Amikor az Alien 2., a Terminátor 1-2, a Titanic és még számos óriási blockbuster techmániás készítője évekkel ezelőtt bejelentette, hogy hamarosan forgatja 2009-es megasikerének folytatásait, a legfontosabb kérdés az volt, hogy van-e a sztoriban annyi, hogy elegendő legyen még 2-3-4(?) szemkápráztató menetre. Tekintettel arra, hogy Cameron általában vállalja a kockázatot, s még az előzetesen kevésbé izgalmasnak tűnő projektjeiről is ki szokott derülni, hogy aranybánya, a kételyekkel együtt is bízhattunk abban, hogy ezt is megoldja majd valahogy.
Megoldotta, de nem úgy, ahogy általában szokta.
Az első Avatar divatba hozta a 3D-t, a gátlástalanul érzelmes cselekmény és a bemutatott sci-fi fantáziavilág innen-onnan elcsent, de rendkívül ügyesen egymásra pakolt elemei megcsinálták a sokadik Cameron-csodát. Olyannyira nagy csodát csináltak, hogy a siker nyomán olvasni lehetett még egy mentális jelenségről is, ami állítólag azért alakult ki bizonyos nézőknél, mert nehezen tudták feldolgozni, hogy a filmbéli bolygó a valóságban nem létezik.
Pandora segítségével ismét Cameron lett a filmvilág ura a Földön, ismét őt irigyelte a fél szakma. Úgyhogy húzott még egy meglepőt, amikor bejelentette, hogy nem is csak egy folytatásban követhetjük nyomon „Dzsékszáli” (Sam Worthington) kalandjait égimeszelő na’viként, hanem ki tudja, mennyiben – hiszen Cameron szinte azonnal elkezdett dolgozni a következő részek eseményein.
Csakhamar azt nyilatkozta, hogy annyit ötlete van, hogy alig győzi őket leírni (vagy az íróival leíratni), úgyhogy tőle aztán simán lehet az Avatarból franchise. Ha James Cameron elhatároz valamit, akkor az el van határozva, úgyhogy már forgatták is a következő részeket, pontosabban azok nyers változatait – mondván, a CGI-jal majd úgyis ráérnek szöszölni, ha eljutnak odáig.
Aztán jött a covid, meg még néhány másik akadály, ide-oda tologatták a folytatások bemutatódátumát – aztán egyszercsak már az se volt biztosan meghatározható, hogy hány darab Avatarra kell felkészülni a multiplexek népének, és mikor jönnek ezek.
(Fotó: Fórum Hungary)
Ugyanaz másképpen
Ami biztos, hogy 2022-ben végre bemutatták A víz útját, ami bár közel sem sikerült olyannyira ellenállhatatlanra, mint az előzmény, de volt benne sok-sok lenyűgöző lény, köztük mindenféle fantázia-bálna, hosszú úszkálás, ugrálás, drámai harc – és ezek így együtt hoztak is a konyhára közel 2,5 milliárd dollárt. Cameron hátradőlhetett, és joggal gondolhattuk, hogy mivel most sem tévedett, a harmadik részre is maradtak trükkjei.
De mostanra ez már korántsem egyértelmű. Mint ahogy az sem, hogy lesz negyedik és ötödik film is, ahogy azt először nyilatkozta. Bár elvileg forgattak – leginkább a gyerekszereplők miatt – jeleneteket későbbre is, ám jelenleg Cameron már nem beszél egyértelműen az Avatar jövőjéről. Ami a Tűz és hamut látván egyáltalán nem furcsa fejlemény. Őt valószínűleg inkább a bevételi oldal aggasztja, pontosabban azért óvatos az Avatarral kapcsolatban, mert mintha nem annyira lenne biztos a dolgában, mint szokott.
Talán érzi ő is, hogy az új film igazából remake. Nem az elsőé, hanem a második részé – ami kétségtelenül érdekes fejlemény, ám egy IMAX-vászon előtt ülve inkább kellemetlen ezzel szembesülni.
A Tűz és hamu cselekménye persze azért kellően megvariált ahhoz, hogy az újrahasznosítás ténye ne legyen azonnal egyértelmű: technikai értelemben előre repülünk a sárkányokkal, nem hátra, és a karakterek is fejlődnek, ahogy ez ilyenkor szokás. Egy darabig még le is lehet nyelni, hogy a na’vi-Sully és családja ugyanúgy küzd, mint korábban, ugyanazok a viták (néha ugyanazokkal a szavakkal előadva), nagyjából ugyanazok a feszültségek kapnak ugyanolyan drámai kivitelt.
