Szovjet-orosz krokodilkultusz

„Soha ne felejtsd el, hogy a bolsevikok igazi krokodilok…a legkevésbé sem bízom bennük.”

– Winston Churchill levele Anthony Edenhez, 1942-es moszkvai látogatása után

Egy érdekes hír 2018-ból: szentpétervári rendőrök illegálisan tartott fegyverek után kutatva vizsgáltak át egy ingatlant, ám végül nagy meglepetésükre nem AK-47-eseket találtak, hanem egy jól megtermett nílusi krokodilt, amely a ház pincéjében élt egy sekély, iszapos pocsolyában, a szomszédok elmondása szerint kb. 2005 óta. A tulajdonosról annyit tudunk, hogy egy ifjúsági klubot működtetett az otthonában, és lelkes hagyományőrző volt, ami azt jelenti, hogy szabadidejében kosztümös, történelmi újrajátszásokban (ún. háborús cosplay) vett részt, bár a hüllőre vélhetően nem azért volt szüksége, hogy kellően autentikusan tudja rekonstruálni Sztálingrád ostromát vagy a poltavai ütközetet, hisz ezekben tudomásunk szerint nem vettek részt krokodilok, hanem csak úgy kedvtelésből tartotta az állatot (amit aztán természetesen el is koboztak tőle, hála a jó égnek).

Hasonlóan meglepő krokodilészlelések korábban is voltak már az országban. Csak pár eset a közelmúltból:

• 2017-ben a Fekete-tenger melletti Anapa nevű településen egy úr, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne, a strandolók között sétáltatta – pontosabban: úsztatta – pórázon házi kedvencként tartott krokodilját, amit a gyerekek meg is simogathattak, illetve közös fotón pózolhattak vele (pénzért). A produkcióról készült videó gyorsan bejárta a világsajtó ilyesmire fogékony részét, az állatot pedig a hatóságok hasonló sebességgel le is foglalták, majd egy állatkertbe szállították, ahol remélhetőleg azóta is boldogan él.
• 2014-ben szentpétervári utcaseprők egy aprócska – alig pár napos – bébikrokodilt találtak egy építkezésen. Hogy pontosan hogyan is került oda, az rejtély.
• Ugyancsak 2014-ben egy moszkvai állatkórházba vitt be aggódó gazdája – az ott dolgozók nagy megdöbbenésére – egy krokodilt, mert állítása szerint másfél éves kis kedvence „napok óta nem evett, és a súlyos hasi görcsök miatt természetellenes testhelyzetet vett fel”. Végül kiderült, hogy az állatnak nincs komolyabb baja, csak fáj a foga.
• Még mindig 2014. Az englishrussia.com számolt be az irkutszki Szergej Falkov kálváriájáról, aki egy Tuzik nevű krokodillal (és egy Moose nevű macskával) osztotta meg kétszobás panellakását, és a megosztást ebben az esetben tényleg szó szerint kell érteni, ugyanis az egyre nagyobbra növő és egyre agresszívebben viselkedő állat teljesen kisajátította magának a nappalit. Ahogy a lap írja, Szergej már szabadulna a krokodiltól, de Irkutszkban egyelőre nem talál rá vevőt (bízunk benne, hogy ez azóta megoldódott).
• Kis színes 2011-ből: egy kétméteres krokodilt találtak a hakaszföldi Sira-tóban. Alighanem elszökhetett a tulajdonosától. 

Szergej és a krokodil (forrás: englishrussia.com)

Persze, hat krokodilos hír bő tíz év alatt azért nem olyan kirívóan sok, és ha egy kicsit keresgélnék az interneten, valószínűleg tömegével találhatnánk hasonló történeteket mondjuk Floridából, melynek lakói köztudottan nem egészen normálisak (lásd még: florida man). Csakhogy Floridában élnek krokodilok (mármint az ún. természetben), Oroszországban, illetve úgy általában a volt Szovjetunióban viszont nem. Ráadásul az oroszok krokodilok iránti rajongása – sőt, nevezhetjük ezt akár megszállottságnak is! – nem merül ki pusztán annyiban, hogy időnként háziállatként tartanak egy-egyet; ez a különös kapcsolat annál sokkal misztikusabb, csaknem allegorikus jellegű, mármint abban az értelemben, hogy a krokodil mint afféle totem valamiképpen az orosz néplélek megtestesüléseként is értelmezhető. Vagy valami ilyesmi.

