Üdv! Csaba vagyok Magyarországról.
Carice van Houten: Magyarországról? Képzeld, a fiamnak magyar a harmadik neve. Nem tudom, jól ejtem-e, de Bélának hívják.
Mint Tarr Bélát?
Carice van Houten: Igen, de nem róla kapta.
Megkérdezhetem, miért választottatok a fiatoknak magyar nevet?
Carice van Houten: Mert Magyarországon fogant. (Carice Van Houten a Megtorlás című westernt forgatta Magyarországon gyermeke apjával, Guy Pearce-szel még 2016-ban – a szerző)
Térjünk rá arra a része, amiért találkoztunk. Honnan eredt az Egy család ötlete?
Mees Peijnenburg: Régóta szerettem volna filmet készíteni egy széthulló családról. Elkezdtem kutatni a témát, szétnéztem a környezetemben. Eleinte a személyes teremből indultam ki, a saját és az ismerőseim tapasztalataiból. A családi dinamikák érdekeltek. Hogyan reagálnak az emberek, amikor valami eltörik az életükben?
Azt vettem észre, hogy amikor a világ meginog körülöttünk, leginkább érzelmi biztonságra vágyunk.
Ebből kiindulva kezdtem el fejleszteni a történetet.
A család hivatalos nemzetközi plakátja (forrás: IMDB)
Emellett mindig is foglalkoztatott, hogy ugyanazt a történetet több szemszögből meséljük el. Szerettem volna nagyító alá venni a törékeny emberi pillanatokat és különböző lencséken át megmutatni őket. Ha egy kicsit változtatsz a nézőpontodon, hirtelen olyan dolgok válnak láthatóvá, amik korábban rejtve maradtak. Így épült fel ez a történet egy széthulló családról.
Carice, az, hogy két különböző ember szemszögéből rögzítették a munkádat, hatással volt a játékodra?
Carice van Houten: Csak annyiban, hogy nem arról volt szó, hogy ugyanazt a jelenetet két különböző kameraállásból vettük fel, hanem tényleg kétszer leforgattuk. Mintha egyik történetből mentünk volna át a másikba. De a megközelítés nem volt más.
Feltűnt, hogy ebben a történetben nincsenek biztonságot adó felnőttek.
Mees Peijnenburg: A felnőtt szereplők számos megkérdőjelezhető dolgot tesznek, de számomra az volt a fontos, hogy ne ítélkezzünk felettük. A viselkedésük kétségbeesésből fakad. Amikor a világ meginog körülötted, megijedsz. Én értem a félelmüket. Ők ketten sérült emberek. Nem akartam áldozatokat és bűnösöket teremteni: ebben a sztoriban mindannyian egyszerre vétkesek és áldozatok.
Tehát az anya egyszerre védi a gyerekeit, és közben rajtuk keresztül próbálja megmenteni önmagát is?
Carice van Houten: Azt hiszem, igen. Amikor fájdalmat élünk át, sokszor a bennünk élő gyermeki részünk reagál. Ha nem dolgoztunk ezen rengeteget – mondjuk terápiák sora folyamán –, akkor nincs igazán kontrollunk efölött. Nem tudunk mihez nyúlni, nincs mibe kapaszkodni. Emiatt bizonytalan helyzetben könnyen hozunk rossz döntéseket.
Carice van Houten az idei Berlinale vörös szőnyegén (forrás: Profimédia)
Én sem szeretnék ítélkezni a karakterem fölött. Nem tudom, hogy a helyében jobban csináltam-e volna. Ettől még persze el kell ismerni, hogy szülőként hibázott.
Ha egy szülő rosszat mond a gyerekei előtt a másik szülőről, az mindig káros. Mert ezzel a gyerek egy részét tagadja meg. Sok gyerek érzi úgy, hogy ő félig az anyja, félig pedig az apja. Ha rosszat mondasz neki az egyik szülőjéről, azzal őt magát is támadod.
És az a lojalitási teher, ami ilyenkor rájuk nehezedik, már-már elviselhetetlen.
Mees Peijnenburg: Szerintem szülőként azt kellene mondanunk a gyereknek: nem kell cipelned a fájdalmamat, az az enyém. Ez a te fájdalmad, ez az enyém, és én elbírom a sajátomat. Felnőtt vagyok. Szeretheted mindkét szülődet, és biztonságban vagy. Ehhez viszont óriási belső erő és mentális tartás szükséges.
A filmből nem tudjuk meg, miért válnak a szülők. Ez nem volt fontos?
Mees Peijnenburg: Próbáltam éreztetni, hogy a gyerekek sincsenek teljesen tisztában az okokkal, viszont a következményekkel együtt kell élniük. Hogy mi volt az apropó, ki kezdte és kinek van igaza? Ezek valójában nem túl fontosak. Ami számít, hogy a történtek milyen hatással vannak a gyerekekre.
Carice van Houten: Nem a háttértörténetre fókuszáltunk, hanem e pillanatban szerettük volna nagyító alá tenni az eseményeket. Nem megyünk vissza a múltba, nem mutatjuk meg, mi volt korábban. Az azonban érződik, hogy
ők egykor egy szerető család voltak, ezért is olyan mély most a fájdalmuk. Elveszítettek valami fontosat.
Ez a veszteség szinte kézzel fogható. Ettől olyan mély és szívből jövő az egész.
Mees Peijnenburg, az Egy család rendezője (forrás: Berlinale)
A film középpontjában egy középosztálybeli család áll. Miért pont ebbe a közegbe helyezted a cselekményt?