A Pandora-óceán pont olyan szép, a bálnák pont annyira fontosak, az ellenfél – kiegészülve egy gonosz na’vi-szövetségessel – ugyanaz, az őslakosokat fenyegető emberek ugyanazt akarják (kiszipolyozni Pandora természeti kincseit és élővilágát). Sőt, még az akciójelenetek java is olyan, mintha az Avatar 2-ből lettek volna idemásolva.
A mindenféle helyekre csatlakozó, bolyhos na’vi-farkincákkal való bűvészkedésről már nem is beszélve. Olyannyira hasonló sok minden, hogy a 195 perc első órája végén már valamiféle masszává kezdett összefolyni a fejemben ez, és a második film – így ha akkor megkérdezték volna tőlem, hogy mi történt eddig a Tűz és hamuban, valószínűleg erősen kevertem volna a látottakat. Pedig nagyon figyeltem!
A történet kiindulópontja még nagyjából ígéretes
A szereplők ugyanis rájönnek arra, hogy a második filmben megismert egyik új karakternek, Gekkónak (Jack Champion) nem feltétlenül csak kényelmi szempontból rossz, hogy állandóan maszkot kell hordania a lélegzéshez. Ezért hát némi tipródást követően elindulnak valahova, ahol az embergyereknek nem kell annyit kínlódnia a levegővétellel, a többieknek meg ugrándozás közben azon agyalni, hogy hol is hagyták a kölyök tartalék-oxigénmaszkját.
A küldetést persze csakhamar megzavarják, megjelenik Quaritch (Stephen Lang), akiből egyes jelenetekben mintha pozitív figurát szeretne faragni Cameron, de mivel ez túl sok dramaturgiai teendővel járna, ezért rendre meggondolja magát, és visszasorolja a cinikus katonát a főgonoszi pozícióba.
(Fotó: Fórum Hungary)
Ez a csiki-csuki egy idő után teljesen komolytalanná teszi a figurát, meglehet, ezért is tettek mellé egy hozzá hasonlóan elvetemült, női na’vi-vezért, Varangot (Oona Chaplin), hogy legalább az egyik ellenfél maradjon következetes.
Ahogy haladunk előre, úgy lesz a film minden kockája egyre érdektelenebb: míg A víz útjánban még nagyjából érdekes volt, ahogy Sully családját és választott törzsét megismertük, itt nincsenek meglepetések (amit annak szántak, arra is rá lehet jönni másodpercek alatt), az úszkálások a szokásosak, a repkedések a szokásosak, a lövöldözések a szokásosak. A konfliktusok a szokásosak.
Hiába a sok tűz (és a hamu), ha a cselekmény inkább tűnik valamiféle – leginkább a második film motívumait felhasználó – algoritmus, mint egy ihletett forgatókönyvíró munkájának. Cameronnak, a nagy mesélőnek ezúttal nem volt mesélnivalója.
A Tűz és hamu tulajdonképpen lebuktatja James Cameront – mármint azok előtt buktatja le, akik hittek abban (én is), hogy a rendezőzseni nem kizárólag csak a zöldhasúak miatt kívánta folytatni az Avatart. Hanem azért is, mert volt még néhány aduásza, amit be lehet dobni a hupikék indiánok közé.
Ehhez képest – tán karrierje során először – elfogyott a tudománya. De James Cameron nem csinálhat úgy, mintha nem tudná, hogy mit csinál, pláne, ha a büdzsé egy jól látható részét már el is költötte… Így születhetett meg a maradék nyers muszter egy részéből ez a harmadik eposz, ami amellett, hogy a leggyengébb része a mozisorozatnak, Cameronnak úgy eleve a legrosszabbja: repetitív, kiszámítható és unalmas. Valamint – tekintve, hogy a vizuális truvájokhoz kellőképpen hozzászoktunk az első két epizód során, már a látvánnyal se képes nagyot varázsolni. Jelentős moziélményt legfeljebb azoknak szerezhet, akiknek mindegy, csak Avatar legyen.