Mert hát mégis milyen állat is a krokodil? Veszélyes és kiismerhetetlen. Elsőre kissé talán tohonyának és nehézkesnek tűnik, ám igen hatékony, és hajlamos a váratlan húzásokra. Kíméletlenül pragmatikus, de zabálás közben sűrű könnyeket hullat – talán tépelődő, önmarcangoló alkat. Megjelenése egyszerre tiszteletet parancsoló és nevetségesen abszurd. Drága és elegáns bőrt hord magán, ugyanakkor zavaros, piszkos mocsarakban él. Összességében pedig úgy fest, mint aki valami ősi bölcsesség birtokában van. És hogy milyen az orosz nép, illetve az orosz néplélek? Erre sajnos csak orbitális nemzetkarakterológiai közhelyekkel tudnánk válaszolni, úgyhogy inkább ugorjunk, és nézzünk meg néhány konkrét példát!

Két jókora orinocói krokodilus (fotó: Wikipedia)

A 19. századi orosz irodalom óriása, az emberi lélek sötét mélységeinek  avatott ismerője, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij már 1865-ben írt egy Krokodil (magyar fordításban: A krokodilus) című elbeszélést, amelyet saját lapjában, az Epohában publikált. A Krokodilus alapvetően egy groteszkbe, sőt szürreálisba hajló, helyenként fájdalmasan vicces politikai szatíra, szóval nem annyira tipikusan dosztjevszkijs. A főhőst, egy Iván Matvejics nevű jelentéktelen hivatalnokot – vagy ahogy mondani szokás: csinovnyikot – váratlanul felfalja egy cirkuszi krokodil, ám ő csodálatos módon nem emésztődik meg, hanem kényelmesen berendezkedik, majd új életet kezd az állat gyomrában kiállítási attrakcióként, reformer szocialista gondolkodóként, illetve önjelölt népvezérként. A műben a szerző bizonyára a mellőzött és/vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott korabeli orosz értelmiség sorskérdéseit kívánta feszegetni, de minket sokkal jobban érdekel, hogy itt bukkant fel az első híres orosz krokodil. Sőt: KRÁKÁGYIL!

A következőre viszonylag sokat kellett várni: egészen 1919-ig. Ugyanis ekkor jelent meg  Kornyej Csukovszkij (kb. a magyar Móra Ferenc vagy Sebők Zsigmond) verses mesekönyve, az orosz (és posztszovjet) világban máig óriási klasszikusnak számító Krokodil, amelynek kiadását egyenesen a petrográdi munkástanács (ennek ekkoriban épp Zinovjev volt az elnöke, aki nagy ellenlábasát, Trockijt váltotta) finanszírozta, hogy a polgárháborús vérzivatar közepette is legyen valami szórakozása a folyamatos forradalmi mozgósításban megfáradt dolgozóknak. A kötet csodás illusztrációit Nyikolaj Remizov készítette. Érdekesség, hogy a Krokodil úgy tudta megőrizni hallatlan népszerűségét a szovjet időszakban is, hogy ritkán nyomták újra, ráadásul 1928-ban még Lenin felesége, Nagyezsda Krupszkaja is nyilvánosan kritizálta, mert „nem elég realista”.