Mees Peijnenburg: Azt szerettük volna, ha a film a lehető legtöbb néző számára befogadható és átélhető, és ezt a középosztályon keresztül tudtuk legkönnyebben elérni. Nem akartuk egy bizonyos társadalmi réteghez kötni a problémát: az emberi fájdalom témája univerzális. Amit itt látsz, az bárkivel megtörténhet.
A szereplők a filmben viszonylag keveset beszélnek. Inkább figyelnek, és szivacsként szívják magukba mindazt, amit tapasztalnak.
Mees Peijnenburg: Sok filmet láthattunk már dühös, lázadó kamaszokról, de én Nina karakterével kapcsolatban azt éreztem, hogy más irányba mennék. Ő inkább olyan, mint egy vulkán. Csak gyűlik-gyűlik benne a sok düh, fájdalom és feszültség, láthatod a szemében, és szinte félsz attól, hogy bármikor kitörhet. Ő belül tartja a fájdalmait, amik természetesen a film egy pontján felszínre törnek. De ez a visszafogott megközelítés számomra izgalmasabb volt. Tetszett, hogy általa sok minden kimondatlan marad: a tekintetével és a reakcióival kommunikál, és a néző maga értelmezheti a látottakat. De nemcsak Nina, hanem a többiek sem jók abban, hogy verbalizálják az érzéseiket.
Carice van Houten: Számomra színészként álomszerű, ha nem szavakkal kell felépítenem egy karaktert. Csodás kihívás volt.
A filmbéli gyerekek között bő két évnyi a korkülönbség. Fontos volt az életkoruk és a köztük lévő korkülönbség?
Mees Peijnenburg: Amikor a szüleim elváltak, hatéves voltam. Olyan gyerekeket szerettem volna, akik ennél azért idősebbek, valamennyire már birtokolják a saját életüket. Szerettem volna, hogy legyen saját hangjuk és meglegyen a helyük a családi asztalnál.
Olyan életkorban akartam mutatni őket, amikor már képesek reagálni, reflektálni és tudnak dühösek lenni: amikor már majdhogynem ők viselkednek felnőttként, miközben a szüleik gyermeki módon reagálnak.
Ezért kerestük meg azt a határmezsgyét, amikor még elég sérülékenyek ahhoz, hogy gyerekek legyenek, de már elég erő legyen bennük ahhoz, ami eljuttatja őket a felnőttkor kapujáig. Így lett a fiú 13, a lány meg 16 éves.
Carice, tapasztalt színésznőként adtál tanácsokat a gyerekeknek?
Carice van Houten: Felkészülten jöttek a forgatásra, és nagyon jó kezekben voltak. A forgatáson eleve biztonságos légkör uralkodott, így nem éreztem úgy, hogy „plusz anyaként” is jelen kéne lennem. Nem volt arra szükség, hogy védelmezzem őket. Két rendkívül tehetséges fiatalról beszélünk.
Mees Peijnenburg: Szerintem az érzékenységeddel és a sebezhetőségeddel sokat adtál nekik a közös jeleneteitekben. Olyan finomságokat és figyelmet hoztál magaddal, ami által kibontakozhattak. Teret adtál nekik és rájuk hangolódtál, amivel a segítségükre voltál.
Carice Van Houten: De azt nem éreztem, hogy anyáskodnom kéne felettük.
Az Egy család gyerekszínészei (forrás: Berlinale)
Mees, mesélnél egy kicsit a film szerkezetéről? Nagyon érdekes, ahogyan felépül. Két fejezetet használsz a két gyerekszereplő szemszögével. Nem volt tervben, hogy a szülők szemszöge is kapjon egy-egy saját fejezetet?
Mees Peijnenburg: Vicces, hogy ezt mondod, mert tényleg tervben volt. Ahányszor csak megnézem a filmet, újra és újra vágyom a harmadik és negyedik fejezetre. Kezdetben tényleg mindenkinek megvolt a maga története. De rájöttünk, hogy amennyiben valódi mélységet akarunk adni a karaktereknek, a történeteiket nem siethetjük el. Egy egész estés film azonban nem bírt volna el négy ennyire hosszú sztorit: egy háromórás film lett volna a végeredmény. Azt meg nem szerettem volna, hogy a szereplők ne legyenek egyenrangúak. Félő volt, hogy rövidebb sztorikkal a film felszínessé, sőt anekdotikussá válik, és ezt mindenképp szerettem volna elkerülni.
Ráadásul rengeteg nagyszerű válásról szóló filmet láthattunk már a felnőttek szemszögéből. Ott a Kramer kontra Kramer, a Házassági történet vagy a Nader és Simin – Egy válás története: ezek mind a felnőtt perspektívát követik. Mi pont azt tartottuk izgalmasnak, hogy a gyerekek szemszögéből meséljünk. Innen jött az ötlet, hogy tükrözzük a viszonyokat: itt a gyerekek válnak felnőtté, miközben a felnőttek gyerekesen viselkednek. Például képesek azon összeveszni, hogy miért késett az egyikük tizenegy percet egy találkozóról vagy kimosta-e a gyerekek ruháit.
Carice, színésznőként változtatott rajtad valamit az anyaságod?
Carice van Houten: Azt nem merném mondani, hogy másféle színész lettem, de az biztos, hogy másként olvasom a forgatókönyveket. Anyaként a szívem mintha a testemen kívül dobogna. Érzékenyebb lettem, a dolgok mélyebben megérintenek, mint azelőtt. De lehet, hogy ebben az életkorom is közrejátszik: már a változókor előtti időszakban vagyok.
Az Egy családot a Berlinale fesztivál Generation programjában láttuk. Magyar premierről egyelőre nincs információnk.
