Magyarország igazságügyi minisztere börtönnel fenyegette Budapest főpolgármesterét, amiért az hagyja, sőt, segített, hogy legyen Pride-vonulás. A volt hittantanárom megosztotta a vilaghelyzete.com posztját, ami az orosz propagandamédia egyik AI-val fordított konteója. Kati Bayer Zsoltot osztott meg, Peti Azahriah-t, a Kolorádó bejelentette, hogy idén lesz az utolsó, hogy megrendezik a fesztivált Nagykovácsi mellett, a Bánkitó bejelentette, hogy idén lesz az utolsó, hogy megrendezik a fesztivált a Bánki-tó mellett. Egy videojáték-influenszer (már megint) leírta, hogy Bella Ramsay a leggyűlöltebb hollywoodi híresség, és azonnal le kellene cserélni a Last of Us éléről. Fizetett reklámmal hirdeti egy nyugdíjas pár, hogy mivel be kell zárniuk a táskakészítő manufaktúrájukat, most mindent 90 százalékos kedvezménnyel adnak. (A fotókról ordít, hogy AI, a táskák pedig túlárazott AliExpress-es, jó eséllyel rabszolgák által készített tömegtermékek.)
És ez csak négy-öt görgetés a múlt heti Facebookomból; ez volt az a nap, amikor belefogtam ebbe az emberkísérletbe, amelynek az volt (lett volna) a célja, hogy
kedves, bátorító, cuki, életigenlő posztokkal legyen tele a hírfolyamom (buborékom), hogy meglássam, milyen hatással van az életemre, ha kizárom ezt a sok szörnyűséget.
Az elhatározást lelkesen fogadták az ismerőseim, kivéve azt a hagyományosan is szkeptikus barátomat, aki rögtön két kérdést szegezett nekem:
- Ha tényleg kizárod a szörnyűségeket, mégis hogy maradsz képben, hogy mi történik a világban?
- És mégis hogyan akarod rávenni a Facebookot, hogy csak a cuki tartalmakat mutassa?
Fotó: Getty Images
Mindkét kérdés teljesen jogos, és pont ennyire nehéz rájuk a válasz. Az ugyanis, mint kiderült – na jó, tudtuk eddig is, de ettől még letaglózó volt szembesülni vele –, hogy az, hogy kézzel átkonfiguráljak egy közösségimédia-oldalt a nekem tetsző módon, lehetetlen. A Facebooknak nem lehet csak úgy megmondani, hogy mit mutasson és mit rejtsen el:
az algoritmus sokkal okosabbnak hiszi magát a felhasználónál, arról nem is beszélve, hogy rég nem az a célja, hogy mi jól érezzük magunkat az oldalon, hanem az, hogy minél több időt töltsünk el minél aktívabban.
A boldog felhasználó scrollozik
A kettőnek pedig – a doomscrolling-függők tanúsíthatják – nem, hogy nincs köze egymáshoz, hanem egyenesen elletétben állnak: az elégedett, boldog felhasználó olvasgat, scrollozik, néha kommentel ezt-azt, de a Facebook és az Instagram mindig csak sokadlagos szerepet tölt be az életében. Az, akinek az összes gyűlöletkeltő szörnyűséget az arcába tolják, sokkal nehezebben szakad le, érzelmileg ugyanis azonnal bevonódik: megijed, felháborodik, kommentel, viszontkommentel, vitázik, egyszerre nyit meg minden linket, amibe még akár egy-két hirdetés is becsusszan. Nem egyszerűen fontos a Facebook a gyűlölet- és rémíszgetéshurok csapdájában vergődő felhasználó életében: ő itt éli az életét.
Tapasztalatból mondom.
Az ördögi kört megtörni lehetetlen: még ha az ember megpróbálja egyenként kikövetni az összes toxikus oldalt, csoportot és posztonként letiltogatni a rémes tartalmakat, hirdetéseket, a rendszer gondoskodik róla, hogy megkapja a napi adagját, általában kamatostul. A kikövetett ismerőseim helyett másnap már ismeretlenektől szembesültem a szörnyűségekkel, az egyik megmondóember helyébe jött kettő másik (még fárasztóbb), és ha maradt is hézag, azt azonnal kitöltötte a manapság egyébként is mindent elborító AI által generált, érzelmekkel manipuláló, hazug képek és videók. Mint a mitológiai sárkány: ha levágod egy fejét, kettő nő helyette.
