Ma is meg lehet nézni Emily Dickinson virágoskertjét

Emily Dickinson körülbelül 1800 verset írt, valami furcsa, önmagába zárt, rokontalan virágnyelven: madárdallal és patakcsobogással teli panteista idilleket a szép és irtózatos elmúlásról, meg az önként vállalt magányról és a teljes fizikai, vagy akár szellemi elszigeteltségről – de az is lehet, hogy az öröklétről és a szerelemről. Minden költeménye rövid és szikár, akár egy távirat, de buja és titokzatos is, mint a versailles-i sövénylabirintus.Ebből az 1800-ból legfeljebb tíz jelent meg életében, és azok is névtelenül, erősen átszerkesztve. Úgy lett a huszadik század modern, sőt posztmodern amerikai lírájának egyik megkerülhetetlen alakja, hogy egy percet sem élt a huszadik században, és úgy járt mindig mindenki előtt és mindenkitől távol, hogy közben ki sem mozdult az amhersti családi birtokról, ahol vagy verseket és leveleket írt, vagy imádott virágoskertjét gondozta, és arról álmodozott, hogy majd végtelen kocsiútra viszi őt legkedvesebb udvarlója, az örökifjú gavallér: a Halál.

Emily Dickinson egyetlen ismert hiteles portréja 1847-ből (fotó: Wikipedia)

55 éves korában hunyt el, 1886-ban, de műveinek kivételes értékeit csak a múlt század húszas-harmincas éveiben kezdték felismerni. Életében alig tudta róla valaki, hogy egyáltalán ír; egy idő után szinte már senkivel nem érintkezett személyesen, legfeljebb az ajtón keresztül, vagy még inkább érzelmes levelekben, és Amherstben, ebben a massachusettsi kisvárosban is csak szökőévente látták a helyiek felbukkanni sápadt, törékeny, fehér ruhás alakját. Azonban a környéken nem is elsősorban különcségeiről volt ismert, hanem páratlanul csodás virágoskertjéről, amely unokahúga, Martha visszaemlékezései szerint olyan volt, mint valami pillangóutópia: illatoztak a bazsarózsák, a jácintok és a nárciszok, szőnyegként terültek el az árvácskák és a gyöngyvirágok, döngicséltek a méhek, és repkedtek a kolibrik.

Dickinson verseiben és leveleiben is meglehetősen gyakran tűntek fel növények és virágok: egy elemzés szerint mintegy 600 alkalommal, amiben nincs is semmi okunk kételkedni. Na és persze utolsó útja is olyan volt, mint valami preraffaelita nagyjelenet: a koporsóját egy boglárkamezőn keresztül vitték a temetőig, majd húga, Lavinia kunkorvirágot, ibolyát és rózsaszín cypripediumut helyezett a kezébe, ahogy azt halála előtt kívánta.

(Kodolányi Gyula fordítása)

A költőnő növények iránti érdeklődése már egészen fiatal korában megmutatkozott, tinédzser évei végére pedig a téma valóságos szaktekintélyévé vált, részben nyilván a Mount Holyoke leánynevelő intézetben töltött röpke tíz hónapnak köszönhetően, hisz az intézmény igazgatónője, Mary Lyon maga is képzett botanikus volt. Ekkoriban (de más források szerint sokkal korábban, 14 évesen) gyűjtött össze, préselt le és katalogizált tudományos alapossággal és költői hevülettel 424 különböző fajta növényt, és a jó hír az, hogy a munka gyümölcsét, Emily Dickinson Herbáriumát ma is meg lehet nézegetni, igaz, csak az interneten, mivel az eredeti mű annyira megviselt állapotban van, hogy hét lakat alatt őrzik a Harvard Egyetem Houghton Könyvtárában. De ha valakinek sok pénze van, az akár ezt a szépséges hasonmás kiadást is megveheti.

Az mindenesetre biztos, hogy a holtukban is elragadó, precízen összerendezett, apró és sokszor nehezen felismerhető virágoknál tökéletesebb illusztrációkat aligha lehetne találni Emily Dickinson költeményeihez.

A képek forrása, valamint még több kép: harvard.edu