Idén ősszel új kötettel lép a nyilvánosság elé Berkesi Zsuzsa író. A Vigyél fánkot Gyurikának! egy személyes történet: a szerző édesanyjának második világháborúban gyerekként szerzett tapaszalatait osztja meg az olvasókkal, miközben azt a kérdést feszegeti, hogyan hatnak a szülők által átélt, sokszor titokként vagy tabuként kezelt traumák a második generáció életére. Berkesi Zsuzsának nem ez az első olyan könyve, amely érzékeny kérdésekkel foglalkozik. Legelső regénye, a Bűn vagy bűnhődés még Anoni Mara néven jelent meg, aztán Zsuzsa felfedve magát nyíltan felvállalta: a gyerekkori abúzusról szóló könyv főszereplője ő maga. A témával egy másik kötetben is foglalkozott Jó leszek! címmel. 2014 óta Beszélj róla! néven honlapot is működtet azok számára, akik hozzá hasonlóan abúzustúlélők. Az új könyv ismét a túlélésről szól, és Zsuzsa ezen keresztül megmutat valamit, amit eddig nem tárt a nyilvánosság elé.
Berkesi Zsuzsa, a Vigyél fánkot Gyurikának szerzője
„Én magam is gondolkoztam azon, hogyan is kapcsolódnak egymáshoz a könyveim – mondja Berkesi Zsuzsa –, és a kulcs valóban a trauma hatása az emberi lélekre. A legjobban az érdekel, hogyan lehet talpra állni és folytatni az életet, miután minden összeomlott. A Vigyél fánkot Gyurikának! alapgondolata a Covid alatt kezdett motoszkálni bennem, mert párhuzamokat véltem felfedezni az akkori helyzet és a háború között. Van egy életed, ami egyik pillanatról a másikra a feje tetjére áll, az addig stabilnak gondolt világrend felborul. Ez indította el, hogy a családom háborús történetéhez nyúljak, és azon töprengjek: hogy lehet, hogy ép ésszel kibírták, és utána mindent elölről tudtak kezdeni?
Én 1970-ben születtem, az csak néhány évtizeddel volt a háború után, és sokáig fogalmam sem volt, mit élt át anyám, mert nem beszélt róla soha, pedig nyilvánvalóan az egész életére kihatással volt. És az enyémre is.
A lakás erkélyét, ahol anyám a mai napig lakik, és ahova én születtem, bombatalálat érte a háború alatt, és egészen 1976-ig nem újították fel. Ott éltem gyerekként abban a szétbombázott erkélyű lakásban, és nem tudtam róla semmit.”
Zsuzsa tehát nyomozni kezdett, mi is történt a családjával a második világháború alatt. Kutatásai alapját a nagyszülei levelezése adta: a nagyapját munkaszolgálatra vitték, nagyanyja Budapesten maradt két gyerekkel, és egy darabig, amíg ez lehetséges volt, levélben tartották egymással a kapcsolatot.
Levelezőlap (Forrás: Berkesi Zsuzsa)
„A mai napig nehezen hívom őket nagyanyámnak és nagyapámnak, mivel személyesen már nem ismerhettem őket – mondja Zsuzsa. – Számomra ők inkább anyám apukája, anyám anyukája. Azok a levelek maradtak meg, amiket a nagyanyám írt, úgy látszik, hogy a munkaszolgálatban még mindig könnyebb volt megőrizni és elrejteni a papírokat, mint a háborús Budapesten. Iszonyatosan nehéz olvasmány volt, de ennek nyomán végre anyám is mesélni kezdett, és a húga, Ágika is, így lassan feltárult a történet, én pedig megtudhattam, milyen volt zsidó gyerekként Budapesten élni a második világháború idején, hogyan dőlt romba egy idilli gyerekkor és mi az, ami mindebből engem is érint, hiszen én is magamban hordozom az átéltek nyomait.
Mindent pontosan úgy szerettem volna megírni, ahogyan történt, igyekeztem ragaszkodni a tényekhez. A helyszínek és a nevek is valósak a könyvben, csak a mellékszereplők között akad néhány fiktív. Ahhoz, hogy a törénelmi háttér pontos legyen, hónapokat kutattam, olyan apróságokra is kíváncsi voltam, mint hogy melyik házat hány bombatalálat érte. A saját figurám, Eszter néhány életkörülménye fiktív, de csak azért, mert nem találtam a saját „civil” életemet elég érdekesnek, és már kicsit unom mindig ugyanúgy megírni magam.”
Felismerés, megértés, megbocsátás
Berkesi Zsuzsa a történeten túl abban is elmélyült, hogyan működnek a transzgenerációs traumák. A téma az utóbbi időben egyre inkább fókuszba kerül, sok kutatás készült már és bizonyára készülni is fog még, hiszen a második-harmadik generáció tagjai azok, akik már szembe tudnak nézni mindazzal, ami a szüleikkel-nagyszüleikkel történt, és a saját érintettségüket is felismerik.
„Én azt hiszem, számomra az volt fontos, hogy magamban tudatosítsam, miért vagyok olyan, amilyen – mutat rá Zsuzsa. – És persze az, hogy megértsem anyámat, megértsem, miért ment az agyamra sokszor, hogy meg tudjak bocsájtani neki minden, korábban érthetetlen rigolyájáért. Ráadásul azt is kénytelen voltam felismerni, hogy sok mindenben ugyanolyan lettem, mint ő.
