Ha pár éve feltettük a kérdést, hogy szabad-e továbbra is élvezni az erkölcsi romlottságukat már több alkalommal is bizonyító alkotók (Roman Polanski, Woody Allen…) filmjeit, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a helyzet azokkal a filmekkel, amik így vagy úgy, de romlott háttérrel készültek.
A függetlenség apja
A Magyar menyegző rendezője az a Káel Csaba, aki Andy Vajna halála óta a magyar filmipar egyszemélyes ura, a pénzosztás feje. Operatőre és producere pedig az a Lajos Tamás, aki a Káel által vezetett Nemzeti Filmintézet döntéseinek egyik legfőbb kedvezményezettje és nyertese: számos masszív költségvetésű magyar filmre kapott vaskos állami pénzkötegeket.
Azt még ők maguk is érezték, hogy kissé visszás lenne, ha a Káel vezette NFI adna pénzt a Káel által rendezett filmre, így mást találtak ki:
a Magyar menyegző költségvetését nagyrészt – mint azt tudjuk – az államtól teljesen független MTVA és az államtól teljesen független MOL – Új Európa Alapítvány dobta össze.
Ezt a filmet függetlennek hívni tehát olyan lenne, mint azt gondolni, hogy a CÖF egy valódi, hagyományos értelemben vett civil szervezet.
Kovács Tamás és Törőcsik Franciska a Magyar menyegzőben (forrás: Fórum Hungary)
De számít ez egyáltalán valamit, ha a végeredmény élvezhető? Elég faramuci a helyzet: olyan ez, mint amikor Mészáros Lőrinc úgy dönt, kegyesen jótékony célra fordít néhány tíz- vagy százmilliót abból a felfoghatatlan vagyonból, ami az utóbbi évtizedben a nevére került. Alapvetően jó hír, hogy jó célra fordít némi pénzt, miközben tudjuk, hogy ez a pénz milyen forrásból érkezett…
Emiatt kimondottan nehéz örülni a Magyar menyegző sikerének. Közben meg az ember tudja, hogy a legtöbb néző úgy fog beülni a filmre, hogy fogalma sem lesz annak hátteréről, szimplán csak szórakozni szeretne, és valljuk be, egy jobb országban nem is lenne szükség arra, hogy a mezei mozijegyvásárló tisztában legyen egy film pénzügyi hátterével.
Színes, magyarul beszélő romantikus film
A „Tegyük minden magyar közönségfilmbe Törőcsik Franciskát!” mozgalom legújabb produkciója egy hagyományos romantikus toposzt dolgoz fel, ami számos film mellett rengeteg Romana és Tiffany könyvet megihletett:
jóképű férfinak és csinos nőnek valamilyen okból el kell játszania, hogy szeretik egymást, amit olyan meggyőzően csinálnak, hogy a végére tényleg megszeretik egymást.
A formula működőképességéhez általában szükség van arra, hogy eleinte annyira ne szívleljék, sőt optimális esetben kicsit rühelljék egymást, hogy aztán a történések hatására kezdjenek közeledni. Békési Miksa (jó eséllyel kitalált név, lévén a Magyar menyegző az egyetlen filmes kreditje) forgatókönyvén ez az ezerszer kipróbált klisé is kifog: Törőcsik Franciska Katija és Kovács Tamás Pétere szinte a kezdetektől szimpatizál egymással, sőt a fiú már az első nagyobb beszélgetésük során kifejti, hogy tetszik neki a lány.
Készülnek a lakodalomra a Magyar menyegzőben (forrás: Fórum Hungary)
Emiatt a Magyar menyegző elenged egy fontos filmes eszközt: a jellemfejlődését. Szereplői nem változnak meg egymás hatására, és kimaradnak a változáshoz vezető, számos vígjátéki lehetőséget magukban hordozó civakodások és békülések, illetve az egymással kapcsolatos félreértések is. Természetesen a romantikus filmekben mindig tudjuk előre, hová fut ki a dolog, de Káel Csaba mozija még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha az odáig vezető út ne lenne végig nyílegyenes. Emiatt olyan ez a film, mint a szex előjáték nélkül.