A műről – amelynek sajnos nincs magyar fordítása – így ír a cambridgeblog.org:

„A divatosan öltözött hüllő a petrográdi (szentpétervári) Nyevszkij proszpekten sétálgat, rémisztgeti a derék polgárokat és felfalja a járókelőket, egyebek mellett egy rendőrt és egy kutyát. Senki sem mer szembeszállni vele egészen addig, amíg a bolondos Ványa meg nem érkezik egy játékkarddal és egy jó adag elbűvölő naivitással felfegyverkezve. Ványa ártatlansága legyőzi a Krokodilban a fenevadat, majd együtt felszabadítják az állatkertben élő állatokat, és a legjobb barátokká válnak. A valószínűtlen cselekmény a kívülállók és bennfentesek, lázadók és a hatalom, valamint az értelmiség és a nép közötti törésvonalakról mesél egy olyan időszakban, amikor ez a látványos megosztottság, amely mindig is meghatározta az orosz közéletet és kultúrát, véres forradalmi akciókban manifesztálódott.”

Csukovszkij: Krokodil (fotó: stellabooks.com)

Anton Csehov, a századforduló időszakának legnagyobb drámaírója színműveiben – sajnos! – nemigen foglalkozott a krokodilokkal (bár a Cseresznyéskertben Ljubov Andrejevna megemlíti, hogy Párizsban evett ilyen állatot). A magánéletében viszont annál inkább! A 19. század ’80-as éveiben az író tudniillik igen jó barátságot (mi több: legendás barátságot) ápolt a korszak egyik legeredetibb orosz tájképfestőjével, Iszaak Iljics Levitannal, a két fiatalember pedig egymás között, illetve a tágabb baráti társaságában előszeretettel ismételgette a krokodil kifejezést, mintha az valami varázsszó, káromkodás vagy egy őrületesen jó vicc lenne. Az Antosha and Levitasha nevű – értelemszerűen Csehov és Levitan kapcsolatával foglalkozó – blog így ír erről:

„A legelső reggel Babkinóban, a vidéki birtokon, ahol 1885 nyarát töltötte, Csehov nekiállt, hogy a Moszkvából hozott halcsapdák egyikét végre üzembe helyezze. Miközben a csapdát az Istra folyóba eresztette, egy kiáltást hallott: „Krokodil!” Felnézett, és látta, hogy Levitan kiabál a folyó túlsó partjáról. Csehov egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a “Krokodil!” neki vagy a folyóban lévő halaknak szólt-e. Én pedig sajnos képtelen vagyok megfelelően érzékeltetni a “Krokodil!” szó különböző árnyalatait és finomságait, valamint azt, hogy Csehov és Levitan miért szerette annyira ismételgetni. Talán azért, mert az orosz fül számára olyan különös a hangzása: egyszerre buta és baljós. Többféleképpen használták a szót, hol kedveskedésként, hol dorgálásként, és már régen megfertőzték vele közös moszkvai baráti körüket is. Csehov Babkinóból azt írta kiadójának, hogy Levitan “már túlzásokba esik, és minden halat krokodilnak nevez. Összebarátkozott Begicsevvel [a birtok tulajdonosának apjával], aki “Leviatánnak” hívja őt. “Unatkozom, ha nincs itt Leviatán” – sóhajtja Begicsev, valahányszor a krokodil távol volt”. Levitan meg egyszer szelíd gúnnyal így szólt Csehovhoz: “Maga olyan tehetséges krokodil, de olyan triviális dolgokat ír!” Egy másik alkalommal Levitan így könyörgött Csehovnak, hogy látogassa meg: “Rendkívüli örömet szerezne, ha itt láthatnám az ön krokodil-fiziognómiáját”.

Jellemző, hogy egy 2003-as (amúgy angol nyelvű) Csehov-könyv is azzal a címmel jelent meg, hogy Are You There, Crocodile?

