat, amiket nem is használt és csak a kertészekre évi százezres tételben költötte a dollárokat. Annyira nem figyelt a pénzügyeire, hogy fel sem tűnt neki, hogy a könyvelője éveken át jelentős összegeket sikkasztott tőle, csak amikor a számláján lévő összeg vészesen közelíteni kezdett a nullához.
Al Pacino könyvelője évekig sikkasztott tőle (Fotó: profimedia)
A világhíre volt az, ami mindig kihúzta őt a pácból. Amikor a könyvelője kirabolta már idősebb volt, ezért nem ő kapta Hollywood legjobban fizető munkáit. Jelentős kompromisszumok árán tudta csak magát egyenesbe hozni. Bár korábban ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag olyan szerepeket vállalt, amikről úgy érezte, hogy hozzájuk tud tenni valami extrát és látta magát bennük, ettől fogva nem engedhette meg magának ezt a luxust.
A könyvben őszintén mesél arról, hogy ebben az időszakban számos szerepet kizárólag a pénz miatt vállalt el, és amikor arról kezdtek beszélni az emberek, hogy Al Pacinot elhagyta a jó ízlése, valójában csak annyi történt, hogy nem engedhette meg magának, hogy válogasson.
Bár korábban a reklámoknak is ellenállt, elkezdett reklámfilmekben is szerepelni, és a könyvben azt is bevallja, hogy feltűnt neki, milyen sok pénzt lehet keresni a közönségtalálkozókkal, ezért ezekből is egyre többet vállalt.
Michael Mann, Al Pacino és Robert De Niro a Szemtől szemben c. film forgatásán (Fotó: Profimedia)
Pacino kihasználja a lehetőséget, hogy tisztázzon néhány vele kapcsolatban többször elhangzott vádat is. Hozzá is eljutott, hogy többen is azt mondják, túltolta a szerepét a Szemtől szemben című klasszikusban, miközben valójában az történt, hogy eredetileg a karaktere azért pörgött túl, mert gyakran kokainozott, csakhogy Michael Mann rendező kivágta azokat a jeleneteket, amikor az általa játszott rendőr kokaint szívott. Márpedig a kokainos intenzitású színészi játék a kokainozás látványa nélkül egyes nézőknek tényleg soknak tűnhetett.
Vége?
Persze a könyv azok számára is érdekes, akiket kevésbé érdekel Pacino élete, és inkább csak forgatási anekdotákat szeretnének olvasni a klasszikus filmjei forgatásáról. A színész hosszan sztorizik arról, hogy miatta kellett többször is átírni A keresztapa második részének szkriptjét, mivel nem volt kedve elvállalni, és csak akkor látta értelmét a dolognak, ha a karaktere, Michael személyiségfejlődését jól be tudják mutatni a folytatásban. Hosszan mesél arról is, hogy a szakma mennyire nem értette A sebhelyesarcút annak idején, és kizárólag a közönség szeretete emelte fel a filmet. Ez annyira jól sikerült, hogy anyagi szempontból máig ez a legsikeresebb mozija: a jogdíjaiból a mai napig fenn tudná tartani magát, ha egy átlagember színvonalán élne.
Al Pacino a Sebhelyesarcú c. filmben (Fotó: UNIVERSAL PICTURES / Photo12 via AFP)
A könyv nem szégyenlős, tényleg intim portrét mutat be az elmúlt évszázad egyik legfontosabb amerikai színészóriásáról, egyszerre fókuszálva a munkájára és a magánéletére, rámutatva, hogy a kettő milyen szorosan összefügg. De ettől ez még szomorú olvasmány.
Érződik, hogy a mesélőnk már végzett, és ez a történet úgy mesél a múltról, hogy már nem gondol a jövőre. Nem halt meg, de olvasóként mégis azt éreztem, hogy félig már eltemette magát. Imádja az életét, de úgy mesél róla, mintha már véget ért volna. Persze 84 évesen ez reális elgondolás, mégis szomorú olvasni ezt. Arra emlékeztet, hogy egyszer mindez véget ér. Még a legnagyobbaknak is.
Al Pacino Sonny Boy című könyve idehaza a hvg könyvek kiadásában jelent meg, Varró Attila fordításában és Greff András szerkesztésében.