Skanzenkultúra
A Magyar menyegző a fenti hiányosságait azzal próbálja feledtetni, hogy a szögegyszerű romantikus történetének hátterét a kalotaszegi népzene és néptánc szolgáltatja. Érződik, hogy az alkotókat leginkább ez vonzotta a projektben: az alibi romantikus sztori csak azért kellett, mert dokumentumfilmként sokkal kevesebb embert érdekelt volna. És itt érünk el oda, amiért a Magyar menyegzőt nyugodtan lehet propagandafilmnek hívni, még akkor is, ha az ártalmatlan fajtából való. Ugyanis
Káel Csabáék pont úgy tekintenek a kultúra fogalmára, ahogy a kormányunk is: mintha a kultúra nem egy múltból táplálkozó, annak értékeit tiszteletben tartó, de ettől még élő, lélegző, folyamatosan fejlődő és változó közeg lenne, hanem csupán régi dolgok, szokások gyűjteménye, amit kicsit megszépítve, romanticizálva kell megőrizni múzeumokban, skanzenekben és táncházakban az utókornak.
A Magyar menyegző zenéi, koreográfiai valóban szemet (és fület) gyönyörködtetők, a néptánc legnagyobbjai segítségével vitték filmre őket, és tényleg teli van velük a film. A cselekmény egy nagy lagzi körül forog, így adja magát, hogy egyfolytában szóljon a zene és menjen a tánc, amivel egyetlen gond van: mivel a Pestről érkező vendégektől kezdve az utolsó helyi legényig mindenki vérprofi néptáncos, a film nem azt mutatja, hogy egy közösség hogyan éli meg és ápolja a saját kultúráját, hanem annak egy skanzenesített, kicsinosított, profira gyúrt verzióját kapjuk. Nem azt érezzük, hogy ezt esetleg mi is kipróbálnánk, hanem csak tátott szájjal nézünk, mint cirkuszban az artisták nyaktörő mutatványait. Kimaradunk belőle, nem lesz a miénk, csak nézői vagyunk.
Ropják a legények a Magyar menyegzőben (forrás: Fórum Hungary)
A nyolcvanas évekbeli Erdély egy erősen idealizált formában jelenik meg: romlatlan, tiszta szívű, hagyományokat ápoló helyként. Ezzel szemben a korszak óriási szegénysége például egy pillanatra sem köszön vissza, ahogy az is érdekes, hogy a film szinte összes szereplője úgy vedeli a pálinkát, mintha szódavíz volna, (igazán) részeg embert mégsem láthatunk. Értem én, hogy egy romantikus filmnek nem kell egy történelmi dráma komplexitásával rendelkeznie, de ennyire talán mégsem kellett volna kilúgozni a valóságot.
Belépő szint
A Magyar menyegző a fenti hibák ellenére rengeteget profitál az erdélyi népzene és néptánc erejéből, és abból, hogy ezeket a jeleneteket sikerül tényleg dinamikus, látványos formában bemutatni a vásznon. Ez még akkor is igaz, ha a táncjelenetek – egy-két kivételtől eltekintve – nem válnak a cselekmény szerves részeivé, inkább csak a hátteret biztosítják hozzá.
Dicsérhető még a film takarékos, másfélórás játékideje, a jó tempója, ahogy az is, hogy Káel ügyesen vezet színészeket, akik a papírvékonyságú karaktereiket is majdnem képesek háromdimenzióssá tenni. A két főszereplő között van kémia, a mellékszereplők (különösen Kövesi Zsombor és Bubik Réka) pedig természetesek, energikusak és hitelesek. A Magyar menyegző tehát hozza a romantikus limonádéfilmek belépő szintjét, megvan benne az élvezhetőséghez szükséges szakmai minimum, sőt egy-két fronton túl is teljesít, de az erdélyi népi kultúra egy ennél jobb és őszintébb filmet érdemelne.
