Atlantropa, a megaprojekt
Az Atlantropa igazán ambiciózus elképzelés volt. Egyfajta mérnöki és kolonizációs megaprojekt, amelyet Herman Sörgel német építész dolgozott ki az 1920-as években, és amelyet 1952-ben bekövetkezett haláláig szorgalmazott. A projektet úgy tervezték, hogy
a Földközi-tenger kulcsfontosságú pontjain, például a Gibraltári-szorosban és a Boszporuszban több vízerőműves gátat hoznak létre, hogy a tengerszint csökkenésével új területek jöjjenek létre egy tervezett betelepítéshez. Ezeken a visszanyert területeken egész városok épülhetnének – otthonok, ipari létesítmények, sőt kulturális központok is –, hatékonyan átalakítva a kontinenseket.
Az Atlantropa nem csak az építészek fantáziája volt; megragadta a mérnökök, politikusok és befektetők képzeletét Európa-szerte.
Atlantropa terve (Forrás: Fine Art Images/Heritage Images via Getty Images)
Sörgel víziója kétségkívül gigantikus volt: a vízerőművek ellátnák Európát árammal, az új termőföldek táplálnák a növekvő népességet, és városi központok lennének ott, ahol korábban nem léteztek. A korabeli atlaszok még az általa elképzelt városokat is ábrázolták, csatornákkal, utakkal és vasúttal összekötve, pazar infrastruktúrával, amelyet úgy terveztek, hogy ellenálljon a megváltozott környezetnek. A valóság természetesen közbeszólt. A projekt léptéke csillagászati volt, a költségek elképzelhetetlenek, és Európa politikai légköre, illetve a második világháború közelsége lehetetlenné tette a nemzetek közötti együttműködést. Az Atlantropa sosem jutott túl a tervrajzokon és a spekulatív látványterveken, csak térképek és modellek maradtak utána.
Dongtan, a nagyszabású ökováros
A 2000-es évek elején a Sanghaj közelében található Csungming-szigeten tervezett várost a világ első nagyszabású ökovárosaként hirdették:
az autók használatát korlátozzák, az energia megújuló lenne, a hulladékot újrahasznosítják és üzemanyag lesz belőle. Természetesen az élelmiszer-ellátást is helyben oldják meg. Papíron kétségkívül lenyűgöző volt. Dongtan komoly kormányzati támogatással, nemzetközi építészekkel és egy részletes tervrajzzal rendelkezett, amelynek bemutatóját a 2010-es sanghaji világkiállítás előtt időzítették. A tisztviselők úgy beszéltek róla, mintha az építkezés már itt lenne a kanyarban.
Aztán az egészből nem lett semmi. A politikai belharcok, a kulcsfontosságú szponzorokhoz kapcsolódó korrupciós botrányok és a kínai kormányon belüli prioritások változása mind jelentős szerepet játszott a projekt lassú megfojtásában. A határidők csúsztak, a finanszírozás elapadt. A Dongtan projektet csendben félretették, ahelyett, hogy nyilvánosan kommunikálták volna a problémákat. Ma a terület, ahol egy futurisztikus ökovárosnak kellett volna felemelkednie, még mindig nagyrészt termőföld.
Modderfontein, az afrikai metropolisz
A 2010-es évek közepén egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy Johannesburgtól nem messze hamarosan felépül a jövő városa, a legfényesebb, legmodernebb afrikai metropolisz. Egy kínai vállalat, a Shanghai Zendai állt a projekt mögött – egy teljesen új várost terveztek, amelyet a semmiből építenek fel, felhőkarcolókkal, technológiai negyedekkel, több százezer lakos számára kialakított lakásokkal és Manhattanhez hasonló csillogó épületekkel.
A Zendai megvásárolta a földet, részletes építészeti terveket mutatott be, és a nyilvánosság felé is bemutatta a részletes ütemtervet. A mainstream nemzetközi média ekkoriban sokat cikkezett az új csodavárosról, amely Modderfontein nevet kapta.
Aztán szembe jött a valóság.
A bürokrácia lelassította a munkálatokat, a finanszírozás zavarossá vált, a helyi hatóságok és a külföldi fejlesztők között különböző feszültségek adódtak. Ahogy Dél-Afrika gazdasága megingott, a lelkesedés alábbhagyott. A nagyszabású vízióból végül alig maradt valami. Ami ma Modderfontein helyén van, az nem város, hanem egy szomorú torzó csupán: egy részben beépített terület üzleti parkokkal és lakóépületekkel, messze az ígért látképtől.
California City: Los Angeles riválisának tervezték
California City kicsit kilóg erről a listáról, mert technikailag létezik: vannak utcái, házai és laknak benne emberek (kb. 15 ezren). De a terv eredetileg egészen más volt, mint ahogy most kinéz.
Az 1950-es évek végén a Mojave-sivatagban alapított California Cityt Los Angeles riválisának tervezték – egy virágzó, több százezer lakosú metropolisznak, iparral, külvárosokkal és kulturális intézményekkel. A fejlesztők már előre óriási úthálózatot vájtak a földbe, az üres telkeket pedig erőszakos marketinggel értékesítették az Egyesült Államokban, robbanásszerű növekedést és könnyű meggazdagodást ígérve. Több tízezer telket adtak el reménykedő vevőknek, akik azt feltételezték, hogy a város hamarosan hatalmasra nő majd körülöttük.
California City soha meg nem épült részei (Forrás: Tedder/Wikimedia Commons)
Azonban a terv befuccsolt: az évtizedek múlásával California City csak szakaszosan növekedett, és soha nem vált igazi, pezsgő nagyvárossá. Bár tény, hogy ma az Egyesült Államok egyik legnagyobb városának számít, ha pusztán a szárazföldi területeinek a nagyságát nézzük, valójában nagyon ritkásan lakott, és kulturálisan, illetve gazdaságilag gyakorlatilag egy jelentéktelen kisvárosnak felel meg. Felülről a szellemszerű úthálózat még mindig jól látható, ahogy a semmibe ágazik el.
Alice City, a tervezési fázisban elvérzett
Amikor Tokió a 20. század végén kezdett élhetetlenül túlzsúfolttá válni, a tervezők és fejlesztők gondoltak egy merészet, és úgy döntöttek, hogy a föld alatt fogják tovább bővíteni a japán fővárost. Az úgyneveztt Alice City egy teljesen komoly terv volt az 1980-as években, amelynek keretében egy hatalmas földalatti városi komplexumot hoztak volna létre Tokió alatt.
Nem egy bunkert vagy egy különleges bevásárlóközpontot, hanem egy teljes értékű várost a város alatt, irodákkal, bevásárlónegyedekkel, lakóépületekkel és tömegközlekedési rendszerekkel.
Elsőre jó ötletnek tűnt. A mérnökök részletes terveket készítettek, amelyek többszintes földalatti városrészeket mutattak be, fejlett vasúti és gyalogos rendszerekkel összekötve. Technikailag megvalósíthatónak tűnt, azonban gazdaságilag és politikailag már kevésbé. A költségbecslések hatalmasak voltak, még tokiói mércével mérve is. A biztonsági aggályokat – földrengések, tüzek, evakuálások – nehezen lehetett figyelmen kívül hagyni. És ahogy a japán gazdasági buborék kipukkadt az 1990-es évek elején, az ultraambiciózus megaprojektek hajszolása is megszűnt egyik napról a másikra. Igaz, az Alice City projektet hivatalosan soha nem függesztették fel, mivel eleve nem is hagyták jóvá. Már a tervezési fázisban elvérzett.