Levitan egyik tájképe, krokodil nélkül (forrás: Wikipedia)

A Szovjetunió első jelentős krokodilja egy propagandisztikus élclap volt: az 1922-ben, Moszkvában alapított, humoros, szatirikus írásokat és karikatúrákat közlő – eredetileg a Rabocsaja Gazeta munkásújság mellékleteként induló – Krokodil, amely elsősorban természetesen a burzsoákon, a nyugati imperialistákon, a klerikális reakción és a kapitalista háborús uszítókon gúnyolódott. Csúcskorszakában az egész Szovjetunió egyik legolvasottabb hetilapja volt, a többi humoros újság labdába sem tudott rúgni mellette; még magának Majakovszkijnak is jelentek meg itt írásai. Az mondjuk kissé kiábrándító, hogy a Krokodil név mögött – legalábbis állítólag – nem volt semmiféle komolyabb koncepció, hanem az alapítók az első szerkesztőségi ülésen csak találomra választottak egy állatot egy listáról, szóval ezzel az erővel akár tapírnak vagy kafferbivalynak is keresztelhették volna a lapot (bár elképzelhető, hogy tudat alatt azért befolyásolta a döntést Dosztojevszkij krokodilusa is). A Krokodil a Szovjetunió bukása után még húzta egy évtizedig, aztán 2000-ben megszűnt. A nullás évek közepén ugyan egyszer még újraélesztették, de az a próbálkozás már tényleg senkit nem érdekelt.

Az első Krokodil címlapja (forrás: Wikipedia)

Nem úgy, mint a szovjet cukiságbajnokság örökös győztese, a hatalmas plüssfüleiről már messziről is felismerhető Cseburaska, és legjobb barátja, a hasonlóan nagy közszeretetnek örvendő Gena krokodil. A figurák először Eduard Uszpenszkij 1966-os mesekönyvében, a Krokodil Gena és barátaiban jelentek meg (lám, a szerző itt még a krokodilt szánta főhősnek!), ám az igazán nagy sikert az 1969 és 1983 között készült négy bábfilm (pontosabban stop-motion animációs film) hozta el. Noha a nagy sztár nyilvánvalóan Cseburaska (státuszát tekintve körülbelül egy orosz Hello Kitty), azért Gena krokodil sem panaszkodhat; egyrészt több szobra is van az országban,másrészt ő énekli az egyik legnépszerűbb orosz születésnapi dalt (ami érdekes módon nem egy kifejezetten vidám, lelkesítő szerzemény, hanem inkább olyan hatást kelt, mintha egy közepesen súlyos alkoholbeteg valami nyomasztó presszóban keseregne szánalmas életének romjai felett).

Még néhány érdekesség Genáról:

• Piros kabátot, csokornyakkendőt és kalapot visel, időnként pedig  pipázik
• Remekül játszik a harmonikán, hobbija az újságolvasás
• Az állatkertben dolgozik mint főállású krokodil
• Számos orosz honfitársához hasonlóan kissé melankolikus lelkületű

A szovjet-orosz krodilkultusz jellegzetes kegytárgya még a Mil Mi-24-es nagyméretű harci helikopter, más néven a Krokodil, amit az elmúlt közel ötven évben számos hadszíntéren bevetettek már (persze nem csak az oroszok) Afganisztántól Nicaraguán át Ukrajnáig. Ehhez a témához sajnos annyira nem értünk (vagyis egyáltalán nem), meg nem is annyira szívderítő, szóval maradjunk annyiban, hogy biztos nagyon hasznos és megbízható szerkezetek ezek, ha már ilyen régóta használják. Az Oroszország legnyomorultabb, legkilátástalanabb régióiban (amelyekről  itt írtunk hosszabban) hódító, krokodil becenevű kábítószerről – amelyet többnyire húsevő zombidrogként vagy kannibáldrogként szokás jellemezni –pedig még ennyi jót sem tudunk mondani; ha valakit nagyon érdekel, nézegessen rémisztő művészi és kevésbé művészi képeket a függőkről, akiket pár év leforgása alatt szó szerint felzabált a krokodil (mondjuk az is igaz, hogy ez inkább 8-10 éve volt sláger az országban, azóta talán sikerült valamelyest visszaszorítani).