Azt is megértettem, hogy az ember nem egy trauma mentén formálódik, hanem sok trauma mentén, és ezek közül nem is biztos, hogy mindegyiket közvetlenül átélte, mégis lehet az érintettje.
Anyámnak a háború óta van egy furcsa fóbiája: nem képes repedt földet nézni, iszonyodik tőle, illetve minden, ami kicsit rücskös, az taszítja. Ugyan bennünk, a következő generációkban ez nincs meg, de a lányaimmal minden alkalommal megállapítjuk, ha ilyet látunk, hogy ő ezt nem szeretné, ami azért egy kicsit azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk ezzel teljesen megbékélve. Másnak fel sem tűnik, mi felfigyelünk rá. Régebben rettegtem a repüléstől, de nem a magasság miatt: úgy éreztem, hogy beterelnek valahova és bezárnak. A lifttel sokáig ugyanez volt. Nem tudtam, hogy a családom zsidóként mit élt át a háború alatt, ezeket mégis hurcoltam magammal.”
Személyes traumákkal a nyilvánosság elé állni nagy bátorságot igényel: olyan kitárulkozás ez, amely hozhat megkönnyebbülést és feloldozást, de kiszolgáltatottá is teszi az embert. Zsuzsa egyszer már nyíltan kimondta, hogy gyermekkori abúzus túlélője. Most azt is kimondja, hogy családja üldözött volt a származása miatt, és ennek terhét ő is hordozza a mai napig: második generációs holokauszt-túlélő.
„Nem kérdés, hogy azonosulok azokkal, akiket deportáltak, akiket gázkamrába küldtek – mondja. –Egyrészt azért, mert nem ismerhettem őket, hiányoznak a személyes történetemből, nagy űrt hagytak maguk után. Másrészt azért, mert egy olyan ember szült engem, aki ott volt az üldöztetés idején, személyesen átélte mindezt, és aztán nem beszélt róla egy életen át, egészen mostanáig. Én már megtanultam kimondani dolgokat, kihúzni magam, és vállalni az esetleges következményeket is. De azt sem szeretném, ha bárki az gondolná, hogy én most kérkedem a származásommal, vagy hasznot akarok belőle húzni. Egyszerűen csak nem titkolom tovább.”
Út a gyógyulás felé
Berkesi Zsuzsa azt mondja: nem szándékosan lett „traumaíró”, de nem döntött volna másképp tudatosan sem.
„Tisztában vagyok vele, hogy én mindig kínos témákhoz nyúlok, de nem tehetek mást. Szeretek alámerülni a dolgok legmélyére, és onnan visszajutni a felszínre. Nekem ez a felnőttkori legózás. Mikor kicsi voltam, számomra az volt a lényeg a Legóban, hogy fölépítettem valamit, és aztán azzal játszottam heteken át. Ugyanezt érzem, amikor írok. Lassan összelegózom magam a történetekből.
Mikor megírtam a Bűn vagy bűnhődést, az akkori kiadóm biztatott hogy írjak még. Úgy képzeltem, hogy az írás során az ember előre kitalál mindent részletesen, aztán csak rögzíteni kell. De erre képtelen voltam: rájöttem, hogy nálam ennél sokkal több az esetlegesség. Egy kicsit mindig elszabadulnak a szereplők, és izgulok én is, hogy mi fog történni. Persze azért vannak keretek, kötöttségek, ha egy történelmi regényt írok, akkor különösen. De azért itt is volt némi mozgásterem abban, hogy mit mutatok meg az eseményekből, mi mennyire lesz hangsúlyos. Gócpontokat akartam megfogni: ahogy elkezdődik a háború, ahogy Magyarország is érintetté válik benne, ahogy jönnek az egyre durvább zsidótörvények, és így tovább. A szereplők előtt fokozatosan nyílik meg ennek a beláthatatlan mélysége, és az ő nézőpontjukból mutatom meg, milyen volt mindezt átélni.”
Egy egész családot érintő trauma feltárása, ahogy maga a trauma is, hatással van több generációra is. A Vigyél fánkot Gyurikának! első olvasói között volt a könyv főszereplője, Judit, Berkesi Zsuzsa édesanyja.
„Nem volt könnyű odaadni neki a kéziratot – vallja be Zsuzsa. – Aggódtam, hogy mit fog szólni, mennyire érzi magáénak. És persze amiatt is, mert valójában nem tudtam, mit teszek vele ezzel. Most már azt látom rajta, hogy jót tettem. Egy kicsit feltámasztottam a szüleit, hiszen mostantól ott élnek ebben a regényben. És a háborús eseményeken túl ő is vissztérhetett a gyerekkorának abba a részébe is, ami még idilli volt. Azzal, hogy ez megírtam, nyíltan sorsközösséget is vállalok vele, nincs többé egyedül az átéltekkel, meg tudja osztani ennek a súlyát. Én magam pedig még mindig úgy érzem, hogy fejlődöm, és az, hogy született két unokám, egy nagyon nagy löket volt, azóta megváltozott minden. De a mai napig járok pszichológushoz, nagyon sokat segít gondolkodni, és abban is, hogy biztonsággal kimondjak dolgokat. Jó lenne azt gondolni, hogy ahogyan van transzgenerációs trauma, úgy lehet transzgenerációs gyógyulás is. Anyám számára mindenképpen valamiféle elégétel ez a könyv, és azt is remélem, hogy a lányaimnak egyfajta útmutatás, hogy érdemes felvállalni magunkat, mert felszabadító ereje van.”