Még a ChatGPT is azt tanácsolja – márpedig ha valaki, akkor ő aztán tudja –, hogy a Facebookot csak szépen, lassan, apránként, sok munkával és odafigyeléssel lehet ráterelni a „helyes útra”. Mint írja, lájkolni kell és elmenteni azt, ami tetszik, illetve „többet nézni” őket: ha a Facebook azt látja, hogy több ideig van a képernyőn a pozitív tartalom, mint a negatív, azt gondolja (vagyis gondolná, ha gondolna bármit), hogy hoppá, profit!, és több ilyet jelenít meg. Ami nem érdekel, vagy nem akarod látni, azt kézzel kell kikapcsolni, elrejteni. Sőt, ideje végigmenni a profilodon és szelektálni. A ChatGPT az elmúlt hónapok közéleti eseményeit nézve kissé dermesztő szóhasználattal azt tanácsolja:
Takarítsd ki az ismerőseidet!
Azaz módszeresen távolítsd el azokat, akik ártanak a lelki egyensúlyodnak. Mindez azonban heteket is igénybe vehet, az algoritmus ugyanis nem reagál azonnal.
Miután három nappal később sem javult a helyzet, sőt, a Facebookom még butább és ijesztő lett – addig legalább a közelebbi-távolabbi ismerősök hoztak le az életről, a helyettük felbukkanó, ismeretlen influenszerek által gyártott posztok pedig sokkal butábbak és ijesztőbbek voltak, kész kontent-katasztrofaturistának éreztem magam a saját hírfolyamomban –, úgy döntöttem, előveszek egy réges-régi gyakorlatot, amit kis híján elfelejtettem az elmúlt 15 éve.
Elkezdtem újságot olvasni.
Pontosabban: készítettem egy listát az általam kedvelt újságok, újságírók (!) és blogok címeivel, és akkor már idevettem azokat a Facebook-csoportokat és -oldalakat is, amiket eleve látni szerettem volna az új, pozitív hírfolyamomban. Emlékeztek még, milyen volt régen beírni a böngészőbe, hogy index.hu (sőt: internetto.hu!), és elolvasni az aznapi online napilapot? Amikor még nem a közösségi média algoritmusa döntötte el helyettünk, mi érdekel minket és mi nem?
És ezt így hogy?
A gyakorlati része egyszerű és meglepően szórakoztató. Rászántam a napomból fél-egy órát csak arra, hogy tájékozódjak és kedves tartalmakat fogyasszak, akár egyszerre, akár részletekben, például úgy, hogy tíz-tíz perces szüneteket tartok. Sorra veszem a ma releváns (értsd: minden őrület ellenére még éppen, hogy fogyasztható) híroldalakat és azokat – de csak azokat! – a Facebook-csoportokat, amiket követni szeretnék. Nem a Facebookban rákeresve, hanem közvetlenül a böngészőben, linkről megnyitva. Így nem látom a falamon kavargó mocskot, csak azt, amit szeretnék.
Fotó: Getty Images
Csodálatos volt feleleveníteni ezt a régi gyakorlatot, ajánlom mindenkinek: olyan, mintha az ember egy kicsit visszavenné az irányítást az élete felett, erre pedig, lássuk be, mindannyiunknak szüksége van. Arról nem is beszélve, hogy amikor – négy nap múlva – ránéztem a Facebook-hírfolyamomra, örömmel láttam, hogy többé-kevésbé átvették a hatalmat a cuki, életigenlő tartalmak, azaz a kísérlet végül sikerült: megszelidítettem és a saját képemre idomítottam az algoritmust.
Hírportál- és magazinügyben nem szeretnék tippeket adni, de azt azért elárulom, milyen Facebook-csoportokat és oldalakat követek, hátha valakinek hasznos lesz. Íme tehát a lista:
Ezek azok a közösségek, ahol biztosan nem esik majd bántódásod
Fife-csoportok
A fife annyit tesz, fiatal felnőtt, amely ma Magyarországon egy kifejezetten tág kategória, és nem is életkort jelöl (ha ilyen egyszerű lenne, már rég kidobtak volna engem is), inkább élethelyzetet és világlátást. Azok a húszas, harmincas, jellemzően iskolázottabb és önmagukon dolgozni hajlandó (értsd: valamilyen terápiás módszerrel intim viszonyt ápoló) fiatalok gyűlnek itt, akik vagy most kezdik az életet, vagy már elkezdték, csak nehezen jutnak egyről a kettőre, vagy rájöttek, hogy ezt a mostani rendszert bizony ellenük hangolták: a munkalehetőség kevés, a fizuk borzalmasak, a lakás- és albérletkeresést hagyjuk is, az egyetlen kiút a művészi önkifejezés.
Több ilyen csoport is létezik a Facebookon – általában zártak és moderátorok figyelik, nem is linkelem őket, aki akarja, úgyis megtalálja őket –, a cserebere-közösség a legnagyobb, itt anarchista cserekereskedelem megy, illetve mindenféle ügyes-bajos dologban segítik egymást. Létezik „lelkizős”, mentális támogató csoport, ahol repkednek a rátermett terapeuták telefonszámai, de a lényeg az, hogy bármikor, bármilyen ügyben (bántalmazás, mentális zavarok, elkeseredettség) biztosítják egymást, hogy nincsenek egyedül. De létezik vállalkozói, művészeti és videojátékos csoport is: a témák változnak, a támogató, pozitív mentalitás ugyanaz.
