Lehet, hogy a nagy melankolikus orosz néplélekről szóló közhelyek mind igazak. Legalábbis erre utal az a tulajdonképpen példa nélkül álló gyakorlat, miszerint a 20. század elején az Oroszországban bemutatott nyugati filmek jelentős része alternatív befejezést kapott;
vagyis mindegyikhez forgattak olyan jeleneteket, amelyeket kizárólag az orosz közönségnek szántak. Legalábbis abban az esetben, ha a filmnek eredetileg boldog vége volt, ugyanis az orosz filmrajongók a happy endnél jobban értékelték a tragikus végkifejletet. Vagy ahogy a korabeli producerek összefoglalták: a halált, a vért és a szomorúságot.
Aelita: Queen of Mars szovjet némafilm a ’20-as évekből
Abban az időben a mozi volt az egyik legkönnyebben hozzáférhető szórakozási forma. Filmtörténészek szerint még a mindössze 25-30 ezer lakosú kisvárosok főutcáin is legalább négy mozi működött, és főleg westerneket, drámákát és vígjátékokat játszottak. Az egyik első, kifejezetten az orosz ízlés kiszolgáló film, amelyből két verziót is csináltak, a Pathe Tűz menyasszonya (1911) című mozija volt, majd a trendet a dán Nordisk is átvette. Előfordult, hogy a szomorú befejezést Oroszországban forgatták dupla szereposztással: így mondjuk a korszak egyik legnagyobb férfi némafilm-sztárját, Valdemar Psilandert egy Alexander Volkov nevű színész helyettesítette az oroszországi kiegészítő forgatások során (ezek nagy része természetesen mára már elveszett).
És hogy ez miért is alakult így? Az egyik lehetséges választ az orosz Kinogazeta magazin egyik 1918-as kiadványa adta meg:
„Az orosz mozi a saját útját választja. Minden jó, ami rosszul végződik… Tragikus befejezésekre van szükségünk”.
Amit magyarázhatunk az orosz irodalmi hagyományokkal, a 19. századi színházi melodrámák kitartó népszerűségével, az orosz színházi kultúrát alapjaiban meghatározó Sztanyiszlavszkij-módszerrel és még számos nemzetkarakterológiai klisével. Egyes kutatók és ideológusok úgy vélik, hogy az orosz forgalmazásra szánt, tragikus befejezéseket kapó filmek hulláma arra vezethető vissza, hogy az egész 20. századi orosz művészeti hagyomány – beleértve a filmművészetet is – az ősi és ezért magasztos művészeti formákból eredt, szemben a hollywoodi tömegkultúra termékeivel. De ez azért kicsit erőltetett.
A nyugati mozifilmek oroszosítása már bőven a bolsevik forradalom előtt elkezdődött. D. W. Griffith A magányos villa című filmjének eredeti változatban az apa még időben hazaér, hogy megmentse a családját, az orosz verzióban azonban túl későn érkezik, és a betörők megölik a feleségét. Mivel abban az időben az orosz filmipar már nemcsak a hazai, hanem a külföldi piacra is dolgozott, az exportra is szánt saját filmjeiket rendszerint boldogabb befejezéssel látták el. Az Anyja keze által című orosz mozi nyugati verziója szerencsésen végződött: a hősnő, Lidocska felépült betegségéből, ugyanakkor a hazai mozilátogatók elégedetten nyugtázhatták, hogy a lány szörnyű halált halt.
Az 1917-es októberi orosz forradalom jelentős változást hozott az orosz filmművészetben, persze nem azonnal; ez inkább csak az 1930-as évek elejére vált érzékelhetővé. Ahogy Sztálin totalitárius diktatúrája kiépült, és az állam egyre szorosabb ellenőrzést gyakorolt a teljes művészeti élet felett, a mozi is propagandaeszközzé vált. Ekkor a tragikus befejezések hagyományát valami burzsoá, dekadens dolognak tekintették, amely aligha felelt meg az új típusú hősnek, a kommunizmus építőjének. Így a szovjet kormány által finanszírozott filmipar kénytelen volt a szocialista realizmus keretein belül működni, egy új hőst népszerűsítve, aki erős, bátor és okos, és aki elkerülhetetlenül megnyeri a csatákat az ellenséggel vagy a természettel szemben.
1941-ben Hitler Szovjetunió elleni támadása ismét megváltoztatta a szovjet filmművészet prioritásait, amely a náci Németország ellen harcoló szovjet polgárok hősiességére kezdett összpontosítani. Itt a tragikus és a happy end egyaránt gyakori volt: a főszereplő vagy hősi halált halt a csatatéren, vagy kemény küzdelem árán diadalmaskodott, és túlélte. Az orosz filmművészetet azóta is előszeretettel nyúl a halál, vér és szomorúság témaköréhez (gondoljunk csak minden idők legnyomasztóbb filmjére, Elem Germanovics Klimov 1985-ös Jöjj és lásd!-jára), de sajnos a dupla befejezések, úgy fest, végképp kikoptak a divatból.
