USA-ellenes dal az amerikai toplistán

1963 júniusában olyan esemény rázta meg az amerikai könnyűzenei ipart, amire korábban még nem volt példa (és azóta sem nagyon): egy japán nyelvű sláger három teljes héten át  trónolt a mindenható Billboard lista tetején. A HATALMAS érzelmeket közvetítő, füttyszólóval feldobott – a Távol-Keleten amúgy már 1961-ben taroló – balladát egy fiatal, jóképű, andalító hangú japán színész-énekes, Szakamoto Kju (angol átírásban: Kyu Sakamoto) adta elő, a címe pedig az volt, hogy Ue o muite aruko, vagyis kb. Útközben az eget kémlelem. Azonban az Egyesült Államokban (és a világ többi részén, ahol slágerré vált, beleértve egyébként a Magyar Népköztársaságot is) Sukiyaki néven ismerték. A szukijaki egy jellegzetes és népszerű japán étel, afféle marhapörkölt, aminek egyébként az égadta világon semmi köze sincs a dalhoz, a kifejezés még a szövegben sem jelenik meg, cserébe viszont a nem japán anyanyelvűek is könnyen meg tudtak vele birkózni. Ez nagyjából valami olyasmi, mintha Németh Lehel hasonló modorban fogant klasszikusa, az Egyedül a tóparton mondjuk Chicken Paprikash vagy Goulash címen lett volna világsláger (érdekes csavar, hogy a magyarok többsége ezt a számot alighanem Reszket a Hold a tó vizénként ismeri).

A Sukiyaki zenéjét Nakamura Hacsidai, a szövegét Ei Rokoszuke írta (utóbbié valószínűleg minden idők legmenőbb wikipediás szócikk-fotója). Elsőre tipikus, kedvesen együgyű, keserédes szerelmes (pontosabban: csalódott-szerelmes) dalnak tűnik: a narrátor céltalanul kóborol, s közben az éjszakai eget kémleli könnyes szemmel. A szíve nehéz, egyedül van, a tavasz és a nyár boldog, reménnyel teli napjai rég tovatűntek – vagy valami ilyesmi (nem mi ködösítünk, tényleg nincs túl sok konkrétum a szövegben, inkább valamiféle melankolikus lelkiállapotot próbál megragadni). Jó, hát nem egy Emily Dickinson, de teljesen mindegy, mert egyrészt nem is annak lett szánva, másrészt meg a japánokon kívül úgysem értette senki.

Csakhogy a Sukiyaki egyáltalán nem szerelmes dalnak készült: a szövegíró Ei Rokoszukét valami egészen más inspirálta. Japán a második világháborús vereségét követően pár évig nemzetközi jogi értelemben az USA és szövetségesei által megszállt ország volt, és hivatalosan csak 1951-ben nyerte vissza a szuverenitását. Ám az sem lehetett teljes, ugyanis az eredetileg 1951-ben megkötött Amerikai–japán biztonsági egyezmény több pontja is roppant megalázó volt a japánok számára, egyebek mellet például lehetővé tette az amerikainak, hogy a szigetországban még egy évtizeddel később is komoly katonai jelenlétet tartsanak fent.

Bár az ötvenes évek végén sikerült kikényszeríteni az egyezmény felülvizsgálását, az elégedetlenség mit sem csillapodottban: ’59-ben és ’60-ban hatalmas tüntetések rázták meg Japánt: nem ritkán erőszakba torkolló munkássztrájkok, szakszervezeti és diákdemonstrációkkal folytak szerte az országban, 1960. június 15-én pedig 6 millió tüntető vette körül a parlamentet. A tüntetések végül felemás sikerrel zárultak: a miniszterelnök ugyan lemondott, ám a megújított – és japán nézőpontból továbbra is előnytelennek tűnő – szerződést ismét ratifikálták.

Tüntetés a japán parlament körül 1960-ban (Fotó: Wikipedia)

Rokoszuke, aki maga is aktív résztvevője volt az 59-60-as eseményeknek, elsősorban tehát a diák demonstrációk kifulladása felett érzett csalódottságát próbálta dalba foglalni. Szóval a számot, ami három hétig vezette a Billboard slágerlistáját, ironikus módon egy Amerika-ellenes (vagy akár annak is nevezhető) tüntetéshullám inspirálta.

Közben viszont már születőben volt az új, modern Japán: az ország, amely a huszadik század második felének egyik legnagyobb, leglátványosabb sikertörténetét produkálta. És amely tulajdonképpen ezzel a dallal lépett ki a nagy nyilvánosság elé.

Ázsiai előadó legközelebb 57 évvel később, 2020-ban tudott a Billboard lista élére kerülni. A bravúrt a BTS nevű, felfoghatatlanul népszerű dél-koreai fiúzenekar hajtotta végre Dynamite című – amúgy angol nyelvű – dalával: 

Kapcsolódó cikkeink:

• Delta, Ablak, Panoráma és a többi – a legemlékezetesebb televíziós főcímzenék
• Kurt Cobain mások zenéjét jobban szerette, mint a sajátját
• Természetesen a rock and roll is magyar találmány