A group where everyone is super fucking nice to eachother for no reason
Azaz
egy csoport, ahol mindenki kurvára kedves mindenkivel, mindenféle ok nélkül
A pozitív csoportok pozitív csoportja, ami pont az, amit a neve is sugall: emberek kedves dolgokat üzennek egymásnak kontextus nélkül, csak úgy. Akár úgy, hogy leírják, hogy munkahelyet váltottak, előléptették őket, összeházasodtak, vagy éppen kiléptek egy nem működő kapcsolatból, erre pedig több százan gratulálnak nekik, vagy megmutatják a kutyájukat, macskájukat, kaméleonjukat, a 160 ezres közösség pedig egy emberként olvadozik, vagy simán közlik, hogy szeretnek mindenkit – a többiek pedig látványosan viszontszeretik őket. Ennyi, semmi több; lehetne béna, nyálas, idegesítő, sőt: cringe, de valahogy egyik sem, egyszerűen csak cuki az egész. Belépni nem egyszerű, tényleg el kell olvasni a szabályzatot, kiszúrni a titkos kódot, amire rákérdeznek az adminisztrátorok, és válaszolni kell pár kérdésre, de megéri: a a posztok olvasgatása valóban képes feldobni az ember napját, főleg, ha az a nap eleve nem alakul a legfényesebben.
Még az is lehet, hogy ez a „feltétel nélküli kedvesség” dolog tényleg működik.
Dull Men’s Club / Dull Women’s Club
Erről már megemlékeztünk egy külön cikkben, méltán: a nevéhez képest mozgalmas története van a csoportnak, amely tényleg egy klub, még jóval a Facebook előtt alapították, a nyolcvanas évek közepén. Ekkor pár az üzleti életet megunt öltönyös, New York-i arc kitalálta, hogy elegük van a hagyományos, „férfias” versenyszellemből és kicsekkolnak a rendszerből, mégpedig úgy, hogy vállaltan és önfeledtgen unalmasak lesznek.
Forrás: Dull Men’s Club Facebook
Azóta több százezren csatlakoztak a mozgalommá duzzadt kezdeményezéshez, az eredmény pedig lenyűgöző – és szerencsére tényleg végtelenül unalmas. „Az Unalmas Férfiak Klubja kedves, nyugodt, szeretetteljes szelete az internetnek, és általában véve a legizgalmasabb dolog, ami az utóbbi években a közösségi médiában történt” – írtuk róluk másfél éve, és ezt azóta is tartjuk. Eleve csodálatos, hogy létezik egy ekkora férfiközösség, amiben nyoma sincs a toxikus viselkedésnek és a másikat leuralni igyekvő kommunikációnak; ha felbukkan, azt csírájában elfojtják. Manapság nőket is beengednek – korábban sem voltak szexisták, egyszerűen úgy voltak vele, hogy a nők túl izgalmasak oda –, és közben a nők is elindították saját csoportjukat, amely hasonlóan kedves és pozitív, csak ott még az is megjelenik, hogy összetartanak a patriarchátus ellenében.
The Kids Want Techno / Fekete Zaj Univerzum
Egy kalap alá vesszük őket, mert mindkettő egy-egy zenei szubkultúrát ölel fel (át), de úgy, hogy a csoportok tagjai semmi mást nem akarnak, mint segíteni a többieknek. A techno-csoportban természetesen közös bulitervezések, alapozós és afterhelyszínek pörögnek, bemindenezve elhagyott tárcák és iPhone-ok jutnak vissza gazdáikhoz, és röpködnek az infók, hogy hol melyik szekussal kell vigyázni. Ha nem ez történik, akkor a kilencvenes évek diszkókultúráján nosztalgiáznak az idősebb tagok; már csak ezen sztorik miatt is megéri csatlakozni.
A Fekete Zaj Univerzum pedig pont azt hozza, amit a névadó fesztivál, csak öt nap helyett egész évben: az ország furazene-rajongói és fekete bőrszerkőba öltözött freakjei barátkoznak, cserélnek playlisteket, várják a következő Zajt – amely a neve és a darkos-metálos közösségről terjedő előítéletek ellenére tényleg az ország legkedvesebb fesztiválja, tudjuk, mert ott voltunk –, vagy átsegítik egymást a poszt-fesztiválos depresszión. Ez a csoport legfeljebb annyiban negatív, hogy érezhető egy általános melankólia és világvége-készülődés, de most mégis mi mást csináljon egy darkos közösség, reménykedjen?